F1: 70 éves az egyik legnépszerűbb világbajnok, Nigel Mansell – videók

A védjegyévé váló bajusz? A bizarr balesetek? A felszabadult bajnoki ünneplés a Hungaroringen?

Minden F1-es rajongónak más és más ugrik be elsőként Nigel Mansell neve hallatán, de aki egyszer is látta versenyezni a brit „oroszlánt”, biztosan nem maradt közömbös iránta. Elképesztő bátorságával, hihetetlen kitartásával és barátságos természetével nem csupán honfitársai szimpátiáját vívta ki, ezért is örült egy emberként a sportág közössége, amikor 1992-ben rengeteg megpróbáltatás és sok-sok bukás után végre világbajnoki címet ünnepelhetett – éppen nálunk, a Magyar Nagydíjon.

VILÁGBAJNOK LESZ A HUNGARORINGEN 1992-BEN

MÉG A HÁZÁT IS ELADTA, HOGY VERSENYEZHESSEN

Mansell kacifántos története kereken 70 évvel ezelőtt kezdődött, amikor 1953. augusztus 8-án meglátta a napvilágot az angliai Upton-upon-Severnben. A visszaemlékezések szerint átlagos tanuló volt, akit az iskolai teendőknél sokkal inkább felvillanyoztak a család lakóhelye mellett rendezett helyi gokartversenyek – igaz, később így is alapfokú mérnöki végzettséget szerzett. A kisfiú tátott szájjal figyelte a zümmögő járgányokat, aztán onnantól, hogy kilenc évesen látta Jim Clark hazai pályán aratott F1-es győzelmét, csak a világbajnoki sorozat lebegett a szeme előtt. Persze eleinte ez csupán vágyálomnak tűnt, hiszen a kezdeti gokartos évek után megfelelő családi támogatás híján magának kellett előteremtenie a versenyzéshez szükséges anyagi forrásokat.

Végzettségét kihasználva mérnökként állt munkába, de kizárólag az motiválta, hogy az ezért kapott fizetésből finanszírozza karrierjét. Már 23 éves is elmúlt, amikor az összekuporgatott pénzből elindult a brit Formula-Ford bajnokságban, ahol gyorsasága és tehetsége egyértelműen látszott. A következő évben úgy is bajnok lett, hogy egy tesztbalesetben kis híján lebénult, és a kórházból kiszökve folytatta idényét. Egy idő után már nem tudta összeegyeztetni a civil munkát a versenyzéssel, így állását elhagyva a vagyontárgyai értékesítéséből száguldott tovább. Az 1979-es Formula–3-as idényét már csak úgy tudta fedezni, hogy feleségével eladták közös házukat, és fanatizmusát az sem vetette vissza, hogy egy újabb súlyos baleset után néhány megrepedt csigolyával került kórházba. Bár technikai okokból a hangos sikerek ekkor elkerülték, a versenyzés mélyére látó Colin Chapmannek így is feltűnt, hogy nem mindennapi pilótáról van szó, ezért tesztlehetőséget ajánlott neki F1-es csapatánál, a Lotusnál.

Mansell beváltotta a hozzá fűzött reményeket, sőt az 1980-as Osztrák Nagydíjon bemutatkozhatott a mezőnyben is – igaz, örömét beárnyékolta, hogy a forró üzemanyag beszivárgott a pilótafülkébe, másodfokú égési sérüléseket okozva a farpofáján… Érdekesség, hogy a brit versenyző ezután is vonzotta a bizarr baleseteket és kieséseket: véresre vagdalta ujjait egy győztes trófea élével, a dobogó felé tartva egy nyitott tetejű kocsiban felállva lefejelte a felüljárót, az első helyen a közönségnek integetve lefullasztotta motorját, kezeletlenül hagyott bárányhimlője miatt futamokat hagyott ki, tolatott a boxutcában, amiért kizárták, stb. De ezek az emberi, kissé esetlen közjátékok is mind hozzájárultak szerethetőségéhez és egyre növekvő népszerűségéhez, igaz, kezdeti évei nem alakultak sikeresen az F1-ben.

MANSELL FEJE ÉS A FELÜLJÁRÓ

RENGETEG VISZONTAGSÁG UTÁN ÉRT FEL A CSÚCSRA

Csapattársa, Elio de Angelis az esetek döntő többségében gyorsabb volt nála, és Chapman 1982-es halála után már nem is álmodhatott egyenlő bánásmódról a Lotusnál. Szerencsére Frank Williams így is látott fantáziát honfitársában, és ennek köszönhetően 1985-től felragyogott Mansell csillaga. Új csapatával rögtön az első idényében futamot tudott nyerni, ráadásul épp Angliában, Brands Hatch-ben, így az egész ország megismerte a nevét. A Williams töretlen fejlődésének köszönhetően a következő évben már a világbajnoki címért szállt csatába, amelyet csak az évadzárón bukott el egy elképesztően peches defekt következtében. Lehetőségeit mondjuk az sem javította, hogy csapattársával, Nelson Piquet-vel hamar elmérgesedett a viszonya, és a brazil ott tett neki keresztbe, ahol csak tudott – egy ártalmatlanabb kolléga mellett már 1986-ban feljutott volna a csúcsra.

