Érdemes? – Szöllősi György publicisztikája

Érdemes művész, kiváló művész – ha máshonnan nem, a régi szereposztásokról, stáblistákról ismerhetjük a kitüntető címeket, amelyeket egykor büszkén írtak színészek, filmesek neve mellé. Talán nem köztudott, de a Magyar Népköztársaság Érdemes (Kiváló) Művésze díj köztársasággal, majd egyszerűen Magyarországgal a nevében 1960 óta változatlanul létezik, minden évben a miniszterelnök adományozza és sokáig nyugdíj-kiegészítéssel járt, az idén tavasztól pedig a mintegy havi 120 ezer forintos „művészjáradék” folyósításával. De ettől az esztendőtől a Magyar Művészeti Akadémia művészjáradékot folyósít gyakorlatilag mindenkinek, aki bármilyen állami művészeti, kulturális kitüntetésben részesült pályája során, ez mintegy 1200–1300, 65. évét már betöltő művészt jelent.

Valamikor, az ötvenes-hatvanas években a művészeti kategóriák mintájára létezett az Érdemes Sportoló- és a Kiváló Sportoló-díj is, erre leginkább az árveréseken felbukkanó kitüntetések fizikai létezéséből és az akkoriban sikeres sportolók életrajzából lehet következtetni. Bizonyára egyszeri anyagi elismeréssel is járt a díj, de ami fontosabb, azzal a szándékkal, hogy amikor a kitüntetettek megöregszenek, a kiváló és érdemes művészekkel azonos módon, nyugdíj-kiegészítésben részesüljenek. Addigra azonban nemcsak a sportolók ilyen módon való kitüntetésének gyakorlata, hanem az eredeti szándék is elsikkadt, mígnem az olimpiai életjáradék formájában tért vissza a kilencvenes évek végén az aktív pályafutásuk után sokszor nehéz egzisztenciális helyzetbe kerülő sportolók rendszeres, állami juttatásban részesítésének szándéka, majd intézménye. A rendszerváltás szociális traumáinak egyike volt a sportfinanszírozás már addig is recsegő-ropogó rendszerének összeomlása, ez a szektor talán még a művészet és kultúra más területeinél is rosszabbul járt.

A máig ható katasztrofális következményeket ismerjük, de fókuszáljunk most kimondottan a sportolók, edzők anyagi megbecsülésére és arra a problémára, hogy miként gondosodik az állam a fiatalon a hazának nagy dicsőséget szerző, az ifjúkorukat teljes mértékben a versenysportra áldozó, később esetleg éppen ezért lehetetlen egzisztenciális helyzetbe kerülő bajnokokról idős korukban. Amikor a négy olimpián részt vevő, 1972-ben müncheni bajnok ökölvívó, Gedó György 1990-ben kiült a Hősök terére cipőt pucolni és kiírta: Bokszoltasson az olimpiai bajnoknál!, akkor döbbentek rá sokan, hogy az ország egykori kedvencei, hősei közül többen valósággal nyomorognak. Az emlékezetes performansz után hét évvel, Kónya Imre előterjesztése nyomán törvénybe iktatta az Országgyűlés az olimpiai életjáradékot, amely először a 35. évüket elérő bajnokoknak, aztán a sport értékeire fogékony első Orbán-kormány idején, Deutsch Tamás kezdeményezésére 1999-től már az érmeseknek, majd az özvegyeknek, az edzőknek is járt. Azóta is a hivatalos átlagkeresettel együtt változik, annak száz vagy kevesebb százaléka, a napokban pedig azt a „kisszerűséget” korrigálja majd a törvénymódosítás, hogy eddig a második, harmadik, negyedik éremért nem járt ugyanannyi, mint az elsőért. A nagy bajnokok és többszörös ötkarikás aranyérmes edzők így viszont az átlagkereset többszörösét, milliós havi juttatást is kaphatnak, ami – ideértve a tizenkét nemzet sportolójának havi hatszázezres tiszteletdíját – már valóban a legnagyvonalúbbak egyikévé teszi a világon a magyar olimpiai járadékok rendszerét.

