EGY KIS TÖRTÉNELEM

A tehetség mindig megvolt, a kiszámíthatatlanság szintúgy. Ezt mi, magyarok a saját bőrünkön tapasztalhattuk, amikor az 1924-es olimpián a nem túl sokra becsült egyiptomi válogatott ajtót mutatott nemzeti csapatunknak. Pedig akkor még az afrikai futball – a mai helyzethez képest – nem volt sehol...

Az afrikai vb-történelem szintén egy magyar–egyiptomi mérkőzéssel indult, 1934-ben: ekkor válogatottunk visszavágott az „egyiptomi csapásért". Nagyon hosszú szünet következett: afrikai csapat legközelebb 1970-ben szerepelt világbajnokságon, ekkor Marokkó megszerezte a fekete kontinens első pontját.

Zaire első nem észak-afrikai csapatként 1974-ben alaposan lebőgött (viszont minden vb-k egyik legviccesebb jelenetével szolgált, lásd alább a videót), Tunézia már jobb volt 1978-ban, de az afrikai együttesekre először 1982-ben kapta fel igazán a fejét a fociszerető közönség.

Kamerunnal a későbbi világbajnok olaszok (is) nagyon megszenvedtek, Algéria pedig a vb-történet egyik legnagyobb szenzációját okozva megverte az NSZK-t, ám aztán a német ajkú koalíció – ne szépítgessük – kibundázta őket az Ausztria–NSZK meccsen...

Négy évvel később az első továbbjutót (Marokkó) ünnepelhette Afrika, 1990-ben pedig tündérmesébe illő menetelést mutatott be Kamerun, az addigra félig már visszavonult „Milla apóval", továbbá Cyrille Makanakyval, Francois Omam-Biyikkel és egy fantasztikus negyeddöntővel.

Az afrikai csapatok fejlődése még 1994-ben is töretlennek tűnt (a remek nigériaiak egy percre voltak a negyeddöntőtől, de Roberto Baggióval nem bírtak), ám 1998-ban a Sasok sokkal inkább szeszélyesnek tűntek, mint szupernek (a 16 között búcsúztak), a többi válogatott pedig hamar hazament. Négy évvel később Szenegál játszotta az 1990-es kameruni alakulat szerepét, de ezúttal is a negyeddöntő volt a menetelés vége, 2006-ban meg csak Ghána élte túl az első kört. A sokak által várt „robbanás" annak ellenére nem következett be, hogy egyre több fantasztikus képességű játékos csiszolódik az európai élkluboknál.

MIÉRT NEM (MÉG) JOBBAK?

Arra, hogy miért nem sikerült legalább egy elődöntőt kiharcolniuk az afrikai válogatottaknak, nem igazán nehéz válaszolni – a legtöbb „válságjel" a 2010-es Afrika-kupán, illetve az előző évek nagy eseményein is megfigyelhető volt.

A legnagyobb hátráltató tényező és a leggyengébb pont szinte minden afrikai ország válogatottja esetében az adott labdarúgó-szövetség: a korrupció finoman fogalmazva sem ismeretlen jelenség, a politika rendszeresen ellenőrzés alatt tartja a futball irányító szervét – igaz, általában csak annyira, hogy a FIFA ne ejnye-bejnyézzen érte...

Az épp aktuális szövetségi kapitány munkájába rendszeresen többen szólnak bele, mint kellene, és a kifizetésekkel is gondok vannak – erre jó példa, hogy Togo a 2006-os vb-n sztrájkkal fenyegetett, miután a szövetség még mindig adós volt a kijutási prémiummal. A kapitány, Otto Pfister három nappal a torna előtt lemondott, aztán a játékosai visszakönyörögték, a sztrájkról viszont a FIFA-nak kellett lebeszélnie a labdarúgókat. Igen, ez ugyanaz a togói szövetség, mint amely briliáns stratégiát választva busszal küldte a békésnek közel sem nevezhető Angolába a válogatottat (a szervezők kérték a repülős megközelítést, hiába...). A csapat járművét aztán halálos áldozatokat követelő brutális támadás érte.

