1954 kontra 2024 – Ballai Attila publicisztikája

KROOS ÉS MUSIALA is a mi szállodánkban lakik. Sőt, több Kroos és több Musiala, és életkoruk nagyjából öt és hetvenöt év közé tehető. Illetve, a tegnapi reggelinél már nem találkoztam velük – de nem azért, mert kiköltöztek, hanem mert nemzeti mezüket civil pólókra cserélték, majd elindultak a strandra. Ennyi sületlenkedés után elárulom, nem Németországban, hanem Mallorcán, nyaralás közben követem a labdarúgó Európa-bajnokság kieséses szakaszát, így a pénteki spanyol–német negyeddöntőt is. E párosításhoz (is) ideális ez a helyszín, hiszen a sziget, ha alapvetően katalán, illetve mallorcai öntudattal is, de Spanyolország része, a fővárostól, Palmától keletre elterülő partvidék pedig az ide özönlő turisták miatt nyárra szinte német fennhatóság alá kerül. Ezért is vártam különleges kíváncsisággal, mire megy egymással és saját magával a két csapat és a két szurkolótábor. Utóbbiak közül is inkább a német.

Sohasem titkoltam, nincs is miért, a vb-ken, Eb-ken a mieink hiányában mindig az angoloknak és a németeknek drukkoltam. Egy ideig. Aztán kezdtem meginogni, a legutóbbi, 2022-es katari vb-n pedig „elengedtem” a németeket. Valószínűleg azért, mert minden korábbi erényük semmivé lett, amiért megkedveltem őket – mert leképezték tágabb közegüket, a 2020-as évek Németországát, és abból már nem össze-, hanem széttartást, szebben szólva, sokszínűséget merítettek. Ki is estek a csoportjukból. Azt persze nem állítanám, hogy ezért „büntettem” őket, mert szurkolni olyan, mint szeretni, szerelemmel szeretni; nem racionális döntés, mérlegelés eredménye, hanem érzés, érzelem dolga.

Aztán közelítettünk az idei Eb-hez, és valami azt súgta, a „Nationalelf” újra valóban a nemzet tizenegye lehet, sikere többet jelenthet néhány futballmeccs megnyerésénél. Ezt a meggyőződésemet táplálta Julian Nagelsmann szövetségi kapitány eme kinyilatkoztatása: „Szeretném, ha országként egyesülnénk, és így szurkolnánk a válogatottnak. Ez rendkívül fontos. (…) Ha a játékosok szemébe nézek, önbizalmat és hitet látok. Ez az, amit én is kérek tőlük.” Toni Kroos is okkal jelenthette be, hogy 2021-es, véglegesnek hirdetett kiszállása után mégis visszatér a válogatottba, és az sem véletlen, hogy helyi tapasztalataim alapján honfitársai közül legtöbben az ő mezében indultak reggelizni, sörözni, meccset nézni.

Érdekes történet ez, de talán nem érne meg a magyar sportnapilapban teljes publicisztikát, ha nem kínálná magát a kísérteties egybeesés. A mostani negyeddöntő előtt hetven esztendeje és három napja, 1954. július 4-én az NSZK válogatottja a mi Aranycsapatunk feletti megdöbbentő, 3:2-es diadallal nyerte meg első világbajnoki címét. A kerek évforduló kapcsán a napokban számos okfejtést, elemzést olvastam, hallottam arról, miért és hogyan veszítettünk, de érdemes belegondolni abba is, miért és hogyan győztek a németek. Ők ugyanis így élték meg a történteket. Egyszer már megkerestem és most újrahallgattam Herbert Zimmermann rádióriporter az interneten fellelhető közvetítését a döntőről, így azt is, hogy az egyenlítő gól előtti szögletnél kijelenti, ez már nem a 8:3 és nem a német B-válogatott, majd Rahn találatát követően még egyszer hangsúlyozza: ez a német A-csapat, amely az elődöntőben 6:1-re verte meg Ausztriát. A németek tehát az ő olvasatukban tökéletes haditervvel (a 8:3-hoz képest öt játékost cserélve), töretlen hittel és eltökéltséggel vágtak neki a mérkőzésnek. A berni csodának, amelynek jelentőségét az azonos című film rendezője, Sönke Wortmann úgy fogalmazta meg, hogy hazája ekkor vetette le magáról a vesztes, bűnös nemzet bélyegét, és ennek szellemében hozzátette: „a háború utáni Németország történetében két napról tudja minden német pontosan, hol tartózkodott akkor: az egyik a berlini fal leomlása, a másik a válogatott meglepetésszerű győzelme az 1954-es vb döntőjében”.

