Az önsorsrontás bajnokai – szenvedélybeteg futballklasszisok

HELMUT RAHN – „Átok” és démonok
A berni csoda hőse élete végig küzdött a saját démonaival, 2003. augusztus 14-én végleg alulmaradt a harcban. Az 1954-es világbajnokság döntőjében két gólt szerzett Magyarország ellen, s a nyugatnémet válogatott 3:2-es győzelmének köszönhetően „új” ország született. A berni diadal után az ünneplés leírhatatlan volt Münchenben, az utcákon százezrek fogadták a labdarúgókat, akikből egy csapásra világsztár lett.

A győztes gólt szerző Helmut Rahn nem tudta feldolgozni a sikert – ahogyan a későbbi vb-döntőkben hozzá hasonlóan hőssé avanzsáló Gerd Müller, Andreas Brehme és Mario Götze sem –, és már 1957-ben alkoholproblémájáról írtak a lapok. A rendőrök ittas vezetésen kapták, válaszul a vb-győztes futballista ököllel esett nekik. Tetteinek következményeként két hétre börtönbe került, s ennél is fájóbb lehetett neki, hogy a Német Labdarúgó-szövetség egy évre eltiltotta. Szerencséjére Sepp Herberger, a válogatott szövetségi kapitánya a segítségére sietett, kimentette a szorult helyzetből arra hivatkozva, hogy a nemzeti csapatnak szüksége van a Rot-Weiss Essen öntörvényű csatárára. Rajta kívül azonban nem karolta fel senki, amikor bajba keveredett, és idővel Rahn a „saját szobrát” döntötte le.

A függőséget Hollandiába is vitte magával, az SC Enschede játékosaként ismét ittas vezetésen kapták, a büntetése ezúttal három hét börtönfogság lett. Visszatérve a Bundesligába (1963) sem változtatott az életmódján, korabeli beszámolókból kiderül, hogy a kocsmában sohasem mondott nemet a meghívásokra. Visszavonulása után remeteként élt Essenben, a médiával nem állt szóba, kertjének gondozása mellett időnként megnézte a helyi futballcsapat mérkőzéseit. A bátyjával közösen vezetett használtautó-kereskedést, életének utolsó éveiben anyagilag gondoskodott a feleségéről és két gyermekéről. Hosszú betegséget követően hunyt el két nappal a 74. születésnapja előtt. Örök emlékét a Georg-Melches-Stadion előtt a róla készült életnagyságú bronzszobor őrzi.

CZIBOR ZOLTÁN – Aki kereste magának a bajt
„Rongylábúnak” és „Bolondnak” is becézték az Aranycsapat legendás balszélsőjét – nem véletlenül. Játékoskorában leginkább „bolondsága” volt a gondjai forrása: nagy szája volt, rendre kereste magának a bajt. Ki nem állhatta a kommunistákat, és ahol csak lehetősége nyílt rá, be-beszólt a rendszernek, sokszor haragítva magára a pártvezetőséget. Amikor 1956-ban győzött a válogatott Moszkvában, éppen Czibor góljával, önfeledten kiabálta az öltözőfolyosón: „Legyőztük a kommunizmust!”   Az elvtársak két héttel meghosszabbították a moszkvai tartózkodását, de megúszta ép bőrrel, ám 1955-ben az EMKE-botrány majdnem az életébe került, Puskás Ferenc mentette meg, meggyőzve Farkas Mihály honvédelmi minisztert, hogy szükség van rá.

A kor élvezeti cikkeit ugyan már játékosként sem vetette meg (Machos Ferenc mesélte róla, hogy a kettős rangadókon, ha a Honvéd játszott először, sohasem várta meg a második meccset és az azt követő bankettet, hanem taxiba vágta magát és valamelyik barátjával kiment a Duna-partra egy üveg rummal, egy-egy cigarettára pedig a nagy meccsek szünetében is rágyújtott), de valójában visszavonulása után, Barcelonában szokott rá a féktelen ivásra. Élete középpontjában ekkor bárja (vagy kávézója, kocsmája, maga sem tudta, hogyan nevezze), a Kék Duna de Czibor állt, a Camp Nou közelében. A Kék Duna inkább csak vitte a pénzt, mint hozta, rosszmájú túlzással a legnagyobb fogyasztó ő maga volt. Kisfia, Zolika súlyos balesete (a hatéves gyerek egyik lábát levágta a házuk liftje) és a válása után gyorsan romlott a helyzete, rászokott az éjszakázásra, a játékgépezésre, és súlyos összegeket veszített. Elkezdett tőzsdézni is, a magányosan töltött évek legszomorúbb fejezete mégis az, hogy kicsalták a kezéből a Kék Dunát, amelyet hosszú évek pereskedése után visszaszerzett ugyan, de rögtön el kellett adnia adósságai fedezésére.

