Megfordult a szél? – Ballai Attila publicisztikája

ANGLIA TIZENEGYESPÁRBAJBAN NYERI MEG a németországi labdarúgó Európa-bajnokság mai, berlini döntőjét – ha igazak azok a klisék, hogy a sport hosszú távon igazságos, hogy az élet döntetlenre játszik, és így tovább. Valamint egyáltalán nem utolsósorban, ha borul a minimum rövid távú papírforma, mert Spanyolország ezen az Eb-n mindenkinél szebben, jobban és eredményesebben futballozott. Legalábbis eddig.

Eközben mit tett Anglia? Nem az elmúlt napokban, hanem az előző évtizedekben. Bevezető állításunk igazolására alább ezt vizsgáljuk meg. Kezdve egy köztes állomással: miután a 2018-as, oroszországi vb nyolcaddöntőjében (már akkor is) Gareth Southgate csapata „szétlövésben” legyűrte Kolumbiát, így a nagy tornák e módon záruló végjátékaiban 2–6-ra kozmetikázta még így is riasztó mérlegét, akkori publicisztikámban felvetettem a lehetőségét, hogy talán ezzel megfordult a szél. Azaz Fortuna is térfelet cserélt. Fel is elevenítettem a tizenegyesrúgásokkal elszenvedett három vb-traumát, időpont, a torna fázisa, ellenfél tagolásban: 1990, elődöntő, Németország; 1998, nyolcaddöntő, Argentína; 2006, negyeddöntő, Portugália. Hozzátéve ugyancsak három, hasonló Eb-sokkot, kiemelve közülük a legfájóbbat, különösen Southgate-nek, hiszen az 1996-os hazai rendezésű elődöntőben, a németekkel szemben tizenegy hibátlan kísérlet után a hatodik párban éppen ő tévesztett. Nem beszélve további balszerencsékről, önsorsrontásokról: két játékvezetői szarvashibáról (Maradona kézzel beütött „fejese” 1986-ban, Lampard nyilvánvalóan szabályos, meg nem adott gólja 2010-ben), két ifjú tehetség erősen véleményes kiállításáról (David Beckham 1998-ban,

Wayne Rooney 2006-ban), két kapitális kapushibáról (a Gordon Banks ételmérgezése miatt bevetett Peter Bonetti az 1970-es, az ötösön ábrándozó David Seaman a 2002-es vb-negyeddöntőből „védte ki” csapatát), vagy az 1982-es kiesésről (búcsú három győzelemmel, két döntetlennel, 6–1-es gólkülönbséggel).

Így érkeztünk el 2018-ig, a Kolumbia ellen kicsikart vb-nyolcaddöntős sikerig, és ama – anglomán lévén, kissé vágy vezérelte – sejtésemig, hogy ezzel talán megfordult a szél. Mint kiderült, tévedtem. Nem kicsit, hanem nagyot. A szél a következő napokban, években hasonló irányban, szembe, és még az addiginál is hevesebben fújt. Erre azonnali bizonyságul Pickfordék hosszabbításban kikaptak az oroszországi vb elődöntőjében a horvátoktól, majd elérkezett a mélypont – ami a csúcs is lehetett volna, a kárpótlás a futballnemzetnek fél évszázad megpróbáltatásaiért, no meg South­gate-nek 1996-ért. Hiszen a 2020-as – azaz 2021-es – Európa-bajnokság döntőjét szintén a londoni Wembley-ben vívták, és az olaszok elleni összecsapás tizenegyesekbe torkollott. A szövetségi kapitány, látva e végkifejletet, a 120. percben becserélte Marcus Rashfordot és Jadon Sanchót, két biztosnak hitt ítéletvégrehajtót. Arra az egyetlen, de mindenről határozó lövésre. Csakhogy mindketten rontottak, az olaszok három jó kísérlettel nyertek 3–2-re. A szurkolók a két hibázót (meg a korábban szintén csereként beküldött harmadikat, Bukayo Sakát) a pokolba kívánták, az őket bevető trénert pedig annak is a legmélyebb bugyrába. Southgate egyszerre lett közellenség és szánalmas figura, dühkitörések és gúnyolódások célpontja. Ennél nincs lélek- és idegölőbb kombináció. Ő mégis a posztján és az eszénél maradt, és a 2022-es vb-re ismét felépítette a válogatottat. Anglia a legtöbb szerzett góllal, a legjobb gólkülönbséggel és a legtöbb, kapott gól nélküli mérkőzéssel masírozott el a Franciaország elleni negyeddöntőig. Amelyet ugyancsak uralt, a kapura lövések 15:8-as aránya mellett Hugo Lloris francia kapus a meccs jelentős részét a légtérben töltötte. Ahová Harry Kane küldte a labdát a 80. percben, 1–2-nél, büntetőből, messze a léc fölé.

