A bajnokok asztalánál az NS a hercegségben

– Monaco. Annyi év, annyi verseny és annyi itteni győzelem után mi az, ami elsőre beugrik önöknek a szó hallatán?
Alain Prost: – MONACO az esemény – csupa nagybetűvel. Hihetetlenül különleges verseny, és míg az ember persze a hazai futamán is mindig jól akar szerepelni, ez a nagydíj tényleg olyan, mint egy külön bajnokság. Itt győzni majdnem olyan érzés, mint a világbajnokságot megnyerni. Versenyzőként kapásból egész máshogy állunk hozzá ehhez a hétvégéhez, mint a többihez. A versenyhétvége négy napos, és jobban is kell koncentrálni, mert könnyű elfáradni a nagy hajtásban, ráadásul több a teendőnk a pályán kívül. Ezek a tényezők mind roppant különlegessé teszik Monacót, és ez a szurkolókra, valamint a médiára is kihat. Médiaérdeklődés szempontjából ez a legfontosabb verseny, épp ezért nagyon sokat jelent itt egy győzelem.
Jackie Stewart: – Ha egy versenyző nem nyer Monacóban, akkor az önéletrajza egyszerűen hiányos. Az ember karrierje nem lehet teljes a monacói győzelem nélkül – hozzáteszem, vannak kivételek, gondoljunk csak Jim Clarkra. Amikor anno ideérkeztem versenyezni, a legfontosabb elvárásom magammal szemben az volt, hogy ne hibázzak. Mert, ha csütörtökön összetöröd az autód, az az egész hétvégédre kihat. Márpedig akkor nagyon könnyű hibázni, hiszen a pálya, ami ugye egyébként közút, még nagyon piszkos. Ám ahhoz, hogy elviseld azt a nyomást, hogy egyszerűen tilos hibáznod, mindenképp a megfelelő mentális állapotban kell idejönni. Ahogy Alain is említette az előbb, ez a legzsúfoltabb nagydíjhétvége. Itt vannak a nagy szponzorok, vezérigazgatók, csapattulajdonosok, akik itt reggeliznek, ebédelnek, vacsoráznak, koktélozgatnak, és neked versenyzőként mindegyikkel jópofiznod kell. Ha engeded, hogy ez felidegesítsen, és azt mondogatod magadban, hogy nem akarod ezt csinálni, csak saját magadat készíted ki. Sokkal jobb úgy hozzáállni az egész hajcihőhöz, hogy igen, azért bájolgok itt, mert ez igenis fontos, és egyfajta értéket közvetítek ezzel is. Ha jól végzed ezt a munkát, az tudat alatt is elégedettséggel tölt el, és nem idegesít többé. Vagyis, ha nem akarsz végig görcsölni, és gördülékeny, feszültségmentes versenyhétvégét szeretnél magadnak, akkor így érdemes hozzáállni.

– Tehát ilyen, számunkra láthatatlan tényezők is befolyásolják egy pilóta monacói teljesítményét?
J. S.: – Igen, mert ezzel is csökkented a kockázatát annak, hogy túlvállalod magad a pályán. A legtöbb versenyző Monacóban egyszerűen túlerőlteti a vezetést, pedig bármennyire is egyszerűen hangzik, végig csak gyorsítanod és fékezned kell – szép, nyugodt stílusban. Alainnel e tekintetben nagyon hasonló volt a vezetési stílusunk, de például az említett Clarknak a sérülékeny Lotusban máshogy kellett mennie. Normális esetben viszont könnyedén, lágyan kell vezetni ahhoz, hogy itt nyerni tudj. Egyszerűen esélyt kell adnod az autódnak, nem lökdösheted és taszigálhatod.

– Tavaly azt is mondta nekem, hogy az élről indulva nem volt különösebben nehéz Monacóban nyerni, hiszen annyira nehéz előzni, hogy csak tartani kell a pozíciódat. Alain, ön egyetért ezzel?
A. P.: – Azért nagyon sok múlik a körülményeken is. 1983-ban például az élről indultam, de a változékony időjárási körülmények közepette rosszul választottunk gumit, úgyhogy végül esélyem sem volt a győzelemre, pedig szárazon sokkal gyorsabb voltam mindenkinél. Ezzel ellentétben sikerült már itt nyernem úgy, hogy csupán az ötödik helyről indultam. Ha megnézzük a statisztikákat, a pole pozícióból megnyert versenyek nincsenek olyan nyomasztó fölényben, ahogy azt a monacói sztereotípia sugallja. Sokan nyertek már hátrábbról indulva is, de nyilván, ha gyors az autód, szárazak a körülmények, és nem történik semmi különös, könnyebb helyzetben vagy a pole-ban, mert nagyon nehéz előzni. De akárhogy is, egy monacói győzelem soha, de soha nem könnyű.

