A nap nem tolódik – Malonyai Péter publicisztikája

MEG TUDNAK LEPNI a statisztikák, az idei futball Európa-bajnoksággal kapcsolatban is. Mert ugyebár hivatalos adat, hogy meccsenként átlagban 2.29 gól esett, ami nem kevés, még úgy sem, hogy nincs annyi, mint három éve (2.78). Ezzel együtt az maradt meg bennem, hogy kevés volt a gól, de ez én vagyok. Az már megint az igazság, hogy például szabadrúgásból senki sem tudott egyből a hálóba találni, s az is, hogy a góllövőlistán három góllal az élen lehetett végezni, így lettek hatan listavezetők.

Közöttük a spanyol Dani Olmo és az angol Harry Kane adata az igazán lényeges, hiszen hét meccsük volt rá, hogy gólfelelősként villogjanak.

Hogy kevés a gól, nem új keletű jelenség, az optimistábbak azzal magyarázzák, hogy kiegyenlítődtek az erőviszonyok (ez egyébként sok mindenre mentség az unalomban – megfigyelték?), ám a kérdés nem mai: hogyan kell gólt lőni?

Kilencven esztendeje a Nemzeti Sport is feltette a kérdést: „Ma már valóságos ritkasággá vált az igazi nagy góllövő, bár ebből a fajtából sohasem volt fölös létszám, sem nálunk, sem idegenben. Márpedig a futballjáték eleje és vége a dugó. És az a játékos viszi el a legnagyobb dicsőséget, aki a gólszerzésben a legnagyobb művész.” Hozzátéve, hogy gólt lőni egyszerűbb, mint elmagyarázni, hogyan kell.

A lap a korszak legeredményesebb csatáraitól várta a megfejtést. Sok újat nem mondtak, de amit igen, az ma is érvényes.

Az Újpest csatára, Avar István („Ricsi”) szerint a lényeg, hogy az ember jól beledőljön a labdába. A klasszisnak minden helyzetből kell tudnia lőni, még úgy is, hogy mindenkinek van kedvenc szöge, az pedig alapkövetelmény, hogy mindkét lábbal magabiztos legyen. Ahogy az is, hogy mindig az első gondolatot kell megvalósítani, a habozás a tett halála.

A Hungária „Matyija”, Cseh II László nem bonyolította túl a dolgokat, szerinte egyszerűen érzék kell hozzá, és kész. Meggyőződése, hogy messziről csak vaktában lehet lőni, aztán vagy bemegy, vagy nem. Ami őt illeti, attól lett gólerős, hogy gyerekként a legendás MTK-játékosok, Orth György, Braun „Csibi”, Molnár György játékát figyelte, mégpedig az ellenfél kapuja mögül, és igyekezett ellesni a trükkjeiket. A végén persze nem bírja ki: „Hátha még igazán megértő partnerekkel játszhatnék, mennyivel több gólt rúgnék.”

Az időszak zsenije, a ferencvárosi Sárosi „Gyurka” sem kerít nagy feneket a góllövés köré. Leszögezi, hogy csak kétlábas játékos lehet sikeres a témában, egyébként pedig: „Először is az ember játszik. Ott a labda, körötte a partnerek, és játszik. Azután a kapu előtt hozzákerül a labda, akkor rálövi. Vagy bemegy, vagy nem megy be.” Tényleg egyszerű. Neki mindenképpen az volt, hiszen fogalma sem volt arról sem, hogy miért fejel jól, egyszerűen rájött, hogy megy neki, aztán gyakorolni is kezdte.

A másik Üllői úti kedvenc, a korát megelőző erőszakossággal játszó, a testi erejét kihasználó Toldi Géza stílusának megfelelően azt vallja, hogy az ember ne engedje elnyomni magát a kapu előtt: „Sokszor olyan tumultusba vetem magam és lövöm vagy fejelem a labdát, hogy utána hatot fordulok a tengelyem körül, és csak akkor tudom, hogy gól, amikor a fiúk odaszaladnak hozzám” – mondja, de azért hozzáteszi még lényegként, hogy „Gyurka” passzai híján aligha lőtt volna annyi gólt.

Tanulsága nincs az elmondottaknak, hiszen minden a pályán dől el, ahogy a Sporthírlapban Tabi László joggal írja: „Nekem az a csatár ne forgasson a fejében szakmunkákat, amikor előtte van a labda. Hanem vágja meg, a teremtésit!”

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy akkoriban a góllövésben jó társakra hegyezték ki az akciókat, ma pedig – hogy korszerű legyek – az egytől legalább százig terjedő pozíciókban lévők közül az lő a kapu előtt, akire „kijön” (remélem, trendin fogalmazok) a figura.