A nyolcvanas években elhatalmasodott rajta a kínzó honvágy, önpusztító életmódja főként pótcselekvés volt, megpróbálta „kibekkelni”, hogy véget érjen a kommunizmus Magyarországon, és hazatérhessen. Ez megadatott neki, de idehaza is gyakran ivott, közismert szójátéka volt: „Egy deci bor, két de Czibor.” Ám talpra tudott állni, nagy hévvel dolgozott a komáromi futball feltámasztásán, amikor megtámadta a rák, amely 1997-ben, 68 évesen vitte a sírba.

GARRINCHA – A kismadár zuhanása
A Kismadár, azaz művésznevén Garrincha minden idők egyik legjobb, egyben legtragikusabb sorsú futballistája volt.

Paulo Mendes Campos, a költő így jellemezte játékát: „Mint egy költő, akit megérintett egy angyal. Mint egy zeneszerző, aki az égből hallatszó melódiát követi. Mint egy táncos, aki nem tud szabadulni a ritmustól. Garrincha futballja maga a tiszta ihletettség és mágia.”

A pályán kívül azonban korántsem élt ennyire varázslatos életet. Garrincha édesapja – akit egyszer elütött autóval – a cachaca nevű brazil cukorpárlat megszállottja volt, és túlzás nélkül állíthatjuk, nőfaló fia életét is végigkísérte és végül tönkretette az alkohol.

A Botafogo angolkóros, görbe lábakkal született sztárjának válogatott pályafutása a magyarok ellen 1966-ban 3:1-re elveszített vb-csoportmeccsen ért véget (az első és utolsó találkozó, hogy a selecao kikapott, amikor ő is játszott). Állítólag már kétszeres világbajnokként (1958, 1962) is méltatlan körülmények között élt, pénze szekrények mélyén vagy gyümölcskosarakban rohadt, fizetése egy részét szélhámos „tanácsadók” csalták ki tőle.

Karrierje végeztével aztán egyre többet ivott, majd mély depresszióba zuhant, miután autóbalesetet szenvedett, amelyben anyósa életét vesztette. Miután minden pénze elfogyott, a helyi sportszövetségtől kért hitelt, hogy házat vehessen magának. Néhány órával azután, hogy kérelmét elutasították, sírva és részegen találtak rá egy templom előtt.

A The Guardianben így írtak halála körülményeiről: „1983. január 19-én a reggelt ivással töltötte, majd amikor délután hazaért, nem érezte jól magát és lefeküdt. Mentőt hívtak hozzá, de az orvosok meg sem ismerték, az egykori fürge atléta teste a felismerhetetlenségig felpuffadt az alkoholtól. Kórházba került, de kómába esett és másnap reggel meghalt. Negyvenkilenc éves volt, tizenhárom gyereket hagyott maga után.”

GEORGE BEST – Ha csúnyábbnak született volna...
Amikor arról kérdezték az önsorsrontás bajnokát, miért nem ment el soha a névtelen alkoholisták gyűlésére, George Best azt felelte:   „Elmehettem volna, de azt hiszem, nehéz lett volna névtelennek maradnom...”

Hiszen az élet császára volt, „az ötödik Beatle”, a lábai előtt hevert a világ: dúsgazdag volt, világsztár és a nők imádták. Huszonhat évesen lényegében felhagyott a futballal és utána (is) szinte már csak az élvezeteknek élt. Minden este valamelyik bárban kötött ki, amely aztán azonnal megtelt, így egy barátjával megalapította a sajátját Belfastban, a Slack Alice-t (Laza Alice), az lett a második otthona. Addigra már elért ezt-azt a futballpályán: az első angol BEK-győztessé tette 1968-ban a Manchester Unitedet, majd elnyerte az Aranylabdát is.