– Vagyis az ember egy percig sem érezheti magát biztonságban?
A. P.: – Így van. Az egyetlen kivétel 1986-ban volt, amikor az első körtől az utolsóig úgy éreztem, hogy egy vagyok az autómmal. Egész pályafutásom során ez volt az egyetlen ilyen alkalom – amikor a végén vissza akartam venni a tempóból, még akkor is gyors voltam. Ez az érzés egyébként hihetetlen, de mondom, egyetlen egyszer volt ilyen élményben részem.

– Elképesztő monacói élményei közül akkor ez a legemlékezetesebb?
A. P.: – Annyi remek pillanatom volt itt, hogy nehéz választani, de a legintenzívebb talán mégis a legelső F1-es köröm ezen a pályán. Emlékszem, ráhajtottam a szűk utcákra, jöttek a kanyarok, az emelkedők, a lejtők, és csak arra tudtam gondolni: „a fenébe is, mi a francot csinálok én itt?” A korlátok és a szűk hely miatt az embernek olyan érzése van, mintha ezer kilométer per órával száguldana.

– Jackie, az Ön legkedvesebb élménye innen?
J. S.: – A három Formula–1-es győzelmem. Ezeknél is az volt a kulcs, hogy sikerült uralnom az érzelmeket – jól sikerült a rajt, ennek hála az első kör is, és onnantól már könnyebb dolgom volt. Ha az ember elkezd idegeskedni, furcsamód az autó is ideges lesz, tipikus dominó effektus. Érdekes, de minél nyugodtabb vagy, annál gyorsabb leszel. Ahogy az előbb Alain is mondta, hiába próbált meg visszavenni a tempóból, ezzel még gyorsabb lett, egyszerűen azért, mert nem erőltette a vezetést, és nem nyúzta az autót.

– Akkoriban egyébként élvezték azt a szokásosnál is nagyobb felhajtást, ami egy-egy győzelmük után Önöket övezte?
J. S.: – Egyértelmű, hogy a presztízs szempontjából a monacói győzelmek a legértékesebbek. Az én időmben az ember ilyenkor ráadásul vacsorameghívás kapott Grace hercegnőtől, ami tovább emelte az esemény rangját.
A. P.: – Én nagyon fontosnak tartom a hagyományőrzést, és ezek a protokolláris események tényleg a tradíció részei. Igenis nagy megtiszteltetés a herceggel együtt vacsorázni, és fontos, hogy ezt a hagyományt megőrizzük – ez az egész sport értékét növeli. A többi verseny után a pilóták fogják magukat, és kapásból hazautaznak, ezért jó, hogy legalább itt él még ez a tradíció.
J. S.: – Az én időmben ráadásul Grace hercegnő szombat este hívott meg bennünket vacsorára, ahol természetesen mindenki elegáns, fekete zakóban jelent meg. Mindig eleget tettem a meghívásnak, és a vacsora végéig maradtam – nem ritkán hajnali kettőig is. Annak ellenére, hogy másnap versenyem volt, nem kerestem kifogásokat. Egyszerűen átéreztem, hogy a történelem roppant fontos alkotóeleme ennek a sportnak. Meg kell érteni a történelmünket, és felelősen kell viselkednünk. Az, hogy Alain Prost és Jackie Stewart még most is itt ül a monacói paddockban, az azért lehet, mert kivívtuk az emberek tiszteletét. Ezt nem lehet megvásárolni – kiérdemeltük azzal, hogy felelősségteljesen kezeltük a fontos helyzeteket, együttműködőek voltunk, és sosem vettünk el többet, mint amennyit adtunk a sportnak.

