Bikázni szabad? – Vincze András publicisztikája

Ostoba szabályokkal, a játékot végletesen merevvé tévő találmányokkal, unalomba fulladó tornákkal reformálják a világ labdarúgását, eközben mintha senkinek eszébe nem jutna, hogy talán kezdeni kellene végre valamit a játékkal is. A legnagyobb hiányérzetem, hogy néhány év alatt totálisan kikoptak a pályáról az egyéniségek, szóval, ha van valami jó az idei, téli világbajnoki rendezésben, hogy már most úgy várom a vb-t, mint gyerek a karácsonyt, reménykedve, talán a katari meccseken végre ismét feltűnnek olyan játékosok, akik a különleges talentumukkal valami érdekeset csempésznek az unalmasra uniformizált fociba – egy kezemen meg tudom számolni ugyanis, hogy a világfutballban e pillanatban hány agyonmarketingelt spílertől várható, hogy valóban megvillan. Amúgy nem a felturbózott sztárszerep ellen morgok itt (mondjuk, az jelzésértékű, hogy kit követelnek manapság nagy hangon aranylabdásnak...), hiszen például David Beckhamnél eddig nem volt nagyobb divat- és celebfutballista, mégis ő a parfümözés, borostás képű címlapfotózás, lezserül hordott márkás napszemüvegreklám árnyékában is fantasztikusan, óriási tehetséggel megáldva játszott, és – ami talán a legfontosabb a történetben – profi sportolóként viselkedett. És itt van a kulcs a történetemhez: nekem éppen az olyan nagy egyéniséggel megáldott palik hiányoznak a gyepről, akik álomszerűen tudják kapura vagy kapu elé lőni, tekerni, nyesni, csűrni, pöckölni a labdát – úgy, mint az angol gigasztár.

Van, aki azt mondja, hogy a FIFA-licences képzés ölte ki a játékból az ösztönösséget, s ebben lehet valami, mert újabban semmi mást nem látni Albániától Peruig, mint az erőltetett szándékot, hogy valamiképp egyformán gyötörjék be a kapu elé a labdát, a távoli lövés, a cselezés, az előretörés, sőt újabban a tért ölelő átadás is tiltólistás játékelem lett a taktikában, a számtan-mértan foci viszont reneszánszát éli: ne gondolkozz, ne egyénieskedj, passzold vissza a kapusnak a labdát, akár az ellenfél térfeléről is. A néhány éve világcsodaként emlegetett tiki-takával is az volt a bajom, bár nagyon szép, hogy egy csapat futballistazseni „ezerszer” képes hiba nélkül villámgyorsan lábról lábra vándoroltatni a labdát, de eljött az a pillanat is, amikor ez az egyhangú átadásözön (számomra legalábbis) unalmassá vált, s még akkor is tartom ezt a véleményemet, ha tudom, valójában a sok passz és az ebből eredő statisztikai gyönyörűség az elemzésekben roppant kifejező a mai napig, de engem speciel jobban felvillanyoz, ha valaki huszonöt méterről teli csüddel meglőve a labdát kegyetlenül eltalálja a lécet.

Na, nem húzom itt tovább: szükség lenne egyéniségekre.

S ha már az egyéniségek... A másik megközelítése a történetnek, hogy – sajnos – nagyon hiányoznak a pályáról a „szegénylegények”, vagyis azok az ösztönös tehetségek, akiknek a profi karrier vágya jelenti a kiugrási lehetőséget; és nem arra gondolok, milyen jó lenne, ha a mai világunkban is a nélkülözés, a büszke nincstelenség, a meggyötörtség lenne az úr, az viszont jó lenne, ha a kitörni vágyás (manapság éppenséggel a mindent is eluraló digitális kényelemből) felbuzogna, és a fiataloknak a labdarúgás több lenne, mint jól fizető álláslehetőség. Olvashatunk ugyebár a csillagászati összegekért varázsoló játékosokról, mondjuk arról, hogy ebben az atomfutballban is kétségkívül ügyes Erling Haalandnak heti egymillió fontos fizetést álmodott meg a nemrégiben elhunyt hírhedt ügynök, Mino Raiola. A heti egymillió font olvasatán pedig elgondolkodhatunk: vajon milyen fizetéssel számolhatnak azok, akik topszintű csapatokban csupán jó vagy éppen közepes játékosok, és nincsenek annyira a rivaldában, mint a norvég srác?

S hogy ne csak a sztárvilág portáján, hanem a hazain is söprögessünk, hiszen idehaza is megvan már a futballgazdagság, vagyis az a fiatal, aki nem rest, hogy edzésre s hétvégente meccsre járjon, mi több, a maga elszántságával kőkeményen kitart amellett, hogy márpedig ő labdarúgó lesz, eljuthat odáig, hogy jól, sőt extra jól keressen. És – itt az újabb fontos részlet – ehhez különösebben tehetségesnek sem kell lennie. De nincs ezzel baj (mert minden, a magyar futballt az összes szegletből kritizálóval szemben azt mondom, ebben a sportágban a karrierlehetőség alig néhány év csupán, azaz a produkciót meg kell fizetni), azzal viszont igen, hogy az arányok nagyon nincsenek eltalálva. Ha például azt hallom, hogy az NB III-ban a labda rúgásával, vagy a taktika magyarázásával kirívó esetben csaknem egymillió forintot is lehet keresni havonta, máris kiderül, a sportágban súlyos gond van a kontrollal, de ami igazán szomorú, hogy így remény sem lesz arra, hogy a szép zöld gyep az ösztönjátékosok terepe legyen, ugyanis a születetten tehetséges emberek sohasem olyan céltudatosak és pofátlanok, mint az átlagnál ügyesebbek... Arról pedig inkább már nem is írok, hogy mit rombolnak a focin azok a légiósok, akik a felkínált honorálási konstrukciókkal vidáman elfocizgatnak, és abban a pillanatban továbbállnak, ahogy kiderül, hogy a nemzetközi porondon is villantani kellene valamit, vagy ha a szerződésüket a reménybeli lelkesedés, eredményesség és bevétel háromszögébe igazítanák a klubnál.

