A legnagyobb úr – Malonyai Péter publicisztikája

Hosszú volt az idény a futballban most is, jellemző, hogy a Nemzetek Ligájában még ma is lesznek meccsek. Nem csoda hát, hogy a labdarúgók fáradtak, még a legjobbak is. A portugálok klasszisa, Bernardo Silva például a válogatott vasárnapi, Svájc elleni mérkőzése előtt arról beszélt, hogy kifejezetten kimerültnek érzi magát. Aligha meglepő, hiszen a Manchester City színeiben is helyt kellett állnia az elmúlt év augusztusától.

A gond nem új, a különbség legfeljebb az, hogy eleink egyértelműbben fogalmaztak, nem fáradtságról, kimerültségről beszéltek, hanem – labdaundorról. Mondható, hogy ilyen nem létezhet profi futballistáknál, pedig dehogynem. Ami minket illett, 1937 júliusában a Nemzeti Sport kerek perec kimondta, hogy lehet mosolyogni rajta, de igenis létező jelenségről van szó. A játékos emiatt fáradt a meccseken, nem önmagában az edzésektől.

Egy évvel később, a Hungária egykori klasszisa, Braun „Csibi” már a csapat edzőjeként tudatta, hogy meg van lőve, mert a bajnoki rajt előtt hat portyamérkőzést játszik a csapata. „Biztos, hogy labdaundorral jövünk haza. Szép kis kilátások a bajnokságra” – kezdte, majd a lényeg: „De hát mit csináljunk? Szegények vagyunk, ez a legnagyobb baj.” Igen, akkoriban a túrákkal kerestek némi pénzt a klubok a játékosok.

A két háború közötti időszak klasszisfutballistája, majd jeles szakírója, Kléber (Kompóti) Gábor 1942-ben magyarázta, mi az oka, hogy a bajnoki hajrában az a játékos, aki korábban nem ismert elveszett labdát, most nem harcol érte úgy, mint korábban. „Ez nem testi fáradtság, hanem inkább az a folyamat, hogy a játékost már nem érdekli úgy a labda, mint néhány héttel ezelőtt. Unja a labdát” – írja a Nemzeti Sportban.

Pedig a labda a főszereplője a játéknak, a legnagyobb úr, még akkor is, ha mindenki arra figyel, mire viszik a játékosok.

Mert a labda pártatlan: uram bocsá', még a bíróknál is kevesebb benne az elfogultság; szuverén: csak a fizika törvényeinek engedelmeskedik; öntörvényű: nem feltétlenül arra megy, amerre küldik; bosszúálló: aki rosszul nyúl hozzá, kibabrál vele. Ugyanakkor igazságos: megbünteti, aki félvállról veszi; engedelmes: de csak azzal, aki jól bánik vele; hálás: segít, ha sokat foglalkoznak vele; lelke van: kileheli..., leereszt, és jöhet a cseréje.

A sor persze folytatható, de a lényeg változatlan. Mondhatnak akármit, de feltalálása és főleg hasznosítása több mint tudományos tett, mondom ezt úgy, hogy határozottan állítom, hogy a földkerekség legnagyobb találmányai a napfény, a meleg víz és az angol vécé.

Visszatérve gömbölyű hősünkhöz, nem véletlen, hogy még a legnagyobb klasszisokkal is előfordul, hogy tartanak tőle. Amikor Farkas János (tehát nem akárki) három góljával győztük le 1967-ben az NDK-t Európa-bajnoki selejtezőn a Népstadionban, a csatár utána így beszélt: „Lelkiismeretesen készülök minden mérkőzésre, mégsem ment a góllövés. Nem tagadom, a sikertelenség kikezdte az önbizalmamat. Sokszor már reszkettem, amikor felém szállt a labda. Megvallom, hogy ettől a mérkőzéstől is féltem. Hátha most sem megy.”

Végül ezúttal ment neki, nem is akárhogyan. Meglehet, a labda is díjazta az igyekezetét, emlékezett rá, hogy korábban hányszor, de hányszor meghajolt már előtte. Nem mindig ilyen kegyes. Irtózatosan gyenge meccs volt 1927-ben a Ferencváros–Újpest (2:1), a Nemzeti Sport szerint: „Törpe nívójú mérkőzés.” Rugdosták egymást becsülettel a játékosok, aztán a 80. percben: „A labda nem bírta elviselni, amit a játékosok műveltek. Kipukkadt. Bizonyára szégyenében! Mert szégyen volt, ami a pályán történt! Önérzetes labda – ha lenne ilyen – sohasem viselné el a vasárnapihoz hasonló perceket s ha önérzete lenne, megszökne a szentségtörő lábak elől. Hogy rúgják, marják egymást! Menjenek ökölre, birokra! Minek mindehhez a labda?!”

