Felvételi vizsga – Ballai Attila publicisztikája

HAVERFELVÉTEL negyven fölött nincs. Ahogyan csapatfelvétel sem. Illetve mindkettő csak rendkívüli esetben. Csütörtök éjszaka nekem efféle rendkívüli, meghatározó élményben volt részem. Nem egy haver, hanem egy csapat részéről.

Sporttörténeti kuriózumként két magyar klub párhuzamosan, ugyanazokban a percekben vívta a maga tizenegyespárbaját az európai kupaporondon, és az M4 Sportnak köszönhetően egyszerre, osztott képernyőn követhettük e két szétlövést. A Ferencváros és a Puskás (a második egyesek szerint túllépett az akadémiai fázison, Kemény Dénes például minapi beszélgetésünkkor találóan megjegyezte, őt sem úgy hívják, hogy Kemény Gimnazista Dénes) gyökeresen eltérő előzményekkel érkezett el e végkifejlethez. Előbbi 180 percen át gól nélkül gyötörte ellenfelét, magát és híveit a lényegesen szűkösebb keretekből gazdálkodó bosnyák, azaz boszniai szerb gyökerű Banja Luka ellen (a Transfermarkt szerint 55 millió euró feszült neki 7.4 milliónak), aztán 1–1-re mentette a hosszabbítást, utóbbi álomszerű firenzei kezdéssel, majd kétszeri feltámadással összesítésben 4–4-re állt az elvileg más univerzumban létező (11 millió kontra 246 millió euró) Fiorentinával. A futballsors fintoraként, ha még érvényben lenne az idegenben lőtt gólok három éve eltörölt szabálya, már mindkét magyar együttes továbbjutott volna, így azonban következett az „orosz rulett”.

Feszülten ülve, a lábamat szinte a rúgó játékossal együtt lendítve néztem a tévét, és ekkor történt velem, bennem valami. Nagyon meg is lepődtem, kicsit meg is ijedtem. Azon kaptam magamat, hogy inkább a felcsúti történéseket követem, mert a Puskásnak legalább annyira szurkolok, mint a Fradinak. Erre korábban még nem akadt példa, pedig az elmúlt évtizedben ezernyi alkalmam kínálkozott volna, de soha senki semmiféle utalást nem tett arra, hogy illene, tanácsos lenne, és én sem éreztem késztetést. Nem azért, mert bármi gondom lenne a Puskással vagy éppen a Kecskeméttel, a Kisvárdával, a Mezőkövesddel, a Pakssal, a Gyirmóttal.

Hanem, mert – mint a bevezetőben írtam – negyven felett haver- és csapatfelvétel sincs. Addigra (majdnem) minden érdemi lezárult, gyermeklelkünk a rendelkezésére álló szeretetmennyiséget szétosztotta, és azt így hordozza tovább mindhalálig, hacsak valami rendkívüli – pozitív vagy negatív előjellel – be nem hatol e mikrovilágba. Persze díjazom azokat, akik minél több magyart játszatnak, nem értem azokat, akik még a kiesés előli menekülésükben is megfáradt külföldi erőművészekben vélik megtalálni a megoldást, de ezek az ingerek az agyamban keletkeznek, nem a szívemben. Utóbbiban kitörölhetetlenül ott vannak a hajdani kettős rangadók résztvevői, a négy fővárosi nagymenő, nekem, szigetszentmiklósi srácként a Csepel, a Rába ETO, a Haladás, a Zete, a Tatabánya, a Pécs, a SZEOL (valamiért ezzel a névvel rögzült), a Videoton és még éppen befért a Debrecen.

A fentiek miatt aki korombéliként a Manchester Citynek vagy a Chelsea-nek szurkol, azt megmosolygom, az divatdrukker. Hol volt, mit csinált, amikor gyermekként kellett volna rajongania a futballért? Mert ha már angol elköteleződés, akkor az én generációmnak csak a Liverpool, a Manchester United, az Arsenal, a Leeds, a Nottingham Forest, esetleg a West Ham jöhetett szóba.

Csapatot nem úgy választ az ember, mint haszonjárművet vagy háztartási gépet; nem a paramétereit mérlegeli, nem az előnyeit és a hátrányait állítja párba, hanem villámcsapásszerűen, mint szerelmet – ezért ez valójában nem is választás, hanem elrendeltetés. Elönti valami, és onnantól ásó, kapa, nagyharang. Ezért nagyon nehéz a természet e rendjébe beavatkozni, beférkőzni.