S ez talán nem is szorul magyarázatra a nemzeti össztermék már hat éve emelkedő pályáját és Magyarország olimpiai történelmét, szerepét, sikereit nézve. A pontosság kedvéért mondjuk el, hogy a törvény a sakkolimpia, a paralimpia és a siketlimpia érmeseire, edzőikre és özvegyeikre is vonatkozik, de most, amikor üdvözöljük a sporthősök küszöbön álló, tovább növekvő elismerését, érdemes felhívnunk a figyelmet a rendszer még mindig fennálló vélt vagy valós igazságtalanságaira, hiányosságaira, a sportolók között járva-kelve hallható észrevételekre. Amelyek egy része persze, főleg a valóban visszafogottabb vagy egyáltalán nem létező külföldi példák ismeretében, akár telhetetlenségnek is minősíthető, de bizonyára vannak közöttük olyanok, amelyeken a döntéshozóknak vagy a lobbistáknak is érdemes elgondolkodniuk. Ilyen az Európa-bajnokok, a világbajnokok, az Eb-, vb-érmesek, a világcsúcstartók és edzőik díjazásának, nyugdíj-kiegészítésének kérdése, a trénerek házastársának esetleges özvegyi járadéka. Az Európa- és világbajnokoknál különösen indokolt lenne a méltányosság olyan esetekben, amikor valaki később olimpiai sportággá vagy számmá váló versenyen ért el sikert (lásd Papp Kornélia evezős Európa-bajnoki címeit vagy a Gergely Gábor, Jónyer István, Klampár Tibor hármas nagy hatású asztalitenisz-vb-győzelmét). Ugyancsak igazságtalan, hogy a selejtezőben szereplő, de magán az olimpián pályára nem lépő, ám végig jelen lévő kerettagoknak (például az 1964-es olimpiát tekintve Dunai Antalnak, Káposzta Benőnek) nem jár az olimpiai bajnoki cím és a járadék. Dunai persze nyert később arany- és ezüstérmet is, de maradva Káposzta példájánál, aki a hatását tekintve olimpiai győzelmekkel felérő legendás brazilverésnek is aktív részese volt az 1966-os világbajnokságon, megérkeztünk a szerintem legfontosabb problémáig, a hajdan a nemzetközi élvonalba tartozó futballistáink nyugdíjáig, életjáradékáig. Pontosabban a nem létező nyugdíjukig.

Ha történetesen nem mi lennénk az olimpiák történetének legsikeresebb futballnemzete, amely az Aranycsapat 1952-es győzelmével együtt húsz év alatt három arany-, egy ezüst- és egy bronzérmes együttessel büszkélkedhet, akkor még több, hajdan nemzetközi klasszisnak számító focista élne (illetve sok esetben már csak élt volna) méltatlanul szerény körülmények között. A futball messze a legnépszerűbb sportunk, a legnagyobb, generációs sportélmények jó részét ennek köszönheti az ország, ám akkor, amikor a világ legjobbjai közé tartoztunk, a labdarúgásban sem lehetett vagyonokat keresni, főleg nem idehaza, az álamatőrség álságos rendszerében. Most pedig, amikor finoman szólva távol vagyunk a nemzetközi élvonaltól, százmilliós nagyságrendű jövedelmekhez lehet jutni még itthon is, nem beszélve a külföldi sztárgázsikról. Mégis: sem a speciálisan szélsőséges jelenségeket produkáló hazai futball sajátosságaihoz igazodó, sem a profi világban másutt működő nyugdíjrendszer nem létezik a magyar labdarúgásban. Az egykor adományozott kiváló vagy érdemes sportolói címek ma semmit sem érnek, senki sem tartja számon őket, a sikeres játékosok, edzők nyugdíjas kori anyagi helyzete pedig esetleges, attól függ, kiengedték-e őket külföldre profinak, amikor már egyáltalán szóba kerülhetett ilyesmi. És ha igen, melyik országba, ott milyen jövedelmet, nyugdíjat lehetett elérni, avagy hogy itthon éppen rendőrtisztként vagy csillésként kellett-e „dolgozniuk” hivatalosan, „amatőr” futballistaként, kaptak-e lakást az egyesülettől, és így tovább. Netán bekerültek-e valamelyik érmes olimpiai csapatba, vagy „csak” a sportértékét tekintve egyébként magasabb presztízsű világbajnoki második, ötödik, hatodik helyezett csapatunkba. Az első kategóriát, a vb-ezüstérmesekét már ki is húzhatjuk a sorból, utolsó képviselőjük ugyanis, a németek elleni csoportmeccsen gólt szerző, a brazilok legyőzésében is részt vevő „érdemes sportoló”, Tóth II József – hiába áll ma már szobra a csepeli stadion előtt – a vas- és fémművekben végigdolgozva az életét, 102 ezer forintos nyugdíjjal halt meg tavaly.

A problémát korábban, amikor az aktív játékosok is örültek, ha nem minimálbérre voltak bejelentve, netán rendszeresen megkapták a szerződésben rögzített fizetésüket, nem volt életszerű fölvetni. Ma viszont, amikor az egyesületek és az MLSZ anyagi helyzete stabil, büdzséje az elmúlt években többszörösére nőtt, az állam minden profi csapatnak új stadiont épít, igenis, rá kell mutatni az aktív játékosaikra százmilliókat, milliárdokat költő klubok és jól kereső labdarúgók erkölcsi felelősségére. Tiszteletjeggyel, klubhelyiséggel, születésnapi köszöntésekkel, évfordulós ünnepségekkel, protokolláris feladatokkal, klubmúzeummal, történelmi kiadványokkal és hasonló gesztusokkal is meg kellene tisztelniük a legendáikat a néhány kivételtől eltekintve az ilyen jellegű feladataikat hanyagoló egyesületnek, de még ez sem elég: a busás jövedelmek néhány százalékát illene egy nyugdíjalapba befizetni, amelyből már ma is részesülhetnének a magyar csapatokat egykor világhírűvé tevő, de sokszor filléres gondokkal küszködő idős játékosok.

Mert sok esetben már most is késő.