Elmesélt élettörténetek – 184 magyar olimpiai arany, és ami mögötte van

 

Két világban élek – így nőttem fel, így élek azóta is: az egyik a való élet, a másik a könyvek világa. Az olvasás szerelmese vagyok, a mai napig emlegetik a szüleim, hogy még az udvarra sem voltam hajlandó kimenni („Kislányom, legalább a napon, a jó levegőn legyél!”), mert ott volt egy könyv a kezemben. Az elmúlt hetekben is gyakorta ott volt a kezemben egy könyv. A fentiek tükrében ebben persze nincs semmi meglepő, csakhogy Elena Ferrante nápolyi regénysorozatába „bele-beletüremkedett” egy másik is – egy olyan könyv, amelyik egy kötetben mesél el nekünk egy csodálatos, 184 állomásból álló sorozatot.

Az első újkori olimpia, vagyis az 1896-os athéni nyári játékok óta a magyar sportolók 184 aranyérmet szereztek a versenyek versenyén (az elsőt és a másodikat is Hajós Alfréd úszó gyűjtötte be a görög fővárosban). Nekem különös jelentőségű, hatványozottan melengeti a szívemet, hogy 2018 óta a dicsőséges gyűjtemény kapcsán immár nem kell különbséget tennünk a nyári és téli olimpiák között, az összesítés során nem szükséges odaírni, hogy a magyar klasszisok a nyári játékokon értek oda a dobogóra. Az első, a történelmi téli olimpiai bajnoki címet, és aztán a másik, másként történelmi elsőséget (a csapatsikert négy évvel később egyéni diadal is követte) a helyszínen élhettem át – ezek után nem meglepő, hogy a két „csodaarannyal” kezdtem a könyvet.

És egy másikkal, pontosabban harmadikkal folytattam, mégpedig nagy kedvencem londoni győzelmével, és feltörtek a korábbi emlékek: a szemelvények elolvasása után videókat néztem, interjúkat keresgéltem róluk. A könyvet letettem, ám az alanyokat nem engedtem el, (újra) vittem magammal őket órákig, de inkább napokig.

Aztán megint belebújtam a lapokba, de már (időben) korábbra merészkedtem – és még inkább megdöbbentem. Tudjuk egyáltalán, ki volt Pósta Sándor? Hogy melyik olimpiai bajnokunk halt meg a Margit híd felrobbantásakor? Hogy ki volt az a bajnok(nő), aki dalt írt Szécsi Pálnak?

Bár a könyvek mellett a sport világa jelent nekem mindent, s szeretem azt hinni, hogy otthonosan mozgok ebben a két közegben, szinte minden oldalon, minden bajnok esetében találtam valami újat, valami olyat, amelyről korábban még nem hallottam. Többször is becsaptam a könyvet, hogy láthassam a borítóját (amely egyébként meglepő módon a 177 arany történetét megíró Ághassi Attila szerzőt nem tünteti fel – az ismert sportújságíró a Telexhez igazolt, s némi vita is megelőzte a könyv kiadását –, a további sikerekről az Index munkatársai írtak), és minden alkalommal az jutott az eszembe, hogy bár a cím szerint a 184 magyar olimpiai arany történetéről olvashatunk, valójában sokkal többet kapunk, hiszen nemcsak a győzelmekről, sokkal inkább a sikert elérő emberről kapunk képet – a kapocs köztünk persze az olimpiai bajnoki cím, s az, hogy ezekkel a sikerekkel hoztak dicsőséget Magyarországnak, ám aki ezt a kötetet a kezébe veszi, minden egyes elsőség mögé-mellé is bepillantást nyer.

Szeretjük szajkózni, és már-már közhellyé is tettük a mondatot, miszerint minden egyes siker mögött hatalmas munka, vér, veríték és szenvedés van, ám ez a kijelentés csak akkor válik igazán kézzelfoghatóvá, amikor ezt a kötetet lapozgatjuk. Mert ezt a könyvet lapozgatni kell: nem lehet „ledarálni” a 350 oldalt – illetve le lehet, csak nem érdemes, hiszen akkor elsikkadnak az egyéni életutak, a személyes, néha tényleg hihetetlennek tűnő történetek, s legfeljebb az rögzül, hogy ki és hol szerzett aranyérmet (bár ez sem kevés, nem hiszem, hogy túl sok ember élne hazánkban, aki fel tudná sorolná a magyar olimpiai bajnokokat…). Utóbbit számtalan forrásból összeszedhetjük, a győztesek életkörülményeiről, viszontagságos mindennapjairól, harcaikról a háború idején, a deportálásokról, az akkori rendszer nem éppen dicsőséges kiválasztásáról, egyéni kudarcokról, pénzről, szerelmi történetekről, boldog vagy éppen kevésbé sikeres sport utáni életről viszont csak itt, ebben a kötetben olvashatunk – egyben.

Mert sok győztesről írtak már korábban, de ebben a könyvben ott van mind a 184 magyar olimpiai arany története.

„Amíg küzdöttem, az én jó öreg édesanyámra gondoltam, meg a szülőfalumra, a Hargita aljára, ahol az édesanyám imádkozott értem” – hogy ki mondta ezt immár olimpiai aranyéremmel a nyakában, keressék meg a könyvben!

Mert érdemes kézbe venni ezt a kötetet. Újra, meg újra. Még ha kint süt is a nap…

(A 184 magyar olimpiai arany története, Index.hu, 2022)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. szeptember 24-i lapszámában jelent meg.)