Marco és Gino – Deák Zsigmond publicisztikája

EZ ITT NEM A REKLÁM HELYE, úgyhogy a boltlánc nevét kihagyom, a lényeg, hogy több mint egy éve, tavaly tavasszal vásároltam egy Gino Rossi márkájú, sportosan elegáns, kívül-belül tiszta bőrcipőt. Akkor még csak annak örültem, hogy duplán akciósan jutottam hozzá – az általánosra még napi leárazás rakódott –, azóta annak is, hogy tökéletesen igaznak bizonyultak a termékleírásban szereplő jó tulajdonságai. Pedig tudjuk, hogy van ez, akárhol készül és akármilyen a minősége, a cipőnek olasz, az ingnek francia, az öltönynek angol (szerű) nevet adnak, ez az első lépcsős marketing, aztán már mehet is a piacra. Nos, az én cipőmmel hál’ Istennek semmi gond, igazán kényelmes, kellemes viselet. Hordom tehát serényen, rövid- és hosszúnadrághoz, sportzakóhoz egyaránt, még sincs rajta külsérelmi nyom, kopás, ráadásul könnyen tisztítható. Bizton állítom, életem több mint ötvennégy éve kedvenc lábbelijeinek egyike.

A márka kapcsán talán már többen pedzik, merre haladunk tovább a sport felé kanyarodva, hiszen önmagától adódik a névazonosság: Rossi. A cipőnél Gino, a futballedzőnél „rokona”, Marco jött be. Az utóbbi már régebben, hiszen majdnem tizenkét éve, 2012 augusztusában érkezett Magyarországra, 2017-ben nyert bajnoki címet a Honvéddal, s szinte napra pontosan hat esztendeje, 2018. június 19. óta a magyar válogatott szövetségi kapitánya. Hosszú idő, hosszabb, mint egy cipő átlagos élettartama, de azt hiszem, többek nevében mondhatom, benne sem kellett csalódnunk, minden körülmény között bevált. Nem állítom, hogy mindig jól döntött, de a legtöbbször, legyen az szakmai vagy személyi kérdés, valóban így történt, s ha esetleg mégsem, akkor jellemzően belátta és kijavította a hibáját. Munkája közben jó csapatot, nagyszerű közösséget teremtett, mindez pedig javuló eredményességgel párosulva elhozta a magyar labdarúgás XXI. századi lokális csúcsát.

Természetesen mindenki azt szeretné, ha folyamatosan emelkedne tovább az ázsiónk, s nem szinuszgörbeként hullámozna, ám az előbbire a legnagyobb sztárcsapatok sem képesek, igaz, nekik nehezebb a legmagasabb szintről tovább kapaszkodniuk felfelé. Nekünk azért még – noha már többször meghúzogattuk az elit tagjainak a bajuszát a korábbi Eb-ken vagy a Nemzetek Ligájában – van miben fejlődnünk, erre az idei Európa-bajnokság első, Svájc elleni mérkőzése plasztikus példát adott. A mélyelemzést megtették, akiknek kellett, ezt most hagyjuk, számomra az volt az igazán váratlan az Eb-rajtban, hogy taktikailag is veszítettünk, nem vagy csak későn reagáltunk a rivális megváltoztatott alapfelállására. Szokatlan volt ez a helyzet, Rossi eddig általában szakvezető kollégái fölé nőtt ebben a tekintetben, ezúttal viszont stábjával együtt egyértelműen alulmaradt. S ha ez még nem lett volna elég, a pályán elkövetett fatális hiba olyasvalakitől – Willi Orbántól – jött, akitől igazán nem számítottunk rá. Rossi szokásához híven minden felelősséget vállalt, még azt is, ami nem az övé, de értjük ezt, le kell venni a játékosokról a terhet, mert különben összerogynak alatta. S ha ők összerogynak, dől az egész ház, az egész mutatvány.

Ilyen előjelekkel jött csoportbéli második fellépésünk, mégpedig a favoritnak számító, házigazda Németország ellen. Az eredményt ismerjük, ugyanúgy kétgólos vereség, mint Svájctól, ám micsoda különbség! Megint nem mennék bele részletesen a szakmai problémákba, amelyek közül a legfontosabb, hogy a másik oldalon jobb játékosok szerepeltek… Éppen ezért kellett volna kihasználni a helyzeteink többségét, ám sajnos egyet sem sikerült, nem ártott volna korrekt bíráskodás (a holland Danny Makkelie már régóta a bögyömben van tenyérbemászó nagyképűségével és hajmeresztő hibáival), ettől még az a csapat nyert, amelyik összességében jobb teljesítményt nyújtott. Marco Rossi nagyjából ugyanezeket mondta a mérkőzést követően, ezúttal a taktikára és a gyepen látottakra sem lehetett különösebb panasz, csak épp elmaradt a bravúr. Megvan a véleményem az első gólt megelőző Gündogan–Orbán ütközésről (szerintem is szabálytalanság történt, de egy középhátvéd csak akkor essen el, ha szamurájkarddal levágják a fejét, s előtte még rúgja ki a labdát taccsra), bár ennek nincs különösebb jelentősége, főképp válogatottunk jövőbeli sorsát illetően.

