F1, az örök túlélő – Zsoldos Barna publicisztikája

Már-már jelképes, hogy a Formula–1 fennállásának 70. évfordulóját olyan problémák és bonyodalmak övezték, melyekbe majdnem az egész világ belerokkant, hiszen hosszú évtizedek alatt a sorozat válságok egész sorát élte át – és élte túl. Egy ideig úgy tetszett, hiába a szép jubileum, az adott körülmények között nem lehet megrendezni a világbajnokságot, ám azzal, hogy a hétvégén Ausztriában elrajtol a 2020-as évad, a Formula–1 újfent bizonyította: meg lehet rogyasztani, de megtörni nem.
A sorozat túlélte az 1950-es éveket.
A sorozat túlélte az 1950-es éveket.

A bizonytalan kezdeteket, amikor a nagydíjversenyzés még csupán ébredezett a második világháború szörnyűségei után. A leggyorsabb, legmodernebb versenyautók iránti szenvedély azonban olyan erős volt, hogy a frissen életre hívott világbajnokság leküzdött minden nehézséget. Például azt, amikor az évtized elején a csapatok többsége egyszerűen képtelen volt a legmagasabb igényeket támasztó Formula–1-es szabályrendszer szerint megépíteni autóját, így groteszk módon a világbajnokságot a Formula–2-es technikai szabályok alapján írták ki.

Ez kellett ahhoz, hogy az istállók és gyártók ne szivárogjanak el, és életben maradhasson a vb, ahogy életben is maradt. Két átmeneti esztendő után az F1 ereje teljében ragyogott, és még azt is átvészelte, hogy a Mercedes hirtelen távozásával elvesztette egyik meghatározó szereplőjét. Szép lassan ugyanis jöttek helyette a kisebb, ám annál hatékonyabb, klasszikus versenyistállók.

A sorozat túlélte az 1960-as éveket. Azt az időszakot, amikor a brit-szász versenyzők és csapatok egészen nyomasztóan uralták a világbajnoki idényeket. Ekkor domborodott ki igazán a háborúban győztes hatalmak fölénye, mivel a briteknél nemcsak a szenvedély és a mérnöki kreativitás volt adva, hanem az anyagi erőforrás is. Jellemző, hogy az évtizedben kizárólag brit-szász országok (Ausztrália, Nagy-Britannia, Új-Zéland, Egyesült Államok) versenyzői tudtak vb-t nyerni, és a konstruktőröknél is óriási dominancia alakult ki. Félő volt, hogy ez előbb-utóbb a többi nemzet kedvét szegi, de a sorozat technikai fejlődése és a versengés izgalmai annyira magával ragadták az egész világot, hogy az ellenfeleket hosszú távon inkább csak tovább motiválták a brit sikerek a revansra. A Formula–1 tehát összességében ebből az időszakból is megerősödve jött ki.

A sorozat túlélte az 1970-es éveket. Azt a szörnyű periódust, amikor a robbanásszerű technikai fejlődéssel a biztonsági intézkedések egyszerűen nem tudták tartani a lépést. Már az is sokatmondó, hogy az évtized első évében posztumusz világbajnokot avattak Jochen Rindt monzai halálos balesete miatt. Azt egyébként nem mondhatni, hogy a szándék ne lett volna meg a balesetek számának csökkentésére, de az illetékesek korántsem tettek olyan határozott lépéseket, mint amilyeneket a helyzet megkövetelt volna.

A hangsúly mindvégig az autók egyre gyorsabbá tételén maradt – bármi áron. A mérnöki kreativitás így kis túlzással „emberkísérletekbe” csapott át, aminek következtében számos haláleset és annál is több maradandó sérüléssel járó szerencsétlenség történt. A modern kori „gladiátorharcnak” aztán a Ronnie Peterson tragédiájához vezető 1978-as monzai ütközés vetett véget, ami után az F1 irányítói végre sokkal szigorúbb biztonsági intézkedéseket hoztak, és az autók sebességét is próbálták mérsékelni.
A sorozat túlélte az 1980-as éveket. Azt az évtizedet, amikor Bernie Ecclestone felbujtására a csapatvezetők kezdtek öntudatukra ébredni, és több jogot, pénzt, hatalmat követelni maguknak.