Sokan tényként kezelik, hogy az alkohol miatt siklott ki a pályafutása, ám Duncan Hamilton a róla szóló Immortal (Örökkévaló) című könyvében fordított ok-okozatot lát: miután ráébredt arra, hogy Matt Busby nagyszerű csapata kiöregedett, és ennek köszönhetően iránta is megcsappant az érdeklődés, csalódottságában inni kezdett. Egy idő után a héten már csak a pénteki estéket hagyta „szárazon” a szombati meccsek előtt.

Volt egy időszak, amikor abbahagyta az ivást. Erről így nyilatkozott: „1969-ben felhagytam a piálással és a csajozással. Az volt életem legrosszabb húsz perce.”    További nagyszerű dumái is kiállták az idők próbáját: „Sokat költöttem piálásra, nőkre és gyors autókra. A többit egyszerűen elherdáltam.”   Vagy:      „Ha csúnyábbnak születek, Pelét elfelejti a világ.”

A nők miatt is gyakran keveredett bajba. Volt kapcsolata Miss Worlddel, elcsábította a Formula–1-es versenyző Peter Revson menyasszonyát, egyszer pedig egy pincérnő, Stevie Sloniecka hozzávágott egy italt, mert Best nem kívánt vele táncolni, és az ezt követő pofontól eltört a hölgy orra, úgyhogy letartóztatták. Férfiakkal is összetűzött, a londoni Tramp Clubban 1973-ban összebunyózott Michael Caine filmsztárral. Tizenkét hétre börtönbe kellett mennie 1984-ben ittas vezetésért, garázdaságért és hatóság elleni erőszakért. 2004-ben is letartóztatták ittas vezetésért. Két évvel korábban májátültetésen esett át, maga kérte, hogy elrettentő példának az újságok közöljenek róla fotót, milyen sárga, de a műtét után sem tudta letenni a poharat.

2005. november 25-én hunyt el – napra pontosan 15 évvel Diego Maradona előtt, a magyar labdarúgás napján...

SÓCRATES – Az önpusztítás filozófiája
Az 1982-es brazil válogatott csapatkapitánya, világklasszis, kivételes tehetség, egyedi futballista, művész, nevéhez illően filozófus, szókimondó alkat, emellett egy időben praktizáló orvos is volt.
No meg bevallottan nagyivó és láncdohányos, akinek munkamorálja sem volt példamutató, úgy érezte, hogy az életének nem csak a futball körül kell forognia.

„Ez vagyok én – mondta Alex Bellos Futebol című könyvében. – Tizenhárom éves korom óta dohányzom. Az ezzel kapcsolatos egyetlen filozófiai kérdés az, miért kellene másnak tettetnem magam? Nem érdekel, mit gondolnak mások. Az ember életében a függetlenség az egyik legnagyobb kincs.”

Egy interjú előtt például a riporter elkezdte kidobálni az asztalon sorakozó sörösdobozokat, ám a támadó középpályás rászólt, azonnal hagyja abba, nem akar valótlan képet sugározni magáról, ha inni akar, iszik.

Nyilván becsülendő, ha valaki nem játssza meg magát, és Sócrates a beszámolók szerint inkább bohém, mintsem szétesett figura benyomását keltette, ez viszont nem feltétlenül mentség, és alkoholproblémái aztán hozzájárultak az egészsége megromlásához. Visszavonulása után sok mindennel foglalkozott, de egy idő után igazán már csak az ivás érdekelte, a Brazíliában legendaként imádott volt futballista 2011-ben, ötvenhét esztendősen hunyt el.

„Sócrates mindig kiállt a szabadság és az önkifejezés mellett, de az életfilozófiáját pusztító ellentmondások tépázták – írta róla Ken Early az Irish Timesban. – Szembeszállt a hatalommal, miközben megadta magát az önpusztító ösztönöknek. Lázadt a felelősségvállalás ellen, közben a függőségek engedelmes rabszolgája volt. Nonkonformista volt, de a futball utáni élete egyetlen hosszú, szörnyű kliséként jellemezhető.”