A szövetségi káosz rendszeres zavaró tényező: nem Togóé volt az egyetlen gárda, amely az elmaradt járandóságait reklamálta, a felkészülési lehetőségeket rendszeresen kritizálják a szakmai stábok tagjai, „felülről" nyúlnak bele a keretek kijelölésébe, a szakvezetők meg még világbajnokságok előtt is úgy repülnek, mint papírcsákó a viharos szélben.

KRITIKA A VEZETŐKNEK

„Mindig is probléma volt a pályán kívül a körülményekkel, és ez az egyik fő oka annak, hogy nem jutnak messzebbre az afrikai csapatok. 2002-ben a kameruni válogatott volt az utolsó, amelyik megérkezett Dél-Koreába, rengeteg adminisztrációs probléma adódott a rossz tervezés miatt, gondok voltak a premizálással. A következmény? A játékosok képtelenek voltak csak a labdarúgásra koncentrálni" – mondta a BBC Africának a nigériai Sunday Oliseh.

„Egy vagy két afrikai együttesnél mindig veszekednek a vébé előtt a prémiumról, a szervezettség pedig általánosságban pocsék" – csatlakozott hozzá a dél-afrikai Shaun Bartlett.

DIVATOS SPORTÁG A KAPITÁNYVÁLTÓ

Csak egy rövid bemutató a vb-k előtti kapitányváltásokból. Az 1982-es algériai csapat annak ellenére szerepelt jól, hogy a tornát megelőző egy évben Zdravko Rajkovot egy edzőtrió követte, majd a szövetség a triumvireket is lecserélte Mahieddin Halefre.

Az 1994-es nagy seregszemle előtt még Jules Nvongha vezette Kamerunt, a vb-n viszont már Henri Michel, 1997–1998-ban pedig Jean Manga Onguene volt a szakvezető, akit Claude Le Roy-ra cseréltek le. Mindez semmi a 2001-es eseményekhez képest, amikor három kapitány is váltotta egymást, hogy aztán végül Winfried Schäfer kapja meg a kispadot. A Szelidíthetetlen Oroszlánok persze most is a vb előtt egy évvel újítottak: Thomas Nkono kispadját Paul Le Guen foglalta el.

Nigériában 1997–1998-ban három kapitányon is köszörülhette a nyelvét a helyi sajtó, Shaibu Amodu pedig elmondhatja magáról, hogy 2002-ben, illetve 2010-ben is sikeres vb-selejtezők után menesztették a torna előtt. A 2006-os togói balhéról már tettünk említést, és a dél-afrikai szövetségnél sem a türelem a legfőbb erény.

A Bafana Bafana éléről 1997-ben eltávolították Clive Barkert, majd Jomo Sono és Philippe Troussier következett a vb-ig, 2006 óta pedig sorrendben Pitso Mosimane, Carlos Alberto Parreira, Joel Santana és újra Parreira vezette a csapatot. A tunéziai együttes 2002-es felkészülésének nem tett jót, hogy 2001-ben elküldték Francesco Scogliót, majd Eckhard Krautzunt is – ekkor kapta meg a kapitányságot Henri Michel. Őt a vb előtt követte Ammar Szuajah, majd Jusszef Zuaui, míg végül érkezett a vb után Roger Lemerre. Ennyit a tudatos szakmai munkáról...

A sok váltás persze az Afrikai Nemzetek Kupája-szereplésre is visszavezethető – de ezzel elérkeztünk egy újabb kritikus ponthoz...

KÉT CSÚCSTORNA EGY ÉVBEN

Az Afrika-kupa kétévenkénti megrendezését (nyilván önös érdekből) rendszeresen kritizálják az európai nagycsapatok, de arra tényleg nehéz logikus magyarázatot találni, hogy miért páros években kerül sor a tornára. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a vb-résztvevő válogatottaknak két csúcseseményük is van egy évben, ami formaidőzítési rémálmot jelent az edzőknek.

Egyben pedig csapda is: a nemzeti büszkeség és a presztízs szempontjából nagyon fontos a kupa, tehát itt is eredményt kell felmutatni, különben (lásd fent) nagyon könnyen repülhet a kapitány.