Ha már a kipukkadásnál tartunk, emlékezetes eset volt az 1919-es dorogi. A helyi csapat Tokodaltáró elleni meccsén a második félidőben nagy pukkanás, a labda összelapult, odalett a belső. Másik labda, sőt még ragasztó sem volt kéznél, nagy volt a tanácstalanság, ám egy helyi hentesmester hazarohant, s egy marhahólyaggal tért vissza. Begyömöszölték a külsőbe, a végeredmény egy tojás alakú valami lett, de folytatódhatott a meccs. A sors (a labda?) úgy akarta, hogy a Dorog így is kikapjon.

A kipukkadt labda nem volt ritkaság még a már profi (1926-tól) magyar futballban sem. A szerkesztőségi üzenetek között szerepelt 1938-ban a következő magyarázat: „Ha a labda az elrúgás pillanatában kipukkad és ilyen állapotban jut a kapuba, nem szabad gólt ítélni. A játékszabályok 4. §-a szerint a labdának »teljes terjedelmében« kell áthaladni a kapu síkján, a kipukkadt labda pedig már nem tekinthető teljes terjedelműnek. Más, ha a labda csak a kapuba jutás után pukkad ki. Ilyen esetben gólt kell ítélni, mert amikor a labda áthaladt a kapu síkján, még teljes terjedelmű volt.”

Ilyesmire ma már aligha kerül sor, és még sok minden más is hiányzik. Gyerekkoromban még joggal mondhatta az iskolánk igazgatója, hogy „Ti egész nap csak rúgjátok a bőrt, és nem törődtök a közösségi munkával”, ma már ez nem állhatja meg a helyét. Nem azért, mert a gyerekek oda vannak a kollektíváért, hanem mert hol van már az az idő, amikor a labda bőrből készült (és szeleppel, fűzővel). Az 1986-os mexikói világbajnokság óta anyaga szintetikus, úgy tervezteti a FIFA és az UEFA, hogy igyekezzen megbirkózni a fizika törvényszerűségeivel, ami nevetséges ötlet, elvégre a kapusok által gyűlöletes szitálást sem a szövetségi hatalmasok, hanem a természet törvényei irányítják. Nem mellesleg az idei katari vb labdáját (neve: Al Rihla, azaz: Utazás) – mint olvasom – nagy sebességű futballra tervezték, a levegőben gyorsabban száll, mint bármelyik elődje a korábbi világbajnokságokon. Nagyképűség ez a javából megrendelőtől és tervezőtől egyaránt, nehogy már ők határozzanak arról, hogy milyen tempóban futballozik egy csapat, ott vannak erre a szövetségi kapitányok, jól, rosszul, de döntsenek ők.

Ahogy Rauchmaul Emil, aki még a labdára is befolyással volt egy meccs előtt 1938-ban, ugyanis vízbe mártotta, mert a szél erősen fújt, és a labda könnyű volt. Ne feledjük: bőr volt a külső, plusz szelep és fűző. A labda egyébként még szakmai elemzések tárgya is volt, hiszen Jack Whitley, a Chelsea edzője azt vallotta – szintén 1938-ban –, hogy száraz pályán a kontinens már együtt van a szigetországgal, ám vizes pályán, sáros labdával még ők a jobbak. Az is angliai példa, hogy az Arsenalnál azt vallották, hogy a futballban nincs lehetetlen, csak pesszimista emberek vannak. Aki lemond a labdáról, az valószínűleg az életben is előre belenyugszik abba, ha valami nem sikerül.

Ennyit a labda(vissza)szerzés fontosságáról.

És hogy az álszentségről is szó essék, a FIFA veri a mellét, hogy csak olyan labdákat enged a nagy tornáira, amelyeket „gyermekmunkamentes” gyárakban készítenek. Miközben rengeteg hír érkezett arról, hogy a katari stadionépítéseknek sok volt a halálos áldozata. A The Guardian azt írta, hogy több ezer ember dolgozik 45 Celsius-fokos hőségben akár napi tíz órát is. Az adatok a vb közeledtével egyre ritkábban szivárognak, de nem ártana, ha a FIFA a „felnőttmunkával” is törődne. Vagy törődött volna.
Ami engem illet, nekem, nekünk a kék-fehér és piros-fehér pöttyös gumilabda jutott kisiskolásként, amikor beleszerettünk a játékba. A kisebb (20 forint) alkalmasabb volt a játékra, de persze a nagynak (37.50) is tudtunk örülni. Megjegyzem, a labdaundort nem ismertük, igaz, a maiak sem, hiszen ők mindössze fáradtságról, kimerültségről, hajszáról beszélnek.