DIEGO ARMANDO MARADONA – A kábítószer kísértése
„Szétszednek, csak azért, mert én vagyok Maradona. Sohasem éltem kokainnal”  – reagált az „isteni Diego” az Epoca című olasz hetilap Szex, drog, gólok című cikkére 1991. március 25-én, amikor először vádolták meg kábítószer-fogyasztással. Öt évvel később, 1996-ban viszont már így fogalmazott, amikor Argentínában drogprevenciós előadást tartott fiataloknak:  „Két lányom van, és úgy gondoltam, hogy a legjobb, ha végre őszinte vagyok, hiszen egy apának ez kötelessége: drogfüggő voltam, vagyok most is, és az leszek mindig...”

Az 1986-os világbajnokság és Nápoly hőse, minden idők talán legnagyobb labdarúgója valóban sohasem tudott megszabadulni a kábítószer kísértésétől. Először 1991-ben tiltották el 15 hónapra, miután a március 17-én játszott Napoli–Bari találkozó után kokaint találtak a szervezetében. Ez lényegében az olaszországi pályafutása végét is jelentette, az pedig a válogatottól és a világbajnokságoktól való búcsúját, amikor az 1994-es vb Nigéria elleni csoportmeccse után ephedrint találtak a szervezetében, ami ugyan nem drog, de tiltott teljesítménynövelő szer, így 18 hónapra elmeszelte a FIFA. Amikor pedig 1997-ben már a Boca Juniors játékosaként elvonókúrára ment Svájcba, véget ért klubkarrierje is. Szeretett volna visszatérni, személyi edzőt is fogadott, aki nem volt más, mint Ben Johnson, a bukott kanadai sprinter, akit 1988-ban, 100 méteres síkfutásban nyert olimpiai győzelmét követően doppingvétség vádjában találtak bűnösnek...

A drog szép lassan felőrölte Maradona szervezetét. Először 2000-ben kapott szívrohamot, majd 2004 áprilisában, harmadszor 2009 januárjában. Mindhármat szerencsésen túlélte, de bizonyára nem segítette kitűzött célját, a drogoktól való tartózkodást az sem, hogy 2018 szeptemberében a mexikói kábítószerbiznisz központjába, Sinaloa államba szerződött edzőnek, a Dorados de Sinaloához. Pedig előtte két és fél hónappal már kórházba kellett vinni a szentpétervári Argentína–Nigéria vb-csoportmeccsről, miután a találkozóra is kokainnal hangolódott.

Huszonhat nappal a 60. születésnapja után, 2020. november 25-én állt meg végleg a szíve.

LEJTMENETBEN... – TOVÁBBI NAGY ÖNPUSZTÍTÓK
JIMMY GREAVES (1940)
A Chelsea és a Tottenham 1966-os világbajnok csodagyereke rendkívül nehéz eset volt, de olyan tempóban gyártotta a gólokat, hogy ezt mindenütt elnézték neki. Nappal átlagban húsz korsó sört döntött le, és erre jött rá szertartás­szerűen az esti egy üveg vodka. Egy interjúban azt is elismerte, hogy az 1974 és 1978 közötti négy évből egyszerűen semmire sem emlékszik. Az idén volt 80 éves, tényleg csoda, hogy még közöttünk van.

GERD MÜLLER (1945)
A (nyugat)németek korábbi világ- és Európa bajnok csatára az Egyesült Államokban kapott rá az italra, és korábbi játékostársainak kellett segíteniük neki, amikor 1991-ben elvonókúrára vitték. A nemzet bombázóját a Bayern München is támogatta: a fiatalok edzéseit felügyelte, a tartalékcsapat futballistáit láthatta el tanácsaival. A 75. életévét november 3-án töltötte be az Alzheimer-kórral küzdő Gerd Müller, aki mindennapjait az ágyban tölti, már csak ritkán van éber pillanata.

KOCSIS LAJOS (1947–2000)
Hiába az olimpiai arany és a szurkolók rajongása, a zseniális képességű középpályás karrierje torzó maradt, mert a kiteljesedéshez szükséges akarat és alázat helyett egy harmadik a-val, az alkohollal kötött életre szóló barátságot. Megesett, hogy egy csapattársával 144 kisfröccsöt nyakalt be felesben, de „Csikó” akkor is ivott, „ha jól ment a játék, ha nem ment”, ha dicsérték vagy ha szidták. 2000-ben, 53 évesen hunyt el.