A válogatottak ugyan tétmeccseken edződhetnek a világbajnokságra, ám ha a 2010-es ANK-ból indulunk ki, akkor nem sok jót mondhatunk el az együttesekről. Egy afrikai sztárjátékosnak – vegyük például Didier Drogbát – óriási megterhelést jelent egy, a 2010-eshez hasonló esztendő: kulcsszerepet kell játszania a klubjában, elutazik az Afrika-kupára, ahol szintén „a vállán kell vinnie" a válogatottat, a visszatérés után jön a feszített bajnoki és BL-hajrá, aztán már jöhet is a vb-felkészülés.

Nem könnyű. Szigorúan személyes vélemény, de az Afrika-kupa egybeesése a világbajnoksággal nem növeli a kontines esélyeit.

SZAKMAI HIÁNYOSSÁGOK

A kispadokon a „melegváltásokat" (ld. feljebb) nem könnyű szakmai érvekkel magyarázni. A vb előtt három hónappal Elefántcsontpartnak nincs kapitánya, Nigéria pedig a svéd Lars Lagerbäcket ültette le a padra, akinek száz napja van akklimatizálódni (sosem edzősködött Svédországon kívül), megismerni a politikai helyzetet, végiglátogatni a játékosokat, no és ütőképes gárdát összeállítania. Mit mondhatnánk? Sok szerencsét!

A pályán sem feltétlenül jobb a helyzet. Az Afrika-kupán a részt vevő válogatottak többsége (talán Ghána kivételével) inkább tűnt egyéniségek tizenegyének, mint valódi csapatnak, a játék intenzitása (és sokszor színvonala) pedig még a legerősebb együtteseknél is kiábrándító volt. Úgy tűnik, az 1990-es években még megcsodált afrikai játékosság egyre kevésbé csillan meg, a tempó pedig nem hasonlítható az európaihoz – csillogás helyett „kilúgozott" futball volt a kontinenstornán.

Hagyományosan az afrikai alakulatok Achilles-sarka a kapusposzt: a kontinensen jelenleg nincs klasszis kapuvédő, a legtöbb csapatban legfeljebb átlagos képességű játékosok védenek. A védelmek megmagyarázhatatlan kihagyásokat követnek el olykor, a koncentrációval nagy gondok vannak. Ennek illusztrálására csak egy adat: Algéria, Ghána, Kamerun, Elefántcsontpart és Nigéria a meccsek hajrájában összesen 17 gólt kapott a selejtezőkön.

Az egykori kitűnő dél-afrikai támadó, Shaun Bartlett a következő szakmai gondokat említette a BBC-nek az elemzésében: gyenge képességű kapusok, katasztrofális védelmi kihagyások, illetve óriási koncentrációs problémák. Ha valaki, hát a 74-szeres válogatott futballista jól ismerheti a problémákat... Gyakran nincs megoldva a sztárok megfelelő pótlása sem, nem elég „mély" a keret – Ghána most az Afrika-kupán jó példát mutatott azzal, hogy a szakmai stáb elkezdte tétmeccsen beépíteni az U20-as világbajnok együttes legjobbjait.

TAKTIKAI FELKÉSZÜLETLENSÉG

Lars Lagerbäck bemutatkozásul eléggé keményen beolvasott a korábbi nigériai szakvezetőnek, Adegboyega Onigbindének, akivel 2002-ben szembenézett a vb-n.

„A felkészülés során arra jutottunk, hogy Argentínának 20, Angliának 15, Nigériának 10 klasszisa van, nekünk pedig mindössze öt. Így aztán Nigéria ellen hajtottunk a győzelemre, és megvizsgálva az ellenfelet azt a következtetést vontuk le, hogy hiába technikásak és erősek, ugyanakkor szervezetlenek is, az edzőjük pedig nem reagál jól a taktikai változtatásokra" – mondta a svéd szakember. A dolog pikantériája, hogy a kritizált Onigbinde az újságírók között volt a svéd bemutatkozó sajtótájékoztatóján.

MIBEN BÍZHATNAK?

A rossz jelek után jöjjenek a jók – miben bízhatnak az afrikai csapatok? Saját erejükön kívül a közönség támogatásában, mert a helyiek nyilván minden afrikai együttesnek drukkolni fognak a tornán. Ismerősek a körülmények, nem kell (annyit) akklimatizálódni, viszont mivel a dél-afrikai télben lesz a torna, az időjárás nem jelent majd előnyt a fekete kontinens együtteseinek.