Nekem tetszene, ha őszinté(bbe)k lennének, nálam ugyanis csak mellékesen profik, alapvetően – emberek. Akiknél az undor a tudomány szerint ösztönös védekezés, illik komolyan venni.

Jó, jó, legyünk profik – de akkor teljesen.

A gond nem új, a különbség legfeljebb az, hogy eleink egyértelműbben fogalmaztak, nem fáradtságról, kimerültségről beszéltek, hanem – labdaundorról. Mondható, hogy ilyen nem létezhet profi futballistáknál, pedig dehogynem. Ami minket illett, 1937 júliusában a Nemzeti Sport kerek perec kimondta, hogy lehet mosolyogni rajta, de igenis létező jelenségről van szó. A játékos emiatt fáradt a meccseken, nem önmagában az edzésektől.

Egy évvel később, a Hungária egykori klasszisa, Braun „Csibi” már a csapat edzőjeként tudatta, hogy meg van lőve, mert a bajnoki rajt előtt hat portyamérkőzést játszik a csapata. „Biztos, hogy labdaundorral jövünk haza. Szép kis kilátások a bajnokságra” – kezdte, majd a lényeg: „De hát mit csináljunk? Szegények vagyunk, ez a legnagyobb baj.” Igen, akkoriban a túrákkal kerestek némi pénzt a klubok a játékosok.

A két háború közötti időszak klasszisfutballistája, majd jeles szakírója, Kléber (Kompóti) Gábor 1942-ben magyarázta, mi az oka, hogy a bajnoki hajrában az a játékos, aki korábban nem ismert elveszett labdát, most nem harcol érte úgy, mint korábban. „Ez nem testi fáradtság, hanem inkább az a folyamat, hogy a játékost már nem érdekli úgy a labda, mint néhány héttel ezelőtt. Unja a labdát” – írja a Nemzeti Sportban.

Pedig a labda a főszereplője a játéknak, a legnagyobb úr, még akkor is, ha mindenki arra figyel, mire viszik a játékosok.

Mert a labda pártatlan: uram bocsá', még a bíróknál is kevesebb benne az elfogultság; szuverén: csak a fizika törvényeinek engedelmeskedik; öntörvényű: nem feltétlenül arra megy, amerre küldik; bosszúálló: aki rosszul nyúl hozzá, kibabrál vele. Ugyanakkor igazságos: megbünteti, aki félvállról veszi; engedelmes: de csak azzal, aki jól bánik vele; hálás: segít, ha sokat foglalkoznak vele; lelke van: kileheli..., leereszt, és jöhet a cseréje.

A sor persze folytatható, de a lényeg változatlan. Mondhatnak akármit, de feltalálása és főleg hasznosítása több mint tudományos tett, mondom ezt úgy, hogy határozottan állítom, hogy a földkerekség legnagyobb találmányai a napfény, a meleg víz és az angol vécé.

Visszatérve gömbölyű hősünkhöz, nem véletlen, hogy még a legnagyobb klasszisokkal is előfordul, hogy tartanak tőle. Amikor Farkas János (tehát nem akárki) három góljával győztük le 1967-ben az NDK-t Európa-bajnoki selejtezőn a Népstadionban, a csatár utána így beszélt: „Lelkiismeretesen készülök minden mérkőzésre, mégsem ment a góllövés. Nem tagadom, a sikertelenség kikezdte az önbizalmamat. Sokszor már reszkettem, amikor felém szállt a labda. Megvallom, hogy ettől a mérkőzéstől is féltem. Hátha most sem megy.”

Végül ezúttal ment neki, nem is akárhogyan. Meglehet, a labda is díjazta az igyekezetét, emlékezett rá, hogy korábban hányszor, de hányszor meghajolt már előtte. Nem mindig ilyen kegyes. Irtózatosan gyenge meccs volt 1927-ben a Ferencváros–Újpest (2:1), a Nemzeti Sport szerint: „Törpe nívójú mérkőzés.” Rugdosták egymást becsülettel a játékosok, aztán a 80. percben: „A labda nem bírta elviselni, amit a játékosok műveltek. Kipukkadt. Bizonyára szégyenében! Mert szégyen volt, ami a pályán történt! Önérzetes labda – ha lenne ilyen – sohasem viselné el a vasárnapihoz hasonló perceket s ha önérzete lenne, megszökne a szentségtörő lábak elől. Hogy rúgják, marják egymást! Menjenek ökölre, birokra! Minek mindehhez a labda?!”

