Az első aranykor lenyomata – könyv a harmincas évek magyar sportsikereiről

Olimpiai bajnokok és érmesek, a '30-as évek magyar klasszisai is jegyzik a rohamléptekkel fejlődő magyar sport eredményei által kikényszerített 1935-ös kiadványt, amely a kor népszerű újságírója és rádióriportere, Pluhár István szerkesztésében (és részben tollából) került 328 oldalon az olvasók elé.

Egy évvel Berlin előtt minden alap megvolt ahhoz, hogy országos érdeklődést sejtsen a Káldor kiadó a Sportok könyvében, amely nem csupán sztorikat, érdekességeket és sportágspecifikus okosságokat gyűjt egybe, de eredményeket, világ- és országos csúcsokat is közöl, és ha nem is lexikális igényességű, de a „vájt szemű” sportőrülteknek is élvezetes olvasnivaló.

Ma is az. Hiszen ahogyan a kor, a késő '20-as évektől kezdődő bő évtized írott sajtója is nyugodtan nevezhető máig ható szakmai aranykornak, a magyar sport első hullámhegye is erre az időre esik. (Csak a rend kedvéért: az 1936-os nyári olimpián Németország és az Egyesült Államok mögött Magyarország tíz arannyal harmadik lett az éremtáblázaton, 1938-ban pedig vb-döntőt játszott a labdarúgó-válogatott, miközben a sport infrastrukturális fejlesztéseinek első nagy hullámát élte meg a végül háborúba sodródó ország.)

Pluhár maga négy gazdag fejezetet jegyez, ő ír a magyar labdarúgásról, a teniszről, az asztaliteniszről és a kardvívásról, csupa-csupa akkortájt csillogó sportágról. De rajta kívül is olyan szerzők tűnnek fel az egyes írások mögött, mint a gátfutásban 1934-ben a magyar atlétika első Európa-bajnoki címét szerző Kovács József, a birkózásban 1928-ban olimpiai ezüstérmes, kétszeres Európa-bajnok Papp László (szülővárosában, Szentesen a városi sportcsarnok viseli a nevét), a kor ünnepelt fradista futballcsillaga, az akkor még nem doktor, nem vb-ezüstérmes és nem Közép-európai Kupa-győztes, de már KK-gólkirály Sárosi György, a gerellyel olimpiai ezüstérmes karikaturistazseni, Szepes Béla vagy a művészeti versenyek, illetve a vízilabda olimpiai bajnoka, Mező Ferenc és Homonnay Márton.

Jópofa és véresen komoly történetek, a hőskor hazai és nemzetközi gigászai elevenednek meg az oldalakon, ahol az írásos részeket kifejezetten érdekes adatsorok törik meg. Kovács leírja, mekkora fizikai fájdalommal jár, amíg valaki megtanulja a gátvétel technikáját, Papp a birkózás „sötét oldaláról”, a fogyasztásról ír plasztikusan. Sárositól megtudjuk, hogy „A külföldet járó futbalista élete nem az ismeretlen tündérvilág megismerése. Változatos, néha túlságosan is változatos, mozgalmas, de küzdelmes napok sora az is. Szóval: élet...”    Szepes elmeséli, hogy amikor Berlinben rajzolóként élt, boksz- és sífutótréningekkel erősítette magát a gerelyhajításra, Mező Ferenc Olimpiai lexikonjából kiderül, hogy „Olimpikon: nálunk ezzel a szóval jelölik az olimpiai versenyzőt. (Ne használjuk, mert mulatságos nyelvtani tudatlanság szülte).”    Homonnay Márton pedig az 1924-es tanulópénztől a Komjádi-csapat 1932-es megdicsőüléséig, a magyar póló első aranykorszakának kezdetéig húzza meg az ívet.

Homonnaynak éppen a Sportok könyve megjelenésekor született meg a kislánya, Homonnay Katalin – 17 évvel később Helsinkiben, a 16 magyar aranyérmet hozó 1952-es olimpián őt ünnepelte a világ, amikor Szőke Katóként (a névváltoztatás nem volt véletlen, a magát a Nyilaskeresztes Pártban exponáló édesapa akkor már rég Argentínában élt...) 100 gyorson és a világcsúccsal győztes 4x100-as magyar gyorsváltó utolsó embereként is megkoronázták.

Csak hogy ne a harmincas évek kapcsán beszélhessünk utoljára a magyar sport aranykoráról.

(Pluhár István: Sportok könyve, Káldor Könyvkiadó-vállalat Budapest, 1935)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. szeptember 9-i lapszámában jelent meg.)