Willi Orbán: Közel álltunk, hogy a halálcsoportban borítsuk a papírformát

You can read the interview in English here!

– Ha egyetlen pillanatot kellene kiemelnie az Európa-bajnokságról, melyiket választaná?
– Erre nem könnyű válaszolni – válaszolta lapunknak Willi Orbán, a magyar válogatott 28 esztendős hátvédje. – Ha tényleg csak egyetlen momentumot említhetek, az a Himnusz éneklése a szurkolókkal a Franciaország elleni döntetlen után. Valami hasonlót a portugálok elleni találkozót követően is átéltünk, ám a legnagyobb eufóriát a második csoportmeccs jelentette. Telt ház, több tízezer magyar előtt pontot szereztünk a világbajnoki címvédő ellen, majd utána a drukkereink elé vonultunk, hogy együtt ünnepeljük a sikert. A zárt kapus meccsek után számítottam rá, hogy nagy hangzavar lesz a Puskás Arénában, de arra a hangulatra, ami a franciák ellen fogadott minket, nehéz szavakat találni.

– A maximumot hozta ki magából a magyar válogatott?
– A száz százaléknál is többet adtunk, az egész tornán erőn felül teljesítettünk. Portugália ellen a vártnál kevesebbet birtokoltuk a labdát, ám a folytatásban fejlődtünk ezen a téren is, a második és a harmadik találkozón mutatott játékunkra már nem lehetett panasz, pedig a világ legerősebb válogatottjaival kerültünk szembe.

– Mikor érezte először, hogy működik a terv?
– A Portugália elleni mérkőzés tizedik percre körül. Sokat beszéltünk arról, hogyan építsük fel a játékunkat, hogyan tudjuk a lehető legszilárdabbá tenni a védekezésünket. Amikor a legszűkebb elitbe tartozó együttesek és klasszis támadók ellen kell megmutatni, a stabil védelem az alapja mindennek. Tíz perc után már látszott, hogy beváltak a számításaink.

– Melyik meccsen játszott a legjobban a csapat?
– Nem tudnék választani a Franciaország és a Németország elleni között, mindkét döntetlen bravúr. Egyedül azt sajnálom, hogy az Allianz Arenában kétszer vezettünk, közel álltunk hozzá, hogy valami igazán nagyot alkossunk, mégsem sikerült a továbbjutás. Kicsit több szerencsével nyerhettünk volna Németország ellen, persze így sincs miért szégyenkeznünk.

– Nem érezte balszerencsésnek magát? Portugália ellen a sarkán pattant meg a labda az első gól előtt, Franciaország ellen pedig a mentése után éppen Antoine Griezmann elé került a labda, aki egyenlített.
– Ezeknél a helyzeteknél valóban pechünk volt, ráadásul Leon Goretzka egyenlítő gólja előtt szintén megpattant a labda. Nagyon kevés teret és lehetőséget hagytunk az ellenfélnek, de sajnos az ilyen lecsorgó labdák és megpattanó lövések benne vannak a játékban. Aki ismer, tudja, maximalista vagyok önmagammal szemben, én vagyok saját magam legnagyobb kritikusa, a meccsek után rendre visszanézem azokat a helyzeteket, amelyekben szerintem hibáztam. Most is így volt, de amennyire meg tudtam ítélni, az említett két jelenetnél nem helyezkedési vagy technikai hibák történtek, egyszerűen balszerencsénk volt.

– Németországban született, ott nőtt fel, sőt utánpótlásszinten pályára lépett a német válogatottban. Ezek után milyen érzés volt Magyarországot képviselni az Allianz Arenában?
– A meccs előtt csak arra koncentráltam, hogy elérjük a célunkat. Talán annyiban volt más a meccs, hogy többet beszélgettem az ellenfél játékosaival, jobban ismertem őket, ennyi. Amikor az ember kétszer is vezetést szerez a német válogatott ellen, nem a saját történetével van elfoglalva. A mérkőzés utáni pillanatokban jobban elöntöttek az érzelmek, de akkor sem saját magam, sokkal inkább a csapat miatt. Szomorú voltam, mert a teljesítményünk alapján a csoportkörös búcsúnál többet érdemeltünk volna. Nagyon közel álltunk ahhoz, hogy a halálcsoportban felborítsuk a papírformát.

– Ha a Portugália és a Németország elleni találkozót nézzük, mi volt az a kicsi plusz, ami az utolsó öt-hat percben hiányzott az eredmény megtartásához?
– Portugália ellen a hajrában ütközött ki, hogy keveset birtokoltuk a labdát, túlságosan elfáradtunk. Ha az ellenfél kilencven percen keresztül védekezésre kényszerít, a meccs utolsó szakaszára az izomzat és az agy is elfárad. Számítottunk rá, hogy Portugália diktálja a tempót, de fontos lett volna, hogy többet támadjunk, hogy időnként kijöjjünk a szorításból, és az ellenfél játékosainak is futniuk kelljen a labda után. Németország ellen szerintem az a minőségbeli különbség ütközött ki, amely a keret mélységében mutatkozik meg, elvégre a németek két ugyanolyan erősségű kezdőcsapatot is ki tudnának állítani.

– Mit szól a nemzetközi véleményekhez, amelyek catenacciót emlegettek a magyar válogatott játékával kapcsolatban?
– Számomra a catenaccio a szervezett játékot és a stabil védekezést jelenti, nem hordoz semmilyen negatív töltetet. Ráadásul mindenki láthatta, nem csupán a védekezésben merült ki a futballunk, nem vaktában előrebikázott labdákkal próbáltunk támadásokat indítani.

– Mit érzett, amikor azt látta, hogy a hazai pályán játszó német válogatott a hosszabbításban az időt húzza Magyarország ellen?
– Ennél jobban semmi sem példázza, mekkora tiszteletet vívtunk ki magunknak az utolsó csoportmeccsre. A német játékosok igyekeztek a labdát a szöglet­zászló felé terelve húzni az időt, ilyet csak akkor tesz egy csapat, ha tart az ellenféltől. Ahogy olvastam, a többi válogatottnál is elismerően beszéltek a teljesítményünkről, a szereplésünk a magyar futball presztízsének és megítélésének egyaránt jót tett.

– Az utolsó Eb-meccs után miről beszélgetett magyar édesapjával?
– Egyfelől arról, mennyire büszke rám és a csapatra, másfelől bevallotta, hogy előzetesen ő sem számított tőlünk ilyen teljesítményre. Nem gondolta volna, hogy egyenrangú partnerei leszünk a világ legerősebb válogatottjainak, de nagyon örült, hogy egész Európának megmutattuk, mire vagyunk képesek.

– Ilyen élményekben reménykedett, amikor kétezertizennyolcban úgy döntött, hogy magyar válogatott lesz?
– Azért izzadtam és küzdöttem, hogy egyszer Európa-bajnokságon vagy világbajnokságon képviselhessem Magyarországot, és büszkévé tehessük a szurkolókat. Az utóbbi egy évben fantasztikus sikereket értünk el, egyértelmű, hogy jó úton járunk, a világbajnoki selejtezőben ugyanígy kell folytatnunk, nem szabad letérni róla.