Lionel Messiről könyvet írni egyszerre hálás és hálátlan feladat.
Szerencsére ezekkel a buktatókkal a katalán író és publicista, Jordi Puntí is tisztában volt, és mivel a Messi mint fogalom című könyve tavaly nyáron, éppen abban az időszakban született, amikor a hatszoros aranylabdás csillag elhagyni készült nevelőegyesületét (ez végül most nyáron történt meg), a bizonytalan jövőkép miatt a szerző sem életrajzi műben gondolkodott. Ezen a ponton el is érkeztünk a lényeghez, a csaknem kétszáz oldalas mű legnagyobb erénye ugyanis éppen az, hogy nehéz lenne egyértelműen bekategorizálni, és néhány mondattal körülírni a tartalmát. A huszonkét fejezet ugyan sorra veszi a klasszis életének fő állomásait, ám mivel az író többször kifejezésre juttatja a statisztikák és a száraz, tényszerű adatok iránti közönyét, itt nem olvashatunk dátumokról, rekordokról, számokról. Az adott fejezet, az adott témakör sokkal inkább szól az érzelmekről, a spanyol, a katalán vagy éppen az argentin szurkolók lelkivilágáról, az ok-okozati fejtegetésről, a szubjektív, érzelmekben gazdag egyéni véleményről. Nincs időrendi sorrend, a fejezetek egymástól külön-külön is értelmezhetők, az egyik szerelmes szonetthez, a másik filozófiai okfejtéshez hasonlít.
Vegyük csak példaként az egyik legismertebb, mára már lerágott csonttá vált epizódot a klasszis életéből. Ki ne tudná, hogy első barcelonai szerződését egy szalvétára firkantották rá, Jordi Puntí nem is ebben keresi a „sztorit”, sokkal inkább abban, hogy sorra veszi a vendéglátóhelyiségekben fellelhető különböző típusú szalvétákat, majd felteszi a kérdést: merő véletlen vagy sorsszerű, hogy abban az étteremben éppen olyan szalvétával terítettek, amely képes magába szívni a tintát?
A Cristiano Ronaldóval való rivalizálásáról szóló fejezetben nem a megnyert trófeák, a szerzett gólok vagy a megdöntött rekordok száma adja meg a végső következtetést, hanem az író szubjektív ítélete.Ha már az örökös összehasonlítás szóba került, természetesen Diego Armando Maradona sem hiányozhat a könyvből, alakja több fejezetben visszaköszön, ugyanakkor itt sem „az egyik nyert világbajnokságot, a másik nem” érvelés adja a fő csapásirányt. Sokkal inkább az argentin szurkolók lelkülete, miszerint Messi túlságosan „jófiú” a dél-amerikai országnak, míg a tavaly elhunyt Maradonában sokkal inkább megvoltak azok a karakterjegyek, amelyek igazán argentinná tesznek egy argentint: a páratlan tehetség, a fényes jövő lehetősége, ami az emberi gyengeség miatt bármikor átcsaphat önsorsrontásba.
A jellegzetes sétálás a pályán éppúgy külön fejezetet kap, mint a tetoválások, vagy a személyével kapcsolatban elcsépelt jelzők, ám a Messi mint „kutyaember” párhuzam kiemelkedik a sorból. Az ötlet a legkisebb sértő szándék nélkül született, az író szerint amikor a klasszis megindul a labdával, teljesen kizárja a külvilágot, nem érdekli, hogy cibálják a mezét, tépik a gatyáját, próbálják fellökni vagy buktatni, olyankor csak a labdán jár a szeme, és semmi más nem érdekli, csak hogy terelgethesse a kedvenc játékát.
Ilyesfajta asszociációt még nem nagyon olvastunk – úgy tűnik, mégis lehet újat mondani vele kapcsolatban.
(Jordi Puntí: Messi mint fogalom, Helikon Kiadó, 2021)
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. október 30-i lapszámában jelent meg.)