Örök vonzásban – Ballai Attila publicisztikája

Lesz ez még valaha a miénk? A kérdés Erdély szent bércén, a Madarasi Hargitán hangzott el, Székelyföldön először járó kézilabdás anyuka szájából. (Aki az „Erdély szent bérce” kifejezéstől megütközik, jobban teszi, ha máris tovább lapoz. Mentségemre szóljon, nem én ötlöttem ki Trianon centenáriumára, az évszázadok szüleménye. De ez sem számít. Nem várom el senkitől, hogy bármi ugyanúgy érintse meg, mint engem, minket, sokunkat, egyáltalán, hogy megérintse valamennyire. Csupán annyit kérek, ne nehezteljen, ne ítéljen ezért. Különösen ne ma. Cserébe ugyanezt ígérhetem.

Sőt csere nélkül is.) Szóval, a fent említett hölgyre már jó másfél órával korábban, Zetelakán, az általános iskolában rátört a zokogás, mert meglátta a folyosón a faliújságot, amelyről nemcsak az Árpád-házi királyok ismerete, hanem a szeretet, a ragaszkodás, az összetartozás, az elrendeltetettség sugárzott. Ez az anyuka egy héttel azelőtt azt hitte, azért vág neki Erdélynek, az ismeretlennek, hogy a csemetéjét néhány kézilabdameccsen győzni, gólt dobni lássa. Hiszen e célért elindulna bárhová.

Aztán rádöbbent, másért jött. A Hargita lábánál, félhomályos iskolai folyosón ejtette rabul ez a szavakba önthetetlen valami, a hajdani Tündérkert máig ható misztikuma. Ami többé nem ereszt. Mondania sem kellett, miért rázza a sírás. Keveredett benne a felismerés, az újdonság varázsa, a szerzés öröme és a némi önvádból fakadó megrendülés is: hol voltam eddig? Tapasztaltam, az esetek döntő többségében nem az a kérdés, mindez bekövetkezik-e, hanem az, mikor, mitől következik be. Innentől természetes a vágyakozás az iránt, ami néhány nappal korábban még semmit sem jelentett, és a felvetés is: lesz ez még valaha a miénk? Önkéntelenül bukott ki belőlem a felelet: „De hát most is a miénk! Például éppen most lett a tiéd is.” Ő is meglepődött, kicsit talán én is. Mert ennyire egyszerűen, magától értetődően, mindenféle eszköz, pátosz és hevület nélkül ezt még nem fogalmaztam meg.

Kellett hozzá az előző húsz évem és egy hetem, no és persze a sport. Mert annak a vonzása nélkül hiába kapacitáltam volna ki tudja, mennyi, de száznál bizonyosan több apát, anyát, fiút, leányt, edzőt, játékost, szurkolót, hogy jöjjenek, keressük fel együtt Erdélyt! Mintha a trianoni békediktátum évében, 1920-ban kiadott atlétikai évkönyv sorai elevenednének meg manapság is csarnokokban, jégpályákon, mérkőzés utáni banketteken: „A sport lesz az összekötőkapocs, amely fenntartja az állandó összeköttetést az elrabolt területek és az anyaország között.”

Rokonság, helyi ősök híján először engem is vittek, hívtak, jelesül egy sepsiszentgyörgyi sportújságíró, Csinta Samu, aki maga is rendszeresen publikál e hasábokon. Aztán többet már vinni és hívni sem kellett. Így amikor 2000 őszén ismeretlen székelyudvarhelyi újságírók telefonon azt kérték, segítsek nekik jegyhez jutni a romániai női kézilabda Európa-bajnokságon – Budapestről, mert saját „hazájukban” nem kapnak akkreditációt, hiszen tudják róluk, hogy a magyar válogatottról tudósítanak –, nem lehetett kétséges, hogy az itthoni sportági vezérkarral minden fondorlatot bevetünk. Sikerrel tettük, és első este már úgy ültünk egy asztalnál Ramnicu Valceán, a Zimbru, azaz Bölény nevű kocsmában, mintha ezer éve boroznánk együtt. A románok elleni diadalmas bukaresti elődöntő, az Eb-arany, a közös ünneplés betetőzése az volt, amikor annak láttán, hogy a helyi karhatalom nem engedi a székely szurkolókat a magyar csapat buszához, Farkas Ági leszállt, magához intette a tolmácsot, és azt mondta a rendőröknek: jöhetnek, ők hozzánk tartoznak. „Fari” ezt bizonyára el is felejtette már. Azok a srácok viszont sohasem fogják. 2001 februárjában már az ő meghívásukra mentünk Csíkszeredába a román jégkorongbajnoki döntőre, amelyen a házigazda „színszékely” Sportklub játékosait a Steaua Bucuresti ellen e transzparens fogadta a lelátón: „Ti húszan egy nemzetért!”

