A fekete sas – Bodnár Zalán publicisztikája

Változó, multikulturalizálódó világunkban a nemzetek egymás elleni futballmérkőzései elképesztően abszurd helyzeteket és bizarr sztorikat képesek szülni. Azon már fenn sem akadunk, szinte természetesnek fogadjuk el, hogy a marokkói vagy a szenegáli válogatott keretében a játékosok túlnyomó többsége nem született ott és egy percet sem élt abban az országban, amelyet képvisel. Nem új a jelenség, hogy ezek a futballisták csaknem valamennyien volt gyarmati bevándorlók leszármazottjaiként Franciaországban látták meg a napvilágot, de aztán valamilyen okból – vagy jobban kötődtek érzelmileg őseik földjéhez, vagy a francia válogatottba nem fértek be – mégis az afrikai nemzeti csapatot választották.

Aki viszont nagy rajongója az „azt sem tudom, ki kivel van” típusú kémfilmeknek, annak manapság egy Svájc–Szerbia vb-mérkőzés az élmények kimeríthetetlen tárháza. Mi itt Kelet-Közép-Európában láttunk azért már jó néhány gordiuszi csomóvá összegubancolódott népkavarodást, de arra még mi is felkapjuk a fejünket, amikor az egyébként a Lengyelország és Litvánia közé ékelődő, Oroszországgal nem is határos, mégis a „nagy medve” fiának számító Kalinyingrádban játszódó Svájc–Szerbia meccsen – ahol „persze” a helvét csapat is tele van -icsre végződő délszlávos nevet viselő labdarúgóval – a szerb közönség hangos füttykoncerttel támadja a svájciak albán születésű játékosait, miközben az alpesiek egyenlítő gólját jegyző Granit Xhaka gólörömként az Albánia címerében található (fekete) kétfejű sast formálja a kezével.

Mi folyik itt? – kérdezhetnénk, hiszen Albánia kinn sincs a vb-n. De hát emlékezhetünk a két évvel ezelőtti, franciaországi Európa-bajnokság futballtörténelmi pillanatára, amikor a Svájc–Albánia (1–0) meccsen a Xhaka testvérpár ellenfélként nézett szembe egymással: Granit Xhaka Svájc, Taulant Xhaka Albánia nemzeti csapatát erősítette. Mindketten a svájci Bázelben születtek.

Nem lehet nem észrevenni: miközben a pályán futballmeccs volt, a lelátón a verbális háború Koszovóért zajlott. Pedig Koszovó ugyancsak nincs kinn a vb-n. Egyre inkább kibogozhatatlanok a szálak, úgyhogy talán érdemes tisztázni, miről is szól az egész svájci-albán-koszovói-szerb négyszög, mert talán nem mindenki látja tisztán, mi is zajlik az újabb „balkáni lőporoshordóban”.

A fentebb citált 2016-os Albánia–Svájc Eb-találkozón talán nem kapott volna ki Albánia Valon Berisha kapus nagy hibájából, ha a meccs két évvel korábban van. Akkor ugyanis minden valószínűség szerint Samir Ujkani, a Palermo és a Genoa egykori, a Cremonese jelenlegi kapusa védte volna az albán kaput, ahogy korábban már hússzor megtette. Ám ő most már a koszovói válogatottban teljesít szolgálatot, a függetlenségét 2008-ban kikiáltó, de a 193 ENSZ-tagország közül csak 111 által elismert, vitatott jogállású köztársaság válogatottjában – amelyet 2016-ban az UEFA éppen budapesti kongresszusán vett fel a tagjai sorába – azóta 18 alkalommal viselte a címeres mezt.

A két évvel korábban, 2014 októberében játszott Szerbia–Albánia Eb-selejtezőn az alábbi bizarr jelenetsor játszódott le: vendégszurkolókat nem engedtek be a stadionba, de az első félidő vége felé egy drón ereszkedett a pálya fölé, és egy albán kétfejű fekete sast ábrázoló zászlót vitt „Nagyobb Albánia” felirattal és egy térképrészlettel. A szerb védő, Sztefan Mitrovics (nem keverendő össze a pénteki vb-meccsen Szerbiának vezetést szerző Alekszandar Mitroviccsal) letépte a zászlót, mire az albán Bekim Balaj nekiesett – őt azonban megtámadta egy berohanó szerb szurkoló. Ezután a nézők rakétákkal kezdték lőni az albán játékosokat, a meccset nem folytatták. A mérkőzést később 3–0-val Albániának igazolta az UEFA, ez is kellett az Eb-kijutásához. Ezek után 2016 őszén Lengyelországban, Krakkóban rendezték meg az Ukrajna–Koszovó vb-selejtezőt, amelyet még így is kiemelt kockázatú meccsnek minősítettek, mert Ukrajna azon országok közé tartozik, amelyek nem ismerik el a független Koszovó létét, hanem azt vallják, hogy Koszovó Szerbia része.