De Angliában így is tombolt a „Mansell-mánia”, amit tovább fűtött, hogy 1987-ben a nagy kedvenc elképesztő tömegek előtt emlékezetes győzelmet aratott Silverstone-ban, és újra esélyes volt a vb-címre. A bajnoki versenyfutás megint a hajráig tartott, a brit pilóta azonban az utolsó előtti nagydíjhelyszínen, Szuzukában súlyos balesetet szenvedett az időmérőn, így a záró két futamon nem vehetett részt. A világbajnokként végző Piquet szerint ez volt az „intelligencia diadala az ostobaság felett”, de Mansell fellélegezhetett, mert bajkeverő csapattársa az idény végén végre elhagyta az alakulatot.

Pechére az addig domináns Williams is épp ekkor került lejtmenetbe, így a brit versenyző 1988 után csatlakozott a Ferrarihoz. A legendás Enzo Ferrarit magával ragadta Mansell bátor stílusa és kiemelkedő gyorsasága, de az olasz rajongók sem véletlenül adták neki „az oroszlán” becenevet. A Ferrarinál egy átmeneti jellegű, autófejlesztésre szánt év után 1990-re tervezte a nagy áttörést, ennek ellenére – a számításba vett sok-sok kiesés mellett már – 1989-ben megnyert két nagydíjat. A maranellóiak javuló teljesítményét illetően aztán beigazolódtak tervei, azzal viszont nem számolt, hogy a nyakára hozzák a McLarentől távozó Alain Prostot, aki olasz nyelvtudásának, elismertségének és tapasztalatának köszönhetően egy pillanat alatt az ujja köré csavarta az egész csapatot, második számúvá degradálva Mansellt.

A politikai játszmákban felőrlődő pilóta az 1990-es Brit Nagydíj után bejelentette év végi visszavonulását, Frank Williams azonban elkezdte győzködni, hogy inkább nyissanak újabb közös fejezetet együtt. Múltbeli sérelmei alapján a brit versenyző írásbeli garanciát kért régi-új csapatától az egyes számú, kiemelt státushoz, amit némi vonakodás után meg is kapott – mesés fizetéssel megspékelve. Annyi pech és megpróbáltatás után ráadásul végre a szerencse is mellé pártolt, mert az 1991-es idény során tökélyre fejlesztett aktív felfüggesztéses, Adrian Newey által tervezett Williams a Renault bivalyerős motorjával a következő évadban valósággal eltiporta a konkurenciát. Mivel Mansell kiemelt versenyzői bánásmódot élvezett (és Riccardo Patrese amúgy sem volt hasonló kaliber), sem külső, sem belső veszély nem fenyegette, így már az augusztusi Magyar Nagydíjon bebiztosította a hőn áhított világbajnoki címet. Persze nem is Mansell lenne, ha nem extrém körülmények között tette volna.

A MÉLTATLAN BÚCSÚ SEM RONTOTT RENOMÉJÁN

Még az előző idény utolsó futamán eltörte a lábát, és a hosszas rehabilitációs időszakot megspórolva inkább törött csontokkal versenyezte végig 1992-t, semhogy emiatt kihagyja a téli felkészülést. Ez a történet is rengeteget elárul elképesztő akaraterejéről és küzdeni tudásáról – kár, hogy a Williamsnél ezt nem különösebben értékelték, és a következő évre a tudta nélkül leigazolták Prostot, megalázóan kevés fizetést kínálva a friss világbajnoknak. Mansell nem akart megint olyan helyzetbe kerülni, mint a Ferrarinál, így „dühében” átnyergelt a tengerentúlra, ahol 1993-ban azzal a lendülettel el is hódította az IndyCar bajnoki címét.

A PORTUGÁLIAI KIZÁRÁS 1989-BŐL

F1-es visszatérése tragikus eseményekből fakadt: Ayrton Senna halála után 1994-ben négy versenyre visszahívták a Williamshez, hogy segítse Damon Hill világbajnoki küzdelmét Michael Schumacherrel szemben. Bár honfitársa végül alulmaradt, Mansell többek között az évadzáró futam megnyerésével sokat hozzátett a csapat konstruktőri vb-győzelméhez. Ezután a főszponzor nyomására a McLarenhez igazolt 1995-re, de eleinte nem fért bele a túl szűk pilótafülkébe, aztán két pocsék futamot követően annyira reménytelennek érezte az épkézláb eredmények elérését, hogy végleg hátat fordított a sportágnak.

A méltatlan végjáték sem árnyékolhatta be azonban fantasztikus F1-es karrierjét, amellyel kivívta a fél világ rajongását – nem véletlen, hogy kevés egyszeres világbajnokot övez akkora kultusz, mint a 70 éves Nigel Mansellt, akinek látogatása egy-egy nagydíjon a mai napig kiemelt eseménynek számít.