Népsport: „Komi bácsi” első bajnoksága

1923. augusztus 15-én különleges mérkőzést játszottak a magyar vízilabda-bajnokságban. A Császárfürdőben délután kezdődő, úszóversennyel egybekötött Ferencváros–III. Kerületi TVE rangadó arról döntött, folytatódik-e a zöld-fehérek 1910 óta tartó uralma (csak 1917-ben nem lett bajnok – igaz, el sem indult), vagy sikerrel jár az óbudaiak trónfosztási kísérlete.

A partit, noha jócskán volt még hátra a szezonból, a Nemzeti Sport és a Sporthírlap is bajnoki döntőként aposztrofálta. S a két orgánum között abban sem volt vita, hogy a nagyobb sansz ezúttal nem Speisegger Ernő címvédő csapata, hanem Komjádi Béla szisztematikus munkával aranyesélyessé gyúrt óbudai együttese mellett szól. „A III. kerületnek óriási megerősödését jelenti Barta István belépése     – érvelt későbbi olimpiai bajnok kapussal felvezetőjében a Sporthírlap. – E nélkül az FTC egy-két gólarányú győzelmét tippeltük volna, így a mérkőzés kimenetele teljesen nyílt. A nagyobb rutin az FTC, a fiatalos hév és mozgékonyság a III. ker. mellett szól.” A Nemzeti Sport valamivel egyértelműbben fogalmazott: „A III. ker. TVE csapata sohasem volt még olyan jó, mint az idén. A csapat tagjai ifjak, kitűnő kondícióban, formájuk tetőpontján vannak. Az FTC csapatának tagjai ezzel szemben bizony már egy kissé öregecskék.”

A mérkőzés aztán igazolta a várakozást, a III. Kerületi TVE a rendes játékidő 5:5-ös döntetlenjét követően a „meghosszabbításban” 9:7-re diadalmaskodott az FTC-vel szemben. A Sporthírlap nem volt elájulva az óbudaiak teljesítményétől, „az FTC nem érdemelte meg a vereséget, mert jobb volt ellenfelénél”, a Nemzeti Sport viszont kiemelte, hogy „a III. ker. játékosai sokkal jobban bírták tüdővel, úgyhogy amikor a mérkőzés meghosszabbítására került sor, már biztos volt győzelmük”. Az FTC később a játékvezető gyenge teljesítményére hivatkozva óvott, ám maradt a medencében elért eredmény. És mivel az ob I többi ellenfele sem okozott gondot a „Komjádi-boyoknak” (a MAC-ot 3:1-re, a Nemzeti SC-t 5:0-ra, a VAC-ot 13:1-re, míg a MAFC-ot 22:0-ra verték meg), a III. Kerületi TVE fennállása során először elhódította a magyar bajnoki címet.

Ezzel Komjádi Béla pontos, aprólékos, esetenként formabontó és forradalmi újításoktól sem mentes munkája is beérett, sőt arannyá változott – a tanítványai által csak „Kominak” vagy „Komi bácsinak” hívott mester életműve első, önigazolást adó magyarországi sikerét érte el.

Komjádi, akinek a köpönyegéből a száz évvel később is világszínvonalú teljesítményt nyújtó magyar vízilabdázás előbújt, tulajdonképpen afféle saját fejlesztésű startupcégként futtatta fel és juttatta célba a III. Kerületet. S ugyan az óbudai klub a maga 1887-es alapításával Magyarország egyik legrégebbi egyesülete, a vízilabda Komjádi érkezéséig nem szerepelt az étlapján.

„A magyar vízilabda lelke” – ahogy Vértesy József találóan megfogalmazta egy 1947-es Képes Sport-interjúban – 1892-ben született, tizenévesen úszott (jobbára csak „középiskolás fokon”), majd átnyergelt a vízilabdára, és 1914-től az MTK-ban játszott hátvédet. Nem a gyorsaságával tűnt ki, kortársai csendes csapatjátékosként, de jó taktikusként emlékeztek vissza rá. Az önfeledt életet az első világháború robbantotta szét – sajnos szó szerint. A fronton harcoló Komjádit több lövés is érte, golyószilánkok maradtak a combjában, az egyik térdkalácsát el kellett távolítani, és a sérülések következtében az is biztossá vált, hogy sosem születhet gyermeke.