Mielőtt az olvasó kezdené elveszíteni a fonalat, tartsunk gyorsan egy kis történelmi visszatekintést, talán nem árt. Koszovó, a korábban Rigómező néven ismert terület a középkor óta állandó ütközőzóna. A keresztény Európa két fontos csatát is vívott ott a törökkel: 1389-ben Lázár szerb fejedelem, 1448-ban Hunyadi János csapott össze az oszmán hódítókkal. Mindkétszer a törökök győztek, de az első csata óta Koszovót a szerbek a nemzetük bölcsőjének tekintik. A hosszú török uralom után 1871-ben Koszovó aztán szerb terület lett, majd az első világháborúban megszállta az Osztrák–Magyar Monarchia. A másodikban előbb Albánia részévé vált, majd Olaszország, aztán Németország vonta uralma alá, végül a jugoszláv partizánok felszabadítása révén lett a titói birodalom része. Sok szerencsétlenséget hozó földrajzi fekvése révén az 1991 és 1995 közötti délszláv háború által leginkább sújtott területeinek egyikévé vált, ahonnan százezerszámra menekültek az emberek. Főleg Svájcba. Véget nem érő etnikai tisztogatások sorozata sározta be a terület hírnevét ezután is – hol a szerbek, hol az albánok kegyetlenkedtek. Jugoszlávia szétesése után Szerbia-Montenegró, majd Szerbia része volt, mígnem 2008-ban ki nem kiáltotta függetlenségét. Szerbia viszont továbbra sem hajlandó lemondani róla, miközben az albánok is igényt tartanának a területre, mivel a lakosság 90 százaléka albán.

Itt tartunk most, amikor dúl a harc a futballisták lelkéért. Amióta ugyanis két éve Koszovó FIFA-tagállam lett, gőzerővel elkezdte csábítani Svájc legjobb játékosait saját válogatottjába. Mindenekelőtt a vélt vagy valós érzelmekre, kötődésre hivatkozva próbál hatni a Svájcban született és/vagy ott nevelkedő futballistákra, hogy térjenek „haza” és játsszanak a koszovói együttesben. A svájci válogatott több kulcsjátékosa – Valon Behrami, Blerim Dzemaili, Xherdan Shaqiri, Granit Xhaka – koszovói albán etnikumú, míg az Eb-n szereplők közül Pajtim Kasami és Admir Mehmedi macedóniai albán, és az újonnan elismert tagszövetségek esetében a FIFA lehetőséget ad az adott államhoz kötődő labdarúgóknak az országváltásra.

Miközben Koszovó érzelmi húrokat penget és a hazaszeretetre apellál, Svájc racionálisan érvel: az ő pénzükön, az ő infrastruktúrájukat kihasználva lettek az érintettek jó futballisták, joguk van megtartani őket. „A Koszovói Labdarúgó-szövetségnek inkább saját futballélete bölcs építésével kellene elfoglalnia magát, nem pedig azzal, hogy más szövetségek labdarúgóit próbálja elhalászni – fogalmazott a svájci futballszövetség közleménye 2016-ban. – A svájci szövetség köszöni összes, bevándorló hátterű játékosának, hogy elkötelezett a svájci válogatott iránt.”

A koszovói keretben eddig több mint tíz, a svájci bajnokságban nevelkedő labdarúgó mutatkozott be. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Albánia közben szabályos sértésként könyveli el, ha egy Svájcban felnőtt koszovói a koszovói válogatottat választja, nem az albánt, miközben albán nemzetiségű.
Noha a váltás lehetősége adva van, a legtöbben maradtak. Például Valon Behrami, a Napoli korábbi, az Udinese jelenlegi középpályása, aki négyéves volt, amikor szülei elmenekültek. Azért persze kihallani a szavaiból ezt-azt: „Az én országom Koszovó. Ha más helyzetben lettem volna, most máshol kellene játszanom.” Behraminak eközben egy albán kétfejű fekete sas van a lábára tetoválva, a kezére pedig a koszovói és svájci zászló egybefont képe. Ez nem volt akadály, hogy az albán szurkolók kifütyüljék a Svájc elleni Eb-meccsen, miként most a szerb szurkolók is a kalinyingrádi vb-találkozón.