TÖRŐCSIK ANDRÁS (1955)
Mezey György, aki a BVSC-ben volt az edzője, azt mondta róla: „Csak azért nem hívják Maradonának, mert itt született.” Az újpesti ikon sajnos leginkább az önpusztításban vált követőjévé, ami az argentin világbajnoknak a drog volt, neki az alkohol, a barátok, az éjszakázás. Nem tudhatjuk, milyen pályát fut be, ha a legjobb időszakában nincs autóbalesete, amely után már nem volt a régi. Túl van több agyműtéten, csaknem két évtizede szinte folyamatos ellátásra szorul, hol jobban van, hol rosszabbul.

ANDREAS BREHME (1960)
Az 1990-es vb-döntő egyetlen gólját szerző német balhátvéd 2015-re teljesen felélte a vagyonát alkoholizmusa miatt, kölcsöneit nem tudta visszafizetni, ezért elárverezték a házát, és egy időben wc-takarításból kellett élnie, az állást a korábbi futballista, Oliver Straub ajánlotta fel neki köztisztasági cégénél. Ráadásul bíróság elé is kellett állnia, mert nem tudta rendezni 200 ezer eurós hitelét.

TONY ADAMS (1966)
Az Arsenal védője 17 éves korától rendszeresen ivott, több balhés ügye volt, ittas vezetés miatt két hónapot börtönben ült, életrajzi könyvében részletesen írt erről az időszakról. Pályafutása második felére azonban összeszedte magát, és bár időnként továbbra is jár a névtelen alkoholisták találkozóira, immáron huszonnégy éve nem fogyaszt alkoholt.

PAUL GASCOIGNE (1967)
Az angol közönségkedvenc technikás játékáért rajongtak a szigetországban, a bohém figura pályafutásának második felére, majd visszavonulása utáni időszakára rányomta a bélyegét a függőség. Gascoigne többször is botrányos esetekkel került a hírekbe, számtalanszor próbálta legyőzni alkoholizmusát, reméljük, ezúttal sikerrel jár.

PAUL MERSON (1968)
Az Arsenal és az angol válogatott negyedrészben olasz, 52 éves támadója védőtársaival együtt oly gyakran nyúlt a pohárhoz, hogy az egy idő után a futballkarrierjét is lejtőre állította. Ráadásul az alkohol mellett a droggal és a szerencsejátékkal is reménytelen küzdelmet folytatott, erre ment rá három házassága is. 2011-ben ittas vezetés miatt került rács mögé, amikor csodával határos módon túlélt egy ütközést egy teherautóval.

DIETMAR HAMANN (1973)
Az Angliában – többek között a Liverpoolnál és a Manchester Citynél – 13 évet légióskodó német labdarúgó életrajzi könyvében leírta, gyakran nyúlt az italhoz válását követően, és jelentős összegben kötött fogadásokat. Az ausztrál és a dél-afrikai krikett-válogatott egyik barátságos mérkőzésén például több mint 345 ezer eurót bukott el. Állítása szerint a Manchesterben eltöltött éveit az esti két-három sör dobta fel, ugyanakkor nem tartja magát alkoholistának.

ADRIAN MUTU (1979)
A románok 77 válogatott mérkőzésig jutó öntörvényű zsenije a Chelsea támadójaként kokainhasználat miatt bukott meg először a doppingteszten 2004-ben. Eltiltották hét hónapra, a londoni együttes eltanácsolta, ráadásul beperelte a Parmától drágán vett játékost, akit a nemzetközi Sportdöntőbíróság 17.2 millió euró befizetésére kötelezett. A Fiorentina futballistájaként ismét pozitív lett a doppingmintája 2010-ben – állítólag tiltott fogyasztószert szedett –, és újabb kilenc hónapos eltiltást szabtak ki rá.

ADRIANO (1982)
Édesapja 2004-es halálát sohasem dolgozta fel a brazil futballista, aki bánatát alkoholba és hajnalig tartó bulizásba fojtotta. Pedig egy nemzedék vallotta: Adriano mérhetetlen tehetségével méltó utódja lesz a brazil Ronaldónak, ám nem kamatoztatta tudását. A barátai még bizakodnak, hogy a zseniális támadó visszatér a pályára (2016 májusában a Miami United kitette a szűrét), de erre csekély esély van.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. december 5-i lapszámában jelent meg.)