Hazatérvén az MTK-nál látott munkához, s ugyan a vízben már nem teljesedhetett ki (bár sérülése ellenére is játszott), megpróbált a partról ütőképes csapatot formálni a maga felfedezte fiatalokból.   „Fáradhatatlanul járta a budapesti fürdőket és uszodákat, kereste a tehetségeket – írja róla a 100 éves az MTK-VM Sportklub című kiadvány. – Így fedezte fel Fábián, Horváth és a Filszeker fivérek mellett a később Homonnay testvérek néven ismertté lett Hlavacsek gyerekeket, valamint Keserű Alajost és Ferencet, akik később Homonnai II-vel együtt tagjai voltak az első magyar olimpiai bajnok vízilabdacsapatnak.” Alighanem a kék-fehéreknél is elérte volna céljait, csakhogy 1917 őszén egy banális apróságon (játékosai nem kaptak ingyenjegyet az MTK futballmeccsére) úgy felkapta a vizet, hogy még aznap este levélben jelezte, kilép az egyesületből, majd tanítványaival együtt áthurcolkodott a III. kerületbe.

Ott aztán azt csinált, amit csak akart, hiszen minden szerepet maga alakított. Ő volt az edző, a menedzser, az intéző... Sőt, 1920-ig a csapat egyik legjobb játékosa – az 1919-es Ferencváros elleni bajnokin úgy kapott ki a Kerület 9:4-re, hogy Komjádi lőtte az összes gólját. Figyelmét viszont már egyre jobban lekötötte a csapatépítés, az edzésmódszerek és a játékelemek folyamatos fejlesztése, s persze a Fradi bajnoki egyeduralma megtörésének vágya.

Mik voltak ezek a módszerek? „A magyar vízipólóban sokáig uralkodott az a hit, hogy úszó nem lehet jó pólózó. Komjádi Béla nevelő munkája romba döntötte ezt a hitet. Ő fiatal úszókból verbuválta össze azt a gárdát, amely később a világhírű magyar válogatott gerincét adta” – írja Peterdi Pál a klubtörténetet összegző könyvében. Máshol meg ezt: „Tanítványai vastag sálakba bugyolálva tornásznak a jéghideg terem mélyén. Ha valaki benéz – elcsodálkozik. A sport mindeneseinek kora már lejárt, a tornász sem úszik már, miért tornásznak hát az úszók? Persze ez mindössze annyit jelent, hogy az egyesület most Komjádi Béla révén vagy harminc esztendővel megint csak megelőzte a korát.”

Következetesen figyelte a legjobbakat, főként a konkurens FTC két ászát, Fazekas Tibort és Wenk Jánost. „Ők voltak a technikás magyar vízilabdázás úttörői, az úgynevezett levegőjáték megteremtői – állapítja meg Gallov Rezső a Nemzeti Sportban 2011-ben megjelent Komjádi Béla: világhódító pólóforradalmár című írásában. – Egy alkalommal a fradisták együtt mentek el a Beketow-cirkuszba, ahol különösen nagy hatással volt rájuk a labdás zsonglőr. Másnap Fazekasék már a vízben igyekeztek utánozni a bűvészkedés elemeit...A passzolás – a hagyományos angol stílusnak megfelelően – a vízről húzott, illetve felemelt labdák útján történt, egymásnak vízre dobták a játékosok a »bőrt«... A levegőben gyorsan – szárazon – utazó labda persze teljesen új technikát követelt, és töméntelenül sok gyakorlást. Fazekasék próbálkozása nyomán Komjádi felismerte a korszakalkotó újítás lehetőségét, és – élt is vele.”

De az is a javára írandó, hogy az első csapat keretébe még be nem férő fiatalokat egy második együttesbe verbuválta, s ezt a társaságot a Szövetségi-díj küzdelmeire nevezte be, hogy ők is meccsrutint gyűjthessenek. (Keserű Alajos és Vértesy József nem volt ennyire türelmes, ők 1920-ban az FTC-hez igazoltak). Sőt, az edzéseket is ő tartotta nekik. Rendszeresen versenyeztette az ifjakat, például úgy, hogy ki tudja messzebbre dobni a labdát. De nemcsak az ügyesebbik kézzel, hanem mindkettővel, s a két dobás összesítése adta meg az eredményt. Egy ilyen dobóversenyen figyelt fel először a center Homonnay (Hlavacsek) Lajos öccse, Homonnai Márton addig rejtve maradt klasszisára is.

Kézjegye nyomán a III. Kerületi TVE egyre közeledett nagy riválisához. 1919-ben még csak harmadik volt a gárda a bajnokságban, egy évvel később már a MAFC-cal helyet cserélve második. 1921-ben szintén, ám az FTC már csak 4:2-re nyert a rangadón, miközben a külföldi portyákon is egyre eredményesebbnek bizonyult az együttes. 1922-ben pedig jóformán egy miniszteri rendeleten múlt az aranyérem – középiskolás diáknak tilos volt társadalmi egyesületben sportolnia. Dacból vagy talán sértettségből benevezte csapatát az osztrák bajnokságba, amelyet 1922-ben az óbudai klub meg is nyert!

Egy évvel később pedig már a hazájában is próféta lett.