Tündérmese – Csinta Samu publicisztikája

Két találkozóval a futball Európa-bajnokság vége előtt talán furcsának tetszhet visszakanyarodni a kezdetekhez, de azt hiszem, azóta is mindannyiunkat foglalkoztat a második napon játszott dán–finn meccs emléke. Bennem ugyan többnyire csak Christian Eriksen képe villan fel, amint kiszalad a lába alól a föld, a játéka szinte egyáltalán nem. Az emlékfoszlányokban szinte zombiként rohangáló dán labdarúgók bukkannak fel, akiket ugyan vitt előre valami azonosíthatatlan energia, de látszott rajtuk, hogy a másfél órás idegtépő szünet utáni újrakezdést követően csak véletlenül nyerhetik meg a találkozót. Egy napra azonban ritkán jár egyetlen szerencsés véletlennél több, Eriksen életben maradásával pedig mértéken felül kitelt az aznapi penzum. A dánok azóta viszont mérkőzésről mérkőzésre nőttek, ma este pedig a döntőbe jutásért fognak mindent megtenni a rettenthetetlen hullámlovas szerepében tetszelgő Anglia otthonában.

A futballt nehezen nevezhetnénk egzakt tudománynak, de az igazságos játékok közé mindenképpen besorolhatjuk. Olyan, mint az élet, amely a legelvetemültebb önsorsrontóknak is kínál időnként lehetőséget. Ezen a vulgárfilozófiai talapzaton megvetve a lábam, állítom, hogy ami azóta a dánokkal történik, szinte törvényszerű. Valahogy úgy lehetnek ezzel az egésszel, ahogyan a szélsőséges helyzetből megmenekülő szinte kényszeresen törekszik okosan, szépen, belátóan, empatikusan élni. Hiszen valakinek vagy valaminek az adósa, az ép erkölcsi érzékű ember pedig igyekszik törleszteni. Nem tudja, meddig, mennyit, csak az adósságérzés zakatol benne, míg

bele nem szakad az igyekezetbe, vagy bele nem szalad valami kijózanító pofonba, ami újra egyértelművé teszi emberi léptékű kicsinységét és nagyságát.

Az Eriksen-eset óta a dánokban ezt a fajta elszántságot érzem, párban vele meg olyan adrenalinszintet, aminek szinte szaga van, akár az autósportot körüllengő elégetett benzin-olajkeveréknek. És egy hasonló töménységű „fröccs” – ahogyan azt az Eb is igazolta – sokáig viheti az embert. Messze is repítette őket. Persze kellettek hozzá a normál üzemmódban is átlagon felülinek számító labdarúgók is, de nem tudom leküzdeni az érzést, miszerint „csak” futballozva aligha jutottak volna idáig. Az a bizonyos folyamatosan zajló, kimondott-kimondatlan párbeszéd viszont, amit Eriksennel – és az opcionális földöntúli hatalommal – folytatnak, olyan erővel, hittel és inspirációval ruházta fel őket, amit pusztán szakmai szempontokból roppant nehezen lehetne értelmezni.

Ettől függetlenül persze meg kellene próbálni, de ezt azért az igazán hozzáértőkre bíznám. Miközben persze tagadhatatlanul önmagáért beszélő tény, hogy a huszonhat tagú dán keretbe mindössze négyet adott a hazai bajnokság, a többiek szinte kivétel nélkül európai topligákban szerepelnek. Ez pedig ugyebár olyan képzettségi-készenléti platformot feltételez, amelyre bármikor építeni lehet. Leszámítva persze az olyan, előre nem modellezhető eseteket, mint amikor a csapat meghatározó játékosa hirtelen nemcsak simán kiesik a képletből, de egyszersmind emberi törékenységünkkel is szembesít.

A mérkőzés újrakezdését követő percekben világossá vált, hogy a továbbiakban legfeljebb az egyik féltől várhatunk el labdarúgáshoz hasonlító játékot. A folytatást persze alapvetően az határozta meg, hogy Eriksen állapota megnyugtató fordulatot vett. Ettől függetlenül szívesen meghallgattam volna Kasper Hjulmand dán szövetségi kapitány motivációs szózatait is. Mert vagy született pszichológuszsenivel van dolgunk, vagy csak „simán” a lélekkel együtt rezdülő emberrel, de mindenképpen bravúrnak tartom, ahogyan csapata traumaállapotát sikerült inspirációszikrákkal kivételes ihletettségbe átlényegítenie.