Az ugyanis már nincs a kezünkben, ám legalább tiszta a helyzet: ha nem verjük meg a skótokat, teljes joggal „megyünk a levesbe”, ha igen, akkor sem biztos a továbbjutás (kell hozzá legalább két, nálunk rosszabb mérlegű csoportharmadik), legfeljebb a szánk íze lesz kevésbé keserű. Ha jobban belegondolok, írásom időpontjáig az idei kontinensviadalon összesen öt félidő hozta valamelyik csapat nyomasztó fölényét: a svájciakét ellenünk a szünet előtt, a németekét a skótok, no meg a spanyolokét a címvédő olaszok ellen gyakorlatilag az egész meccsen. Az előbbire egyáltalán nem vágytunk, az utóbbira meg nem számítottunk, Gianluigi Donnarumma kitűnő kapusteljesítménye kellett ahhoz, hogy a legutóbbi aranyérmes elkerülje a csúfos kiütést.

Mivel Skócia, noha megérdemelten szerzett pontot Svájccal szemben, pontosan ugyanúgy győzelmi kényszerben lép majd pályára vasárnap este Stuttgartban, mint mi, mindkét féltől támadó szellemű, nyílt sisakos, férfias küzdelemre számítok, mintsem visszafogott alibizésre, taktikus tilitolira. Hozzáteszem, erre talán nem is alkalmasak a szereplők. Kard ki kard! Aztán majd valaki vérezve ugyan, de állva marad a kezdőkörben. A magyar válogatott közvetlen jövőjére természetesen hatással lesz ez az eredmény, ám hosszabb távon is érdemes elgondolkodni néhány dolgon. Például azon, hogy Willi Orbán annyira jó volt eddig címeres és lipcsei mezben egyaránt, hogy fel sem vetődött valamiféle alternatívája a védelem, sőt, az egész csapat tengelyében. Vagy azon, hogy Szoboszlai Dominik visszafogottságát, magához mért gyengélkedését képtelen kompenzálni a társaság többi tagja. Vagy azon, hogy a középpálya ezúttal erősen lyukas, ott játszó honfitársaink mindig úton vannak, de sosem érnek oda, ahová kell. Vagy azon, hogy a cseréink kevéssé hoznak új lendületet.

Mindezt természetesen nem nekem, hanem Marco Rossi szövetségi kapitánynak kell megoldania. Arra bizonyára már a svájci fiaskó kapcsán rájött, nekünk nem fér bele a stáb taktikai melléfogása, az, hogy nem készíti fel a játékosokat minden lehetséges eshetőségre. Éppen fordítva, nekünk kell(ene) meglepni a riválist, majd az így szerzett előnyünkkel okosan sáfárkodni. Tisztában vagyok vele, könnyebb az ilyesmit leírni, mint megvalósítani, ám ez a „gyengébbek” egyik logikus fegyvere az erősebbekkel szemben. Ha fordítva sül el (lásd Svájc), óhatatlanul végünk van. De ne legyen végünk! Mint ahogy a szövetségi kapitánynak sem, mert hat esztendő alatt valami egyedit és nagyszerűt alkotott, amiről most dől el, hogy marandó is lesz-e. Nem kizárólag az eredményekről beszélek (bár persze jobb továbbjutni az Eb-n, mint kiesni onnan, s jobb kivívni a vb-szereplést, mint megint itthon maradni), hanem a már mások által is említett, a szakvezetők, a csapat és a szurkolótábor közötti kohézió megőrzésére. Olyan könnyfakasztóan felemelő megélni ezt a nemzetegyesítő közösségi élményt idegenben és hazai környezetben egyaránt, hogy nem szívesen veszítenénk el, ha már hosszú évtizedekig nyomát sem láttuk.

S az egyik ember, aki a legtöbbet teheti ennek érdekében, az Marco Rossi, tartsuk és őrizzük meg tehát, amíg lehet. Én sem cserélem le az első kopásnál hőn szeretett Gino Rossi cipőmet, inkább fényesítem, ápolom, s ha majd esetleg szükséges, elviszem a suszterhez. Bizony, vannak még, bár manapság már nem divat velük dolgoztatni. Pedig higgyék el, érdemes!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!