Itt kanyarodnék vissza a ma játékát eluraló alibifutballhoz: ez a bizonyos, a labdát a kapu elé préselős stílus tényleg azoknak kedvez, akik „jó iparos” módjára megtanultak passzolni, és képesek voltak a lelkük mély szegletéből száműzni az ösztönös érzést, hogy olyan jó lenne megindulni a lasztival. Ez persze leírhatatlan, megfogalmazhatatlan, s valahogy úgy „festhetném le” a betűk segítségével, hogy a zsiványkockázat az, ami egyre inkább kiveszőfélben van; és most senki ne az életvitel labdarúgásra gyakorolt hatását és emlékszépítő tételeit nézze (mint például: „Ó, én egy-egy átmulatott éjszaka után lőttem gólt a rangadón!”), hanem leginkább a driblizés, a bokából indított passzolás vagy a kötényezés képességét... Jut eszembe: a minap a videómegosztó oldalon láttam összefoglalót hajdani világsztárok meccséről, amelyen pályára lépett Gheorghe Hagi – ősz fejjel, pocakosan néhány perc leforgása alatt többet mutatott az előbb említett zsiványságból, mint amit az elmúlt három év összes Bajnokok Ligája-meccsén láthattam. És most lehet bezzegelni, hogy jaj, de ez öregfiúkmeccs meg gálázás, és rendben, nyilván a jelenetek mindegyike pusztán emlékszépítésre való, na de az a rüszt, az a boka meg az a sarkazás és a biciklicsel nem a nosztalgiázáshoz, hanem az ösztönhöz kapcsolható, és persze ahhoz, hogy itt jelenik meg a fentebb említett tehetség- és kitörési vágy, amit a globalizált futballrendszer mindinkább kilúgoz a fociból.

Persze okoskodni mindig lehet, és okkal kérdezheti bárki: na, de akkor te mit javasolsz, kisöcsi, hogyan jöhetnének vissza a labdarúgásba a bálványozható játékosok?

Magam is szélsőség(ek)ben tudok csak gondolkodni. Az egyik ilyen, hogy ne legyen öt csere és ez a simulékony, minden csapatot helyzetbe hozó, ugyanakkor agyonbonyolított kuparendszer, viszont jöhetne újra a retrókorszak (BEK, KEK, UEFA-kupa), az is tuti, hogy nincs VAR, sőt mihamarabb el kell felejteni ezt méricskélő, játékmegállítós miskulanciát, ellenben eljött az idő, hogy horizontálisan és vertikálisan is egy-egy arasszal megnagyobbítsák a kapuméretet, hátha egy ilyen apró huncutságtól rövid időn belül ismét megnőne a cselező- és ezzel párhuzamosan a lövőkedv...

Na persze leginkább azok részéről, akikben ösztönösen munkálkodik az a vágy, hogy a labdát ne csak tologassák, passzolgassák, hanem izomból megrúgják...

Mert az igazi futball az, amikor – bikázni szabad...

Van, aki azt mondja, hogy a FIFA-licences képzés ölte ki a játékból az ösztönösséget, s ebben lehet valami, mert újabban semmi mást nem látni Albániától Peruig, mint az erőltetett szándékot, hogy valamiképp egyformán gyötörjék be a kapu elé a labdát, a távoli lövés, a cselezés, az előretörés, sőt újabban a tért ölelő átadás is tiltólistás játékelem lett a taktikában, a számtan-mértan foci viszont reneszánszát éli: ne gondolkozz, ne egyénieskedj, passzold vissza a kapusnak a labdát, akár az ellenfél térfeléről is. A néhány éve világcsodaként emlegetett tiki-takával is az volt a bajom, bár nagyon szép, hogy egy csapat futballistazseni „ezerszer” képes hiba nélkül villámgyorsan lábról lábra vándoroltatni a labdát, de eljött az a pillanat is, amikor ez az egyhangú átadásözön (számomra legalábbis) unalmassá vált, s még akkor is tartom ezt a véleményemet, ha tudom, valójában a sok passz és az ebből eredő statisztikai gyönyörűség az elemzésekben roppant kifejező a mai napig, de engem speciel jobban felvillanyoz, ha valaki huszonöt méterről teli csüddel meglőve a labdát kegyetlenül eltalálja a lécet.

Na, nem húzom itt tovább: szükség lenne egyéniségekre.

S ha már az egyéniségek... A másik megközelítése a történetnek, hogy – sajnos – nagyon hiányoznak a pályáról a „szegénylegények”, vagyis azok az ösztönös tehetségek, akiknek a profi karrier vágya jelenti a kiugrási lehetőséget; és nem arra gondolok, milyen jó lenne, ha a mai világunkban is a nélkülözés, a büszke nincstelenség, a meggyötörtség lenne az úr, az viszont jó lenne, ha a kitörni vágyás (manapság éppenséggel a mindent is eluraló digitális kényelemből) felbuzogna, és a fiataloknak a labdarúgás több lenne, mint jól fizető álláslehetőség. Olvashatunk ugyebár a csillagászati összegekért