Onnantól nem volt megállás. 2002 nyarán rábeszéltem a Ferencváros kézilabdacsapatát, hogy a felkészülés egy hetét töltse ott, ahol „zúg az a négy folyó”, és a nem kifejezetten érzelgős vezetőedző, Németh András így búcsúzott: „Aki először jár Erdélyben, az úgy jön haza, hogy más ember lett.” Ezt ennél tisztábban képtelenség kimondani és megérezni. Németh mester 2006-ban visszatért a Fradival, később új csapatával, a Váccal és a családjával is.

A veszprémi fiúk, Éles Józsiék busza 2003 tavaszán éjfél körül gördült be Udvarhelyre. A tetemes késés dacára több száz – nem harsány, hanem áhítatos – ünneplő várta őket a Küküllő szálló előtt. Odafelé mindenki nyaggatott, hogy a gálameccsen legyek a műsorközlő, mert mégis én ismerem a csapatot, és nem hitték, hogy tízezer alkalmas jelentkező akad e feladatra. Másfél nap azonban mindent megváltoztatott; bár nemcsak a horvát tréner, Zdravko Zovko, hanem némely honfitársunk is azt gondolta, mi szerveztük a publikumot, alig akarták felfogni, hogy e „kis magyar világ” így, ebben a formában igenis létezik.

A Fradi 2016-ban harmadszor is visszatért, ekkor már Sepsiszentgyörgyre, Elek Gáborral, akit ugyancsak menthetetlenül elvarázsolt a Tündérkert. Hazafelé néhányan még beugrottunk Parajdra, és meglátogattuk a Honvéd vízipólósait, a háromszoros és a kétszeres olimpiai bajnok Kiss Gergőt, illetve Steinmetz Barnát és a többieket, akik bemutató mérkőzésük alkalmával jártak felfedező úton. Földrajzi, történelmi és lelki értelemben egyaránt; még a hentesnél is elálmélkodtak a borjúhúson, mert arrafelé a borjú pörkölt formában is valóban az. Illetve, ahogyan mondják, „növendék”.

Először magamban, aztán sokszor és sokakkal éltem meg együtt, amint a Trianon miatt érzett veszteség valamiképpen nyereségbe fordul. Ünnepeltem anyaországi sportolókkal március 15-ét Székelyföldön, és nem lepett meg, hogy elakad a szavuk, bámultam a tiszta levegő miatt hihetetlenül csillagos eget Imre Gézával, és örömmel hallottam tőle, hogy egészen másként hatnak itt azok a dalok, amelyeket otthon rendre előveszek. A legfelemelőbb élmény azonban talán mégis utánpótláscsapatokkal, érintetlen lelkekkel útra kelni. Odafelé kiderül, többségük még Orbán Balázs nevét sem hallotta, és néhány nappal később már együtt éneklünk a legnagyobb székely sírjánál, Szejkén. A világklasszis bálványtól a tízéves kölyökig mind ugyanazt kapják, de tegyük hozzá, adnak is. A mi agyunkkal felmérhetetlenül sokat jelent a helyieknek a tapasztalás, hogy Magyarország viszontszeret. Ettől a pályán is szárnyakat kapnak. A kisebbségi sportolókra tökéletesen érvényes a székely igazság: a legkifejlettebb izmuk a szívük.

Illik elnézést kérnem a felvidéki, délvidéki barátoktól, amiért róluk most alig esik szó, pedig a dunaszerdahelyi bajnoki bankett vagy a Sterbik Árpi édesapjával és barátaival megejtett adai borozás ugyancsak felejthetetlen élmény és örök kapocs. Mint ahogyan a Garam menti Csatán vagy Kárpátalján, Beregszászon egy „falusi” meccs is. És mit ígér még a jövő nyárra Budapestre álmodott magyarok világjátéka!

A sport valóban elhozza közénk, a mindennapokba a „Haza a magasban” eszméjét. Ennek ékes példája a kiépülőben lévő akadémiai rendszer, az „Együtt növünk fel!” alapítvány a határon túli magyar utánpótlás kézilabdázás támogatására, amelynek célja így tűzetett ki: „A történelmi Magyarország területén kialakítandó, a nemzeti tudatra épülő, az egészséges életmóddal és a versenysporttal összefüggő kézilabda-specifikus kiválasztás, felkészítés és szakemberképzés.” A kuratórium egyik tagja nem mellékesen az a kolléga, aki húsz éve, fiatal újságíróként felhívott a romániai Eb előtt.

Úgyhogy a „Lesz ez még valaha a miénk?” kérdésre a pontos válasz nem a most is a miénk, inkább a miénk is. Annyira, amennyire szeretnénk, amennyit hajlandók vagyunk tenni érte. Wass Albertnek is üzenhetjük, ha nem is adták vissza a hegyeit, visszakaptuk azokat. A hegyeinket. És nem a szomszédok rovására, mert közkincsek. Mi nem akarjuk megváltoztatni az elmúlt száz évet, ők sem akarják az előző ezeregyszáz esztendőt. Ez nem rossz alkupozíció. Összpontosítsuk inkább erőinket és törekvéseinket az elkövetkező évszázadra.

A sport tökéletes tanítómesterünk. Megmutatja, miként lehet vesztesnek tetsző mérkőzéseket győztessé fordítani.