Alkotását bizonyára pszichológusok is segítették, a szakemberek szerint a csapatsportokban amúgy is elsősorban a szövetségi kapitányokat, illetve edzőket kell felkészíteni a krízishelyzetekre, mintsem a csapattagokat egyenként. Az utóbbi sem árt, az öltözőben azonban sokkal inkább a tréner tartása, témakezelési érzéke, tudása dönt, mintsem a minden hozzáértése ellenére külsősnek számító és maradó pszichológus. Márpedig Hjulmand valamennyi, a közvéleménynek is elérhető megnyilvánulása mélyen empatikus, ugyanakkor kikezdhetetlen hitelességről árulkodó emberről vallott. Még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy az öltözői szóhasználat sem különbözött lényegesen attól, amit a sajtótájékoztatók mikrofonja mögül hallhattunk. Pedig a futballöltözőben azért egészen meredek szókapcsolatok is előfordulnak.

Eddig igyekeztem megőrizni elfogulatlanságomat, innentől kezdve színt vallok: őszintén drukkolok annak, hogy Dánia legyen az Európa-bajnok. Korántsem „kegyeleti” okokból,

hál' istennek nem kerültünk hasonló helyzetbe. Úgy tűnik azonban, hogy illúziómentesített korunkban leginkább a dánoknál születnek tündérmesék. Még akkor is, ha az 1992-es Eb-diadal nem feltétlenül csereszabatos egy esetleges ideivel. Úgy tűnik, a sors valamiért időről időre rájuk osztja a traumatikus körülmények között születő sikereket. A jugoszláviai háború miatt hirtelen meghívotti státusba kerülő Laudrupék akkoriban csak a nyaralási befizetéseiket veszíthették, a bulis felszabadultság végig kitartott – nyilván hasonlóan, talán még az ideinél is briliánsabb játékosanyag mellett.

Most más helyzettel, egyféle győzelembe menekülés esetével van dolgunk. Amikor a halál közelségétől való szabadulás ad szárnyakat egy, előzetesen legfeljebb a kontinens felső-középmezőnyéhez sorolt csapatnak. A lehetőség már túllépte az álmok birodalmát, összeállt, maximálisan motivált dán válogatott néz szembe az amúgy remek angolokkal. De vannak egyéb érveim is. Például az a fajta odafigyelés, amit a dán szövetség tanúsított azzal a közleménnyel, amelyben szakemberek által megfogalmazott tanácsokkal igyekezett segítséget nyújtani a családoknak abban, miként beszéljenek a gyerekekkel, akiket minden bizonnyal megviseltek az Eriksennel történtek. De az sem hagyott hidegen, hogy a dán testület nem hagyta annyiban a dolgot, és bár a koronvírus-korlátozások miatt csak ötezer jegyet kapott a ma esti meccsre, felhívást intézett a szigetországban élő, nagyjából harmincezresre becsült dán kolóniához, hogy próbáljanak bejutni az elődöntőre, mivel az együttesnek nagy szüksége van a támogatásukra. Az össznépi összefogás eszméje korántsem fikció, hiszen annak tudatában is ezrek kísérték el válogatottjukat Bakiba a negyeddöntőre, hogy a Dániába való hazatérést követően azonnal karanténba kellett vonulniuk.

Hát így néz ki pillanatnyilag az északi-európai térség amúgy is leginkább pittoreszk népének tartott dán. És merem remélni, hogy így nézünk ki mindannyian, ha hirtelen orrunkra koppint a sors. Amúgy meg nincs itt semmi látnivaló, a Tottenham dán középpályása, Pierre-Emile Höj­bjerg már nyolc évvel ezelőtt, akkor még a Bayern München futballistájaként megjósolta az Eb-aranyat. „Úgy tippelem, Dánia még az én játékoskoromban Európa-bajnok lesz. Vannak fiatal labdarúgóink, akik leteszik a névjegyüket, ezért merem kijelenteni: megnyerjük a 2020-as Európa-bajnokságot” – mondta 2013-ban a tizennyolc évesek minden magabiztosságával.

Eriksen meg mosolyogva üzen játékostársainak: „Jobban izgulok értetek, mint magamért. Én akár indulhatnék is edzésre.”

Ilyenkor kisüt a nap, halkan zümmögnek a nyári méhecskék, és egy pillanatra megérezzük, milyen szép is a világ.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!