„Albán etnikumú vagyok, de Koszovó az országom” – mondta, testén a svájci mezzel az Udinese játékosa.

A gordiuszi csomó marad, a világbajnokság folytatódik.

Aki viszont nagy rajongója az „azt sem tudom, ki kivel van” típusú kémfilmeknek, annak manapság egy Svájc–Szerbia vb-mérkőzés az élmények kimeríthetetlen tárháza. Mi itt Kelet-Közép-Európában láttunk azért már jó néhány gordiuszi csomóvá összegubancolódott népkavarodást, de arra még mi is felkapjuk a fejünket, amikor az egyébként a Lengyelország és Litvánia közé ékelődő, Oroszországgal nem is határos, mégis a „nagy medve” fiának számító Kalinyingrádban játszódó Svájc–Szerbia meccsen – ahol „persze” a helvét csapat is tele van -icsre végződő délszlávos nevet viselő labdarúgóval – a szerb közönség hangos füttykoncerttel támadja a svájciak albán születésű játékosait, miközben az alpesiek egyenlítő gólját jegyző Granit Xhaka gólörömként az Albánia címerében található (fekete) kétfejű sast formálja a kezével.

Mi folyik itt? – kérdezhetnénk, hiszen Albánia kinn sincs a vb-n. De hát emlékezhetünk a két évvel ezelőtti, franciaországi Európa-bajnokság futballtörténelmi pillanatára, amikor a Svájc–Albánia (1–0) meccsen a Xhaka testvérpár ellenfélként nézett szembe egymással: Granit Xhaka Svájc, Taulant Xhaka Albánia nemzeti csapatát erősítette. Mindketten a svájci Bázelben születtek.

Nem lehet nem észrevenni: miközben a pályán futballmeccs volt, a lelátón a verbális háború Koszovóért zajlott. Pedig Koszovó ugyancsak nincs kinn a vb-n. Egyre inkább kibogozhatatlanok a szálak, úgyhogy talán érdemes tisztázni, miről is szól az egész svájci-albán-koszovói-szerb négyszög, mert talán nem mindenki látja tisztán, mi is zajlik az újabb „balkáni lőporoshordóban”.

A fentebb citált 2016-os Albánia–Svájc Eb-találkozón talán nem kapott volna ki Albánia Valon Berisha kapus nagy hibájából, ha a meccs két évvel korábban van. Akkor ugyanis minden valószínűség szerint Samir Ujkani, a Palermo és a Genoa egykori, a Cremonese jelenlegi kapusa védte volna az albán kaput, ahogy korábban már hússzor megtette. Ám ő most már a koszovói válogatottban teljesít szolgálatot, a függetlenségét 2008-ban kikiáltó, de a 193 ENSZ-tagország közül csak 111 által elismert, vitatott jogállású köztársaság válogatottjában – amelyet 2016-ban az UEFA éppen budapesti kongresszusán vett fel a tagjai sorába – azóta 18 alkalommal viselte a címeres mezt.

A két évvel korábban, 2014 októberében játszott Szerbia–Albánia Eb-selejtezőn az alábbi bizarr jelenetsor játszódott le: vendégszurkolókat nem engedtek be a stadionba, de az első félidő vége felé egy drón ereszkedett a pálya fölé, és egy albán kétfejű fekete sast ábrázoló zászlót vitt „Nagyobb Albánia” felirattal és egy térképrészlettel. A szerb védő, Sztefan Mitrovics (nem keverendő össze a pénteki vb-meccsen Szerbiának vezetést szerző Alekszandar Mitroviccsal) letépte a zászlót, mire az albán Bekim Balaj nekiesett – őt azonban megtámadta egy berohanó szerb szurkoló. Ezután a nézők rakétákkal kezdték lőni az albán játékosokat, a meccset nem folytatták. A mérkőzést később 3–0-val Albániának igazolta az UEFA, ez is kellett az Eb-kijutásához. Ezek után 2016 őszén Lengyelországban, Krakkóban rendezték meg az Ukrajna–Koszovó vb-selejtezőt, amelyet még így is kiemelt kockázatú meccsnek minősítettek, mert Ukrajna azon országok közé tartozik, amelyek nem ismerik el a független Koszovó létét, hanem azt vallják, hogy Koszovó Szerbia része.