Anglia megint kiesett, Southgate megint maradt. Láthatnak valami rendkívülit ebben a korábbi, nem igazán virtuóz védőben, védekező középpályásban, és érezheti ezt ő is magában, különben már ki tudja, hol lenne. Most viszont az Eb-fináléban van, méghozzá első angol labdarúgó szövetségi kapitányként, aki két világversenyen, valamint külföldi tornán is döntőbe vezette együttesét.

Szürke, de eredményes csoportmeccsekkel, majd olyan egyenes kieséses – illetve „egyenes továbbjutásos” szakasszal –, amilyenre az angol futballhistóriában nem akad példa. A nyolcaddöntőben a szlovákok 1–0-s vezetését Bellingham a 95. percben, parádés ollózásos góllal mentette döntetlenre és túlélésre, majd Kane a hosszabbításban továbbfejelte a társaságot. A negyeddöntőben Svájc ellen, szintén 0–1-ről, Saka a 80. percben egyenlített, és ezúttal úgy nyert szétlövést Anglia, hogy mind az öt embere betalált. Aztán a Hollandia elleni elődöntőben, immár harmadszor is 0–1-ről, Kane csak a VAR által látott tizenegyest varrt be, végül a 81. percben becserélt Watkins a 91. percben győztes gólt rúgott a hosszú alsóba.

Több mint egy hét leforgása alatt minden a visszájára fordult: vesztes állásnál parádés egyéni villanás, kétes helyzetben némi játékvezetői segítség, csupa értékesített 11-es a rendes játékidőben és a túlórában, kapusbravúrok, tökéletes ütemű csere. Mintha maga Horatio Nelson admirális és a brit történelem egyik legtöbbet idézett intelme elevenedne meg az 1805-ös trafalgari tengeri ütközetből: „Anglia elvárja, hogy mindenki megtegye a kötelességét.”

Southgate ilyesmit persze nem mond, viszont nem egy nyugati edző, hanem egy keleti bölcs filozofikus mélységével elemzi a jelen helyzetet: „A csapat sosem annyira rossz, de soha nem is olyan jó, mint azt az emberek gondolják. Ezért ne dobj ki mindent az ablakon, ne add fel azokat a dolgokat, amelyeket eddig jól csináltál, valamint ne veszítsd el a folytonosságot és az ezzel járó önbizalmat. Figyelmen kívül kell hagynod a külső véleményeket, és biztosnak kell lenned abban, amit csinálsz.” (Marco Rossi remélhetőleg olvasta e sorokat. Ha esetleg mégsem, nos, munkatársai feltétlenül mutassák meg neki!) A kommentelgető, okoskodó drukkerek pedig, akiket mifelénk újabban fotelhuszárként emlegetnek, nem győznek vezekelni. „Bármit is mondtam, bármit is tettem, nem úgy gondoltam” – hívta segítségül önvallomásához a Take That slágerét egyikük, de Southgate a jelek szerint nem szorul sem bátorításra, sem engesztelésre. Ezzel szemben úgy fogalmazott a mai döntő felvezetéseként, hogy csodálatos estét adhatnak az embereknek, ötven éve a legjobb éjszakát.

Félreértés ne essék, az övé és ezúttal az enyém csak az egyik nézőpont. A másik a spanyoloké, akik, mint a bevezetőben említettem, az Eb eddigi legszebb, legjobb és legeredményesebb futballját mutatják be. Bemutatkozásként egy félidő alatt 3–0-ra elintézték a horvátokat, a címvédő olaszok csak kapusuk, Donnarumma miatt úszták meg 1–0-val ellenük, 0–1-ről laza négyest gurítottak a grúzoknak, kiejtették a házigazda németeket és a favorit franciákat. Részben azért, mert egyéni villanásokra, képességekre, a labdarúgás legvonzóbb értékeire is építve zilálják és verik szét a sematikus pontossággal működő, de a kalkulálhatatlan fejleményektől leblokkoló automata gépsorokat. Ha ugyanezen erényeknek köszönhetően megnyerik az Európa-bajnokságot, az Spanyolország és a futball, a sportág egészének ünnepe lesz.

Ha viszont másként alakul, az a tanítómestereké. 1966 óta először. Ha mindez ráadásul tizenegyespárbajban esne meg – miként az 1996-os Eb-negyeddöntőben, ugyanebben a szereposztásban – az még Nelson szavain is túlmutatna: a sorsnak nem elvárható kötelessége, hanem kegye, sporttörténelmi igazságszolgáltatása lenne.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!