Porfelhőlovagok és más csodák – Kő András fantasztikus kerékpáros könyvéről

Mert ugyebár a bicikli – hogy közkeletű legyek – mindannyiunk, na jó, legtöbbünk élménye, ahányan vagyunk, annyiféle emlék arról, hogyan tanultunk meg biciklizni. Amit – ez viszont holtbiztos – nem lehet elfelejteni.

Ezek után természetes, hogy alig van olyan nép, amelyik ne magának tulajdonítaná a szülőatya jogait. Az angolok Stoke Poges városának Saint Gilles templomára hivatkoznak, a XVII. századi üvegablakon látható angyal „mintha” velocipéden lovagolna.

A franciák szerint Mede de Sivrac gróf a for­radalom (1789) után alkotta meg két kerékből és egy keresztfából szerkezetét, a németek hasonló, még primitív kormánnyal is felszerelt konstrukcióval büszkélkednek 1817-ből, az oroszok szerint Jefim Artamonov 1801-ben „önjáró kétkerekű taligájával” tette meg az utat az Uralon túli Verhoturjétől Szentpétervárig.

Jól néznénk ki, ha mi, magyarok nem dicsekedhetnénk elsőségünkkel. Nos, a Herkules című lap munkatársának a polihisztor Brassai Sámuel (1797–1897) 1899-ben elmondta, annak idején beszélt Bolyai Farkassal (1775–1856), a magyar matematika atyjával. A lényeg: „Elmondta, hogy fából faragott egy triciklit, s azon saját maga hajtásával utazott is Marosvásárhelyről Bonyhádig.”

Mert ugyebár a bicikli – hogy közkeletű legyek – mindannyiunk, na jó, legtöbbünk élménye, ahányan vagyunk, annyiféle emlék arról, hogyan tanultunk meg biciklizni. Amit – ez viszont holtbiztos – nem lehet elfelejteni.

Ezek után természetes, hogy alig van olyan nép, amelyik ne magának tulajdonítaná a szülőatya jogait. Az angolok Stoke Poges városának Saint Gilles templomára hivatkoznak, a XVII. századi üvegablakon látható angyal „mintha” velocipéden lovagolna.

A franciák szerint Mede de Sivrac gróf a for­radalom (1789) után alkotta meg két kerékből és egy keresztfából szerkezetét, a németek hasonló, még primitív kormánnyal is felszerelt konstrukcióval büszkélkednek 1817-ből, az oroszok szerint Jefim Artamonov 1801-ben „önjáró kétkerekű taligájával” tette meg az utat az Uralon túli Verhoturjétől Szentpétervárig.

Jól néznénk ki, ha mi, magyarok nem dicsekedhetnénk elsőségünkkel. Nos, a Herkules című lap munkatársának a polihisztor Brassai Sámuel (1797–1897) 1899-ben elmondta, annak idején beszélt Bolyai Farkassal (1775–1856), a magyar matematika atyjával. A lényeg: „Elmondta, hogy fából faragott egy triciklit, s azon saját maga hajtásával utazott is Marosvásárhelyről Bonyhádig.”

De kerekező nagy eleink között ott van báró Eötvös Loránd (1848–1919) is. A világhírű fizikus Kerékpáron Párisig és vissza című könyvében (1889) írja „Elbeszélem, amint tudom, hogyan utaztam a nyáron az újmódi kerékkel, vagy amint jobban értjük: bicyclin.” Szappanos Péter tanár és Philippovits Emil egyetemi hallgató volt társa a bárónak, aki tudóshoz illően rögzíti, hogy 72 napot volt úton, 54 napot ült kerékpáron, 4271 kilométert megtéve.

A könyvben a legplasztikusabb leírás az országúti kerékpárosoké, akiket a szerző – találóan – porfelhőlovagoknak hív. Nehéz küzdelem az övék, idézem is a legendás Henri Pélissier-t. A Tour de France 1923-as győztese így beszélt az újságírónak: „Maga még nem látott minket a beérkezés után, a fürdőben. Kukkantson be egyszer! Ha lemossuk a sarat, olyanok vagyunk, mint a csonthalmazok. A hasmenés kiürít minket, vízben forgatjuk a szemünk, éjszaka a szobánkban vitustáncot járunk alvás helyett, vagy nézze meg a cipőfűzőinket, cserzett bőrből készültek, igen, mégse tartanak ki, elszakadnak, képzelje el, hogy milyen a bőrünk, amikor leszállunk a gépről, levesszük a zoknit, a nadrágot és már semmi sem tartja a testet. És a lábkörmök: tízből hatot elveszítek. Minden szakaszban egyet. Amit nem csináltatunk az öszvérekkel, mi megcsináljuk.”

 

A tortúra azóta is állandó, nem véletlen, hogy 1978-ban, amikor „egy igen nehéz keddi hegyi szakasz után másnap már korán hajnalban nyeregbe kényszerítették a mezőnyt, az előírt időben elindultak. Igen ám, de hozzávetőlegesen abban a tempóban, ahogyan Julianna holland királynő szokta volt megtenni napi kerékpárkörútját. Vagyis megszületett a kerékpársport első úgynevezett lassítási sztrájkja (...), s így Valence-d'Agen városkájának közönsége olyat látott, amit még soha: a cél előtt ötven méterrel leszállt gépéről mind a kilencvennyolc versenyző és kényelmesen áttolták kerékpárjukat a célvonalon.”

Tovább is van, mondjam még?

Tudnám, de jobb elolvasni.

(Kő András: Drótszamár – Sportzsebkönyvek – Sport, 1980)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. április 16-i lapszámában jelent meg.)