Mielőtt az olvasó kezdené elveszíteni a fonalat, tartsunk gyorsan egy kis történelmi visszatekintést, talán nem árt. Koszovó, a korábban Rigómező néven ismert terület a középkor óta állandó ütközőzóna. A keresztény Európa két fontos csatát is vívott ott a törökkel: 1389-ben Lázár szerb fejedelem, 1448-ban Hunyadi János csapott össze az oszmán hódítókkal. Mindkétszer a törökök győztek, de az első csata óta Koszovót a szerbek a nemzetük bölcsőjének tekintik. A hosszú török uralom után 1871-ben Koszovó aztán szerb terület lett, majd az első világháborúban megszállta az Osztrák–Magyar Monarchia. A másodikban előbb Albánia részévé vált, majd Olaszország, aztán Németország vonta uralma alá, végül a jugoszláv partizánok felszabadítása révén lett a titói birodalom része. Sok szerencsétlenséget hozó földrajzi fekvése révén az 1991 és 1995 közötti délszláv háború által leginkább sújtott területeinek egyikévé vált, ahonnan százezerszámra menekültek az emberek. Főleg Svájcba. Véget nem érő etnikai tisztogatások sorozata sározta be a terület hírnevét ezután is – hol a szerbek, hol az albánok kegyetlenkedtek. Jugoszlávia szétesése után Szerbia-Montenegró, majd Szerbia része volt, mígnem 2008-ban ki nem kiáltotta függetlenségét. Szerbia viszont továbbra sem hajlandó lemondani róla, miközben az albánok is igényt tartanának a területre, mivel a lakosság 90 százaléka albán.

Itt tartunk most, amikor dúl a harc a futballisták lelkéért. Amióta ugyanis két éve Koszovó FIFA-tagállam lett, gőzerővel elkezdte csábítani Svájc legjobb játékosait saját válogatottjába. Mindenekelőtt a vélt vagy valós érzelmekre, kötődésre hivatkozva próbál hatni a Svájcban született és/vagy ott nevelkedő futballistákra, hogy térjenek „haza” és játsszanak a koszovói együttesben. A svájci válogatott több kulcsjátékosa – Valon Behrami, Blerim Dzemaili, Xherdan Shaqiri, Granit Xhaka – koszovói albán etnikumú, míg az Eb-n szereplők közül Pajtim Kasami és Admir Mehmedi macedóniai albán, és az újonnan elismert tagszövetségek esetében a FIFA lehetőséget ad az adott államhoz kötődő labdarúgóknak az országváltásra.

Miközben Koszovó érzelmi húrokat penget és a hazaszeretetre apellál, Svájc racionálisan érvel: az ő pénzükön, az ő infrastruktúrájukat kihasználva lettek az érintettek jó futballisták, joguk van megtartani őket. „A Koszovói Labdarúgó-szövetségnek inkább saját futballélete bölcs építésével kellene elfoglalnia magát, nem pedig azzal, hogy más szövetségek labdarúgóit próbálja elhalászni – fogalmazott a svájci futballszövetség közleménye 2016-ban. – A svájci szövetség köszöni összes, bevándorló hátterű játékosának, hogy elkötelezett a svájci válogatott iránt.”

A koszovói keretben eddig több mint tíz, a svájci bajnokságban nevelkedő labdarúgó mutatkozott be. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Albánia közben szabályos sértésként könyveli el, ha egy Svájcban felnőtt koszovói a koszovói válogatottat választja, nem az albánt, miközben albán nemzetiségű.
Noha a váltás lehetősége adva van, a legtöbben maradtak. Például Valon Behrami, a Napoli korábbi, az Udinese jelenlegi középpályása, aki négyéves volt, amikor szülei elmenekültek. Azért persze kihallani a szavaiból ezt-azt: „Az én országom Koszovó. Ha más helyzetben lettem volna, most máshol kellene játszanom.” Behraminak eközben egy albán kétfejű fekete sas van a lábára tetoválva, a kezére pedig a koszovói és svájci zászló egybefont képe. Ez nem volt akadály, hogy az albán szurkolók kifütyüljék a Svájc elleni Eb-meccsen, miként most a szerb szurkolók is a kalinyingrádi vb-találkozón.

„Albán etnikumú vagyok, de Koszovó az országom” – mondta, testén a svájci mezzel az Udinese játékosa.

A gordiuszi csomó marad, a világbajnokság folytatódik.