Ha már a kipukkadásnál tartunk, emlékezetes eset volt az 1919-es dorogi. A helyi csapat Tokodaltáró elleni meccsén a második félidőben nagy pukkanás, a labda összelapult, odalett a belső. Másik labda, sőt még ragasztó sem volt kéznél, nagy volt a tanácstalanság, ám egy helyi hentesmester hazarohant, s egy marhahólyaggal tért vissza. Begyömöszölték a külsőbe, a végeredmény egy tojás alakú valami lett, de folytatódhatott a meccs. A sors (a labda?) úgy akarta, hogy a Dorog így is kikapjon.

A kipukkadt labda nem volt ritkaság még a már profi (1926-tól) magyar futballban sem. A szerkesztőségi üzenetek között szerepelt 1938-ban a következő magyarázat: „Ha a labda az elrúgás pillanatában kipukkad és ilyen állapotban jut a kapuba, nem szabad gólt ítélni. A játékszabályok 4. §-a szerint a labdának »teljes terjedelmében« kell áthaladni a kapu síkján, a kipukkadt labda pedig már nem tekinthető teljes terjedelműnek. Más, ha a labda csak a kapuba jutás után pukkad ki. Ilyen esetben gólt kell ítélni, mert amikor a labda áthaladt a kapu síkján, még teljes terjedelmű volt.”

Ilyesmire ma már aligha kerül sor, és még sok minden más is hiányzik. Gyerekkoromban még joggal mondhatta az iskolánk igazgatója, hogy „Ti egész nap csak rúgjátok a bőrt, és nem törődtök a közösségi munkával”, ma már ez nem állhatja meg a helyét. Nem azért, mert a gyerekek oda vannak a kollektíváért, hanem mert hol van már az az idő, amikor a labda bőrből készült (és szeleppel, fűzővel). Az 1986-os mexikói világbajnokság óta anyaga szintetikus, úgy tervezteti a FIFA és az UEFA, hogy igyekezzen megbirkózni a fizika törvényszerűségeivel, ami nevetséges ötlet, elvégre a kapusok által gyűlöletes szitálást sem a szövetségi hatalmasok, hanem a természet törvényei irányítják. Nem mellesleg az idei katari vb labdáját (neve: Al Rihla, azaz: Utazás) – mint olvasom – nagy sebességű futballra tervezték, a levegőben gyorsabban száll, mint bármelyik elődje a korábbi világbajnokságokon. Nagyképűség ez a javából megrendelőtől és tervezőtől egyaránt, nehogy már ők határozzanak arról, hogy milyen tempóban futballozik egy csapat, ott vannak erre a szövetségi kapitányok, jól, rosszul, de döntsenek ők.

Ahogy Rauchmaul Emil, aki még a labdára is befolyással volt egy meccs előtt 1938-ban, ugyanis vízbe mártotta, mert a szél erősen fújt, és a labda könnyű volt. Ne feledjük: bőr volt a külső, plusz szelep és fűző. A labda egyébként még szakmai elemzések tárgya is volt, hiszen Jack Whitley, a Chelsea edzője azt vallotta – szintén 1938-ban –, hogy száraz pályán a kontinens már együtt van a szigetországgal, ám vizes pályán, sáros labdával még ők a jobbak. Az is angliai példa, hogy az Arsenalnál azt vallották, hogy a futballban nincs lehetetlen, csak pesszimista emberek vannak. Aki lemond a labdáról, az valószínűleg az életben is előre belenyugszik abba, ha valami nem sikerül.

Ennyit a labda(vissza)szerzés fontosságáról.

És hogy az álszentségről is szó essék, a FIFA veri a mellét, hogy csak olyan labdákat enged a nagy tornáira, amelyeket „gyermekmunkamentes” gyárakban készítenek. Miközben rengeteg hír érkezett arról, hogy a katari stadionépítéseknek sok volt a halálos áldozata. A The Guardian azt írta, hogy több ezer ember dolgozik 45 Celsius-fokos hőségben akár napi tíz órát is. Az adatok a vb közeledtével egyre ritkábban szivárognak, de nem ártana, ha a FIFA a „felnőttmunkával” is törődne. Vagy törődött volna.
Ami engem illet, nekem, nekünk a kék-fehér és piros-fehér pöttyös gumilabda jutott kisiskolásként, amikor beleszerettünk a játékba. A kisebb (20 forint) alkalmasabb volt a játékra, de persze a nagynak (37.50) is tudtunk örülni. Megjegyzem, a labdaundort nem ismertük, igaz, a maiak sem, hiszen ők mindössze fáradtságról, kimerültségről, hajszáról beszélnek.

Nekem tetszene, ha őszinté(bbe)k lennének, nálam ugyanis csak mellékesen profik, alapvetően – emberek. Akiknél az undor a tudomány szerint ösztönös védekezés, illik komolyan venni.

Jó, jó, legyünk profik – de akkor teljesen.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!