Fogalmam sincs, hány német emlékszik majd rá évtizedek múltán, merre járt 2024. július 5-én. A mallorcai nyaralók talán igen, és akár az is beugrik nekik, hogy megnézték a spanyolok elleni Eb-negyeddöntőt. Mellesleg. Mert benyomásaim alapján többségükben mellesleg tették. Igaz, sokan magukra öltötték a válogatott mezét, de árulkodó módon kevesebben a hagyományos fehér trikót, többen az új, lilás, pinkes, bordós, mindenféle hagyomány nélküli, ám kétségtelenül trendi szerelést. Beszélgettek, iszogattak, a hajrában, 0–1-nél, a legnagyobb nyomás közepette is simán elballagtak még egy sörért, és ebből a hangulatukból senki és semmi nem zökkentette ki őket. Sem a 89. percben bepréselt egyenlítő góljuk, sem a Cucurella szerintem egyértelmű kezezése dacára elmaradt büntető, sem a 119. percben bekapott, kiesésüket jelentő fejes. Először örömüket, másodszor dühüket, harmadszor elkeseredésüket lett volna okuk világgá üvölteni, de inkább szépen fizettek és hazamentek. Még a tánclépésben közelítő spanyol pincért is megjutalmazták egy félmosollyal.

Az enyém persze korlátozott tapasztalás. Lehet, hogy másutt, Brémától Münchenig komplett kocsmákat rendeztek át, de ahogyan a televízión keresztül érzékelni lehetett, a stuttgarti stadiont sem vetette szét az őrült buzdítás. A 2002-es világbajnokságon három mérkőzésen, köztük az elődöntőben és a döntőben is alkalmam nyílt a helyszínen szemrevételezni a német tábort, amely a kritikus pillanatokban automatikusan kezdett rá a „Kämpfen, Deutschland, kämpfen!” rigmusra. E tradicionális, egyszerűségében is tökéletesen ösztönző felszólítást most egyszer sem hallottam. Valószínűleg túllépett rajta az idő; már nem divat sem harcolni, sem egy sportcsapatot Németországgal azonosítani. A kezdő tizenegy tagjai sem úgy énekelték a himnuszt, mintha csatába indulnának a nemzettel és a nemzetért, hanem mint kötelező programpontot valamilyen vállalati ünnepségen.

Az Eb-érem, a német futball újjászületése és a Nagelsmann kapitány által óhajtott országegyesítés így aztán meghiúsult. Nem is baj. Nekem semmiképpen sem. Maradnak mások, mára már csak négyen. Hogy miért éppen ők? Szigorúan futballszakmai feleletet erre képtelenség adni. Egyrészt természetesen azért, mert a legjobbak közé tartoznak. Másrészt viszont azért, mert győztes típusok. Amikor takarékon fociznak, látszólag alibiznek, akkor is azok. Mert ennek is megvan az oka. És a szinte egyenlő erők küzdelmében, különösen a legesetlegesebb labdajátékban, a futballban gyakran bizony ez dönt.

A németeken túllépve, nekem például az Eb egyik legmegindítóbb jelenetsora rendre az, amikor az aktuális mérkőzés felvezetéseként a gyepen kétszer tizenegy játékos, a lelátón ki tudja, hány ezer néző szívre tett kézzel, átszellemült arccal teli torokból üvölti vagy rebegve fohászkodja hazája himnuszát. A harmadik évezred „píszí” véleményalkotói e képeket nehezen illeszthetik be saját, elméletben létező világukba. Amelyből, gyanítom, hiányzik a sport egyik alaptézise is: minél többen állnak mögöttem, minél több embert képviselek, minél többüknek akarok örömet szerezni, annál jobban hajt a vágy.

Félreértés ne essék, addig azért nem merészkednék, hogy a németek nyilván azért találtattak könnyűnek saját otthonukban, mert nem lelkesedtek eléggé látványosan a himnuszukért, vagy mindezt talán túlságosan is továbbgondolva, a közös ügyért. Azt viszont állítom, hogy a manapság már mindenkinek magától értetődő alap, a fizikai és taktikai felkészültség mellett leginkább a lelki felvértezettség segíthet hozzá az erősebbnek, esélyesebbnek ítélt ellenfél legyőzéséhez.

Mi ezt sajnos pontosan tudjuk, legalább 1954. július 4. óta. Akkoriban még tudták ezt a németek is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!