– A 2010-es gálavacsorán a győztes Mark Webber is egy életre megtanulta, mennyire fontos Önnek a hagyományok tisztelete, hiszen alaposan leteremtette lezser öltözete miatt.
A. P.: – Mi történt pontosan?
J. S.: – Mark Webber beállított a gálára – farmernadrág, póló, tornacsuka…
A. P.: – Na ne…
J. S.: – Egyszerűen nem hozott magával mást. Aztán érdekes módon, amikor tavaly nyert, már öltönyben volt, mert az első alkalommal alaposan megmostam a fejét!
A. P.: – Teljesen igazad volt!
J. S.: – És az is fontos, hogy a versenyző igenis maradjon ott a gálán, viszont sokan még erre sem hajlandók. Amikor a hercegség arra áldozza ezt a hétvégét, hogy vendégül lássa a Formula–1-et, akkor a győztes pilóta hova szalad?

– Monacót sokan a legveszélyesebb pályák közé sorolják. Volt olyan pillanat bármikor is, amikor féltek az autóban?
A. P.: – Igen, persze, különösen régen. Annyira szűk volt az egész, ráadásul amikor megérkeztünk az alagúthoz…
J. S.: – Hú, a világítás borzalmas volt akkoriban az alagútnál!
A. P.: – Különösen rossz időben, esőben volt nehéz a helyzet ott, sosem lehetett tudni, épp mi fog történni, volt-e előtted baleset az alagútban.

– Akkor szinte vakon mentek végig rajta?
A. P.: – Igen!
J. S.: – Most már persze tökéletes a helyzet, de akkoriban…
A. P.: – Voltak egyébként más veszélyes helyek is. A rajtnál mindig résen kellett figyelni, vagy épp a Casino-kanyar előtt, ahol ha előtted csúszott ki valaki, egyszerűen nem volt hely kikerülni. Örülök, hogy mára sokat javult a helyzet biztonság terén, a változás látványos, főleg Jackie idejéhez képest. Szerdán én is láthattam…
J. S.: – …akkor ugyanis Cannes-ban voltunk, mert Roman Polanski néhány módosítással újra bemutatta a rólam készített 1971-es filmjét.

– Érdekes volt így újra átélni azokat az időket?
J. S.: – Mai szemmel nagyon különös, hogy akkoriban nem kerékvetők, hanem kilencven fokos padkák voltak.
A. P.: – Egyébként az első monacói versenyemen még minket is ezek fogadtak…
J. S.: – És ezáltal sokkal többet kivett az emberből a futam, hiszen ma tudod, hogy át tudsz rongyolni a kerékvetőn, de akkor…
A. P.: – A Mirabeau-kanyar különösen nehéz volt emiatt. Mert ha túlságosan külső íven vetted, sok időt vesztettél, de ha csak egy centit is beljebb, akkor abban a pillanatban ripityára tört a felfüggesztés.

– Monacói élményekben látszólag kifogyhatatlanok, de vannak kellemes emlékeik Magyarországról is?
J. S.: – Magyar szempontból Alain a szakértő, én sosem versenyeztem önöknél.
A. P.: – Én igen, de nem olyan sokszor, mert csak a nyolcvanas évek végén volt az első futam. Az egyik legjobb versenyemet ott 1988-ban futottam, amikor beragadtam a rajtnál, de sikerült felzárkóznom. Megelőztem Ayrtont, de aztán túlságosan elkoptattam a gumikat, a külső ívre sodródtam, és végül második lettem. Érdekes, hogy sosem tudtam nyerni Magyarországon – Szuzuka és a Hungaroring volt a két helyszín, ahol nem győztem.

– Mikor jártak nálunk legutóbb?
J. S.: – Hú, most már jó pár éve. A Stewart GP tulajdonosaként rendszeresen jártam Magyarországra, de én magam ugye sosem versenyeztem ott. Azt viszont le kell szögeznem, hogy Budapest fantasztikus város.
A. P.: – Persze, nagyon kellemes hely. Megkönnyebbültünk, amikor az első versenyen ezt tapasztaltuk, mert amikor szóba került, hogy Kelet-Európában is versenyt rendeznek, egyszerűen nem hittünk a fülünknek. Aztán, amikor láttuk, mi a helyzet, már nagyon elégedettek voltunk.

– Előtte tényleg semmit sem tudtak Magyarországról?
A. P.: – Az ég világon semmit.