Még sosem fordult elő, hogy a házigazda ne jusson tovább a csoportjából, a rendező zóna képviselői közül pedig 1970 és 1986 kivételével mindig legalább kettő eljutott a kieséses szakaszig. Az, hogy az afrikai országokban még mindig a legnagyobb hősök közé tartoznak a sztárjátékosok, szintén nem lebecsülendő motivációs tényező.

„Minden afrikai államnak megvannak a belső problémái, de óriási ösztönző erő a játékosoknak, hogy a futball valóságos csodákat tud tenni országuk lakosaival" – mondta Bartlett.

„Az afrikai játékosok az érzelmekre is építenek, és ez nagy hajtóerő. A nigériai válogatottal az 1996-os olimpián nemcsak nigériaiként, hanem egyúttal afrikaiként léptünk pályára, és éreztük a kontinens lakóinak támogatását. Ez pszichológiai előnyt jelent, és ha egy afrikai csapat eljut legalább az elődöntőig, nem lennék az ellenfél helyében" – elemzett Sunday Oliseh.

A KIJUTÓK

Első pillantásra a leggyengébb afrikai csapatnak éppen a házigazda Dél-Afrika látszik, ahol az 1990-es évek végének aranykora óta szinte folyamatos válság van. A kapitányok jönnek-mennek, a tehetségek sokkal kevésbé, és a Bafana Bafanában nincs is igazi klasszis (az evertonos Steven Pienaar számít a legnagyobb névnek).

Csatárposzton elismerten kritikus a helyzet, a válogatott szerepléssel gyakran hadilábon álló Benni McCarthy pedig kegyvesztett. Miben lehet bízni? A hosszú felkészülési időszakban mindenképpen: Parreira kapitánynak több hónap áll rendelkezésére, hogy együtt tartsa a keretet és csiszolja a csapatjátékot. A sorsolás kemény, de nem reménytelen a csoport, a buzdítás pedig minden bizonnyal fantasztikus lesz. És ugye a rendező eddig mindig továbbjutott – könnyen lehet, hogy egy kis „hátszelet" is kap majd a Bafana Bafana.

Tipp: ennek ellenére Dél-Afrika első rendező országként nem jut tovább a kvartettjéből.

Nigéria együttesét hazájukban Szuper Sasok helyett gúnyosan Szuper Csirkéknek „becézik" újabban – messze, nagyon messze van ez a csapat a kilencvenes évek válogatottjától. A kijutás eleve óriási mázlival lett meg, Argentína jobb, Dél-Korea és Görögország pedig sokkal szervezettebb. Az Afrika-kupán elképesztően „üres", gyenge játékkal jutott el a gárda a négy közé, és Lars Lagerbäcknek borzalmasan nehéz dolga lesz, ha ütőképes együttest akar összeeszkábálni. Legnagyobb problémája, hogy kreatív középpályásuk nincs a nigériaiaknak (hol van már Jay-Jay Okocha?), és kérdés, hogy az új edző új játékrendszerét lesz-e elég idő tökéletesíteni.

Tipp: a csoportmeccsek után hazamennek

Algéria 1986 után jutott ki ismét vb-re, esélyei minimálisak, bár az ANK megmutatta, hogy a „sivatagi rókák” az utolsó percig harcolnak náluk jobb képességű csapatok ellen is. Elefántcsontparttal szemben ez bravúrgyőzelemre volt elég, az elődöntőben viszont látványosan „elgurult a gyógyszere" az együttesnek. Klasszisokban nem bővelkedik az észak-afrikai válogatott, viszont egységes – ez persze önmagában még nem lesz elég Anglia, az Egyesült Államok és Szlovénia ellen.

Tipp: kiesnek az első körben

Ghána szakmai stábja az ANK-t az U20-as játékosok beépítésére használta fel, és ez a vb-n kamatozhat. Szenzációs képességű szélsőhátvédek, hajtós középpálya, Michael Essien személyében egy (most épp sérült) extraklasszis, és kifejezetten jó csapatjáték – igazán veszélyes csatár azonban nincs a Fekete Csillagoknál. Alighanem mindent megadnának érte, ha Tony Yeboah most lenne pályafutása csúcsán... Kérdés, hogy Appiah és Muntari bizalmat kap-e a világbajnokságon, mivel a kontinenstornáról lemaradtak.