Az én életemben a gyermekkori kedvenc kör kialakulása és véglegessé válása után ez mindössze két csapatnak sikerült: Perunak és a Körmendnek. Azért ezt persze nem árt kissé kibontani. Kezdjük Peruval! Szüleim megengedték (szóval azért még messze nem voltam felnőtt), hogy megnézzem az 1978-as labdarúgó-vb magyar idő szerint éjszaka kezdődő Peru–Skócia csoportmérkőzését. Kíváncsi voltam a dél-amerikaiakra, akik a hírek szerint a mérkőzések előtt egy oltárképnél imádkoztak, és majdnem szűkebb kerettel érkeztek, mert senki sem akarta elfogadni a 13-as mezt. Aztán egyszerre nagyon megérintett a fehér alapon piros harántcsíkos dressz, az őrültnek tűnő, esetenként söprögetőt játszó zseniális kapus, Quiroga, aki 1–1-nél tizenegyest védett, Chumpitaz, aki olyan rendíthetetlenül állt a védelem tengelyében, mint egy inka főisten, a második félidőben becserélt indián, Sotil, aki bármelyik keletnémet-jugoszláv koprodukciós Winnetou-filmben alakíthatta volna a címszerepet, de mindenki előtt Cubillas, aki a hajrában, 1–1-nél két olyan parádés pipagólt rúgott – egyet teli, kicsit belső, a másikat külső rüszttel –, hogy arra manapság senki, de senki nem lenne képes. A középdöntőben az argentinoktól elszenvedett 6–0-s verést majdnem megsirattam, amikor pedig az 1982-es vb-re készülő válogatottunk a Népstadionban fogadta új kedvenceimet, kicsit még büszke is voltam rá, hogy Uribe két góljával 2–1-re fordítva legyőzték a mieinket, és mondtam is a cimboráimnak, hogy na, látjátok, ez Peru! A dél-amerikai vb-selejtező soros fordulóinak eredményeit böngészve máig azt nézem először, mit játszott Peru.

A másik kései szerelmem a Körmend kosárcsapata. Az 1980-as évek végén Csepel-drukkerként mentem ki a Csepel–Körmend férfi bajnoki elődöntőre, de már Körmend-szurkolóként tértem haza. Talán mert olyan hitet, összetartást, kisugárzást éreztem azokban az ismeretlen, fura fekete mezesekben, és olyan emelkedetten, férfias gyengédséggel ünnepelték meglepő győzelmüket, hogy megbabonáztak. A következő meccsen már ott voltam a Rába partján, aztán a többin is, és Patonay Imre mestertől, „Putesztől” – akivel három órával a bajnoki finálé kezdete előtt még a teraszán beszélgettünk, majd biciklire pattant és bekarikázott a csarnokba – kezdve Gállos László kefekötőig (ez a cégtábla állt a főutcán, az üzletén), egyben helyi tudósítóig számos barátságot kötöttem percek alatt.

A nemzetközi sportélet nálam „valamivel” befolyásosabb alakjait is rabul ejtette egy-egy efféle, misztikumba hajló hatás. Hogy aktuális példával éljek, a Fiorentina meze azért lila, mert 1928. decemberi, olaszországi portyáján az Újpest 6:0-s diadalt aratott Firenzében, és az egyik ámulatból másikba eső klubelnök, Luigi Ridolfi onnantól violába öltöztette a saját fiait is. Don Revie, a Leeds United felvirágoztatója pedig az 1960-as glasgow-i BEK-döntő hét Real-gólja (ezekből négyet Puskás termelt) feletti igézetében az akkor még második ligás leedsiekre erőltette rá a madridi fehér dresszt.
Azt persze nem állítom, hogy holnaptól Puskás-mezben virítok, de azt igen, hogy sok minden és mindenki tetszett ebben a csütörtöki felcsúti éjszakában. A még húszon inneni kapus, Pécsi Ármin, aki vagány védései mellett már-már gyermeki tisztelettel kereste a kontaktust és „jattolt” kollégájával, David de Geával. A szintén saját nevelésű, a személyiségével az egykori klasszisainkat idéző, eszköztelenül, manír nélkül is kiválóan futballozó és egyenesen, tisztán beszélő, a lefújás utáni nyilatkozata közben elpityeredő Nagy Zsolt. A sorsdöntő tizenegyest elrontó, azt méltósággal, tartással viselő Szolnoki Roland, a hozzá hasonlóan 13-14 évesen Felcsútra kerülő Komáromi György és a „gyerek”, a még tizennyolcat sem betöltő Vékony Bence, akinek a napokban hunyt el az édesanyja, és ahogyan Hornyák Zsolt vezetőedző fogalmazott, tisztelete és részvéte jeléül a 88. percben küldte pályára. Meg a külföldiek, akik gesztusaik és a jelek szerint nem enklávét alkotnak, hanem tudják és értékelik, hogy a kenyerüket hol kapják.

Röviden, csütörtök éjjel felfedeztem magamban, magamnak a Puskást. Ami azért is különleges érzés, mert Peruval és Körmenddel ellentétben jó tíz éve itt volt, itt van mellettem. Mégis most ment át a felvételi vizsgámon.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!