A versenypályán kívül zajló politikai csatározások így mindennapossá váltak, amelyek bojkottal való fenyegetőzéshez és szakadársorozat létrehozásának víziójához is vezettek. De a sportág végül jól járt azzal, hogy a hatalmi harcok következtében Ecclestone-hoz került a kormányrúd, mert a brit üzletember olyan érzékkel varázsolta milliárddolláros, globális üzletté a Formula–1-et, hogy az valószínűleg senki másnak nem sikerült volna. A sorozat ebből a válságból egyértelműen megerősödve jött ki, miközben a biztonsági intézkedéseknek köszönhetően az előző évtizedek borzalmas halálozási statisztikái is nagyban javultak: nagydíjhétvégén már csak ketten vesztették életüket – igaz, ez sajnos egy idő után el is kényelmesítette az F1 és az FIA irányítóit.

A sorozat túlélte az 1990-es éveket. Az időszakot, amelyet alapjaiban határozott meg Ayrton Senna 1994-es imolai tragédiája. Az azt megelőző 12 évben nem történt ilyen szörnyűség a nagydíjakon, ám a sportág egyik legnagyobb csillagának elvesztése után már tényleg az egész világ azt követelte az illetékesektől, mindent tegyenek meg a jövőbeni balesetek megelőzéséért. A közös akarat annyira erős volt, hogy a vezetők szép lassan szinte tudományos szintre emelték az autók és a pályák biztonságtechnológiájának kutatását, fejlesztését, ami a mai napig is folyamatosan tart. Igaz, mostanában sokan épp erre vezetik vissza, hogy a versenyzés kissé sterillé vált, ám a statisztikák magukért beszélnek. A Senna halála óta eltelt 26 évben egyetlen tragédiával végződő baleset történt, vagyis az F1 összességében az 1994-es válságból is sokkal erősebben került ki.

A sorozat túlélte a 2000-es éveket. A gyártók ész nélküli pénzszórásának évtizedét. Mivel Ecclestone egyre vonzóbb üzletté varázsolta a sportágat, a kitűnő marketinglehetőség miatt egyre több nagy autógyártó csatlakozott, amelyeknek semmi sem volt drága a sikerek érdekében. A Ferrari és a McLaren-Mercedes mellé ekkoriban csatlakozott a Renault, a Jaguar, a BMW, a Toyota és a Honda is, ám azon kívül, hogy elköltöttek – egy földi halandó számára – felfoghatatlan mennyiségű pénzt, nem sok vizet zavartak. Az új érkezők közül vb-címet csak a Renault tudott nyerni, a BMW-től és a Hondától pedig egyetlen árva futamgyőzelemre futotta – a többiektől annyira se.

Az FIA-nál előre látták, hosszú távon fenntarthatatlan lesz az, amit a gyártók pénzügyi téren művelnek, de minden értelmesebb költségcsökkentési felvetésre rögtön a kivonulással való fenyegetőzés volt a válasz. A problémát végül az élet megoldotta: a 2008-as világválság hatására több autógyártó is fülét-farkát behúzva menekült el az F1-ből.

A sorozat túlélte a 2010-es éveket. Azt az időszakot, amikor két fő csapásirány határozta meg a sportágat: a show felpezsdítése és az utcai technológiák szempontjából – elvileg – releváns turbóhibrid motorok bevezetése. Bár előbbivel kapcsolatban sikerült részsikereket elérni, a szándékosan gyorsabban elhasználódó abroncsokat vagy az állítható hátsó szárnyat sokan a mai napig mesterkélt szemfényvesztésnek tartják. Ennek ellenére az intézkedések úgy is sok izgalmas, fordulatos versenyhez vezettek, hogy az évtized elejét összességében a Red Bull uralta. Az új motorok viszont egy másik csapat, a Mercedes teljes dominanciáját hozták el, miközben bonyolult technológiája és a Honda vesszőfutása még az esetlegesen csatlakozni kívánó gyártókat is elijesztette. A legnagyobb probléma ebben az évtizedben is az volt, hogy minden intézkedés ellenére a topcsapatok költekezése egyre inkább elharapózott, ami az eredményekben is meglátszott: 2013 után a Mercedes, a Ferrari és a Red Bull pilótáin kívül senki sem tudott futamot nyerni. Úgy tetszett, ez hosszú távon az F1 válságához vezethet, ráadásként jött az idei világjárvány...

De a sorozat a 2020-as éveket is túl fogja élni. Mert győzött a józan ész, és minden csapat rábólintott a fenntartható jövő biztossá tételéhez szükséges költségcsökkentési és fejlesztéskorlátozási intézkedésekre. Mert a jelenlegi tulajdonosok azonnali gyorssegélyt folyósítottak a bajba került istállóknak. Mert a közös akarat diadalaként már most hétvégén elrajtol az évad. És mert az F1 úgyis mindent túlél.