Tipp: a rajtuk kívül Németország, Szerbia és Ausztrália alkotta csoportból továbblépnek, viszont a klasszis támadók hiánya visszaüthet. Ha elsőként tudnak továbbmenni, akkor a negyeddöntő, ha csoportmásodikként, akkor a nyolcaddöntő lesz a végállomás.

Kamerun csoportja (melynek Hollandia, Dánia és Japán még a tagja) nem tűnik megoldhatatlan kihívásnak, viszont Samuel Eto'o formája nem az igazi, a csapat pedig volt már sokkal erősebb is... A védelemmel óriási bajok voltak az ANK-n, és Le Guen kapitány támogatottsága sem százszázalékos a korai (negyeddöntős) kiesés után.

Tipp: nagyot küzdenek a csoportjukban, de nem jutnak be a nyolcaddöntőbe

Gyakorlatilag az összes afrikai szakértő Elefántcsontpartot tartja a kontinens legerősebbjének, és az „elefántokról" többen azt mondják, akár a négy közé is menetelhetnek. Az előjelek viszont nem túl jók. A csoport brutálisan erős (Észak-Korea „kötelező feladat", de ott van Brazília és Portugália is), a kapitányt menesztették, utódja pedig még nincs. Az együttes nem keltett jó benyomást sem az Afrika-kupán, sem a Dél-Korea ellen simán elvesztett felkészülési meccsen. Nagyon jó tréner kell a kispadra, különben nem a narancssárga mezes csapatról szól majd a torna...

Tipp: Brazília mellett ők jutnak tovább a csoportból, de ha Spanyolországgal összefutnak a 16 között, vége a dalnak. Ha a csoportot és a nyolcaddöntőt is túlélik, akkor nehéz lesz megállítani őket, ám tippünk szerint az első kieséses szakasz utáni elbúcsúznak.

A VALAHA VOLT ÖT LEGERŐSEBB AFRIKAI VB-RÉSZTVEVŐ – SZERINTÜNK

1. Nigéria, 1998. A kispadon Milutinovics, a pályán az 1994-es csapat magja, csak még jobb kiegészítő emberekkel. Megverték Spanyolországot és Bulgáriát, majd „leadták" a számukra tét nélküli, Paraguay elleni meccset. Ez megbosszulta magát: a gyengébb képességű dánok kiütötték őket a 16 között, pedig a csapatban sokkal több volt.

2. Nigéria, 1994. Csúcsformában játszó Finidi George, Rashidi Yekini, fiatal klasszisok (Jay-Jay Okocha, Sunday Oliseh), egy igen jó holland edző (Clemens Westerhof) – a Szuper Sasok a bolgárok szétcincálásával ajtóstól jöttek be a házba. Simán továbbmentek a csoportjukból, de az olaszok gólokkal büntették a rutintalanságukat – viszont ezt az együttest jó volt nézni.

3. Kamerun, 1990. Világbajnokverés, Roger Milla szenzációs napjai, aztán a nyolc között remek játék Anglia ellen – két tényező azonban elintézte őket: a pocsék helyzetkihasználás és egy bizonyos Gary Lineker... Ettől még az igen szürke játékot hozó vb-n a kameruniak focija nagyon sok drukkert meghódított.

4. Szenegál, 2002. Úgy kezdték, mint a kameruniak 1990-ben, és úgy is fejezték be: hosszabbításos vereséggel a nyolc között. A lobogó hajú Bruno Metsu együttese csapatként is igen jól funkcionált (ritka eset ez Afrikában), és nagyon kevéssel maradt le az elődöntőről.

5. Algéria, 1982. Minden idők legjobb algériai játékosa, az 1981-es afrikai Aranylabdát kiérdemlő Lahdar Bellumi mozgatta a csapatot, benne az 1987-es BEK-döntőn utóbb varázslatos gólt sarkaló, a 1982-es tornán az NSZK-nak betaláló Rabah Madzserrel. A kapitány Musztafa Dahleb a PSG-ben játszott, a védelem oszlopa, Nuredin Kurisi pedig a Bordeaux-ban – nem csak a „sivatagi rókákon" múlt, hogy ez a kitűnő csapat nem ment tovább a csoportból.