Ez ugyebár a célfutball, ami már kilencven éve is létező fogalom volt. Csak éppen nem az eredmény volt a cél, hanem – a góllövés.

Az Európa-bajnokságon több volt a rossz, mint a jó mérkőzés (nekem), a kor ellentmondásának megfelelően éppen akkor, amikor már igazi volt a tét (kiesés, továbbjutás). Ez sem új, hiszen a Nemzeti Sport anno egy Ferencváros–Újpest előtt feltette a kérdést, hogy hozhat-e szép játékot a meccs. „A derbi és a szép játék nemigen stimmel nálunk” – rögzíti a lap, pedig minden feltétel megvan hozzá. Mindkét csapatban futballoznak klasszisok, egyik oldalon sincsenek sérültek, a Fradi és az Újpest célja egyaránt a bajnoki cím.

Ez persze ma is így van, a nem kikapni elve vezérli a legjobban várt meccseket is. Ha pedig vereség jön… Érdemes itt is Tabi Lászlót idézni: „Ha egy nagycsapat kikap, mindig akadnak mindenáron vigasztalódni akarók, akik ilyenkor emlegetik a futball dicsőséges bizonytalanságát, meg jaj, de tömör ez a mezőny. Persze, ennek mindenki örülhet, csak a nagycsapat nem. Egyszer egy újságíró ezt a címet adta cikkének: »Múlóban van már a járvány! Ma már csak egy halottja volt«. Karinthy Frigyes jegyezte meg erről a címről: »Az illető halott nyilván örömmel jegyezte meg: Ihaj, csuhaj, múlik már a járvány. Ma már csak én haltam meg!« Hát ezt nem lehet kívánni.”

A Fradi–Újpest aztán döntetlen lett (1:1), mindkét gól kapushibából esett, így volt némi izgalom, senki sem örült, de senki sem volt csalódott: „A Ferencváros megérdemelte a döntetlent, mert kompenzálni tudta Sárosi »hiányát«, de az Újpest a győzelmet is megérdemelte volna.” Sárosi sérülten játszott, ez hozzátartozik a tényekhez.

Ezután jött a cikk a célfutballról, ismétlem, nem az eredményt, hanem a játékot, a gólt állítva a középpontba. A lényeg: „A célfutball elveti az oldalra való passzokat, a labda széltében való tologatását, a labdával való hosszadalmas babrálást, állítgatást, a hátrafelé való passzolást, a labdától való felelőtlen szabadulást. Ma már köztudomású, hogy a lassan előrevitt támadás sikere szinte lehetetlen, mert időt ad a védekező csapatnak hátul való tömörülésére és kizárja nyílt helyzetek kialakulását.” (Mintha Európa-bajnoki meccset látnék…)

A megoldás pedig, hogy a passzokat nem emberhez, hanem az ember elé kell küldeni, passzolni és lőni lehetőleg kapásból kell, minden játékos mozgásban legyen, akinél nincs a labda, helyezkedjen. Az pedig már taktikai elem, hogy a center és a két szélső előrébb húzódik, mint az összekötők – ahogy azt az angolok (főként Herbert Chapman Arsenalja) teszik.

Ezzel együtt azt senki sem mondta, hogy az új stílussal a rossz csapat is megverheti a legjobbakat. A célfutballhoz bizony nagyon jó labdarúgók kellenek – ez a végszó. A cikkíró nem sejtette, nemhogy a nagyon jó, hanem még a legjobb játékosok is kevesek lesznek majd egy évszázad múlva ahhoz, hogy jó meccseket lássunk. A megfejtés egyszerű, a célban keresendő.

Mert a cél ma a siker, még a tehetségek gúzsba kötése árán is. Más nem érdekes, azt pedig talán nem is tudják a tolódásban, pozíciókban gondolkodók, hogy a labdarúgás játék, a játék pedig fogalmilag örömet szerez, fejleszt és szabad. A részletekbe nem mennék bele, ám fontos eleme még az önfeledtség. Nem véletlen, hogy nálam a legkárosabb (futball)pedagógia, hogy szinte már a bölcsődében (U3?) is tétmeccseket vívnak a gyerekek. A győzelem a minden, ahelyett, hogy az edzők (pedagógusok?) arra figyelnének, hogy miközben a tudás gyarapodik, maradjon meg az önfeledtségből minél több.

De nem folytatom, inkább az előzőkre (1934) utalva arra hívom fel a figyelmet – ha közhellyel is –, hogy nincs új a nap alatt. Hogy a mondás eredetéből (Prédikátor könyve) idézzek: „Nemzedékek jönnek, nemzedékek mennek, de a föld örökké ugyanaz marad. Fölkel a nap, és lemegy a nap, siet vissza arra a helyre, ahol majd újból fölkel.”

Fölkel, lemegy, nem tolódik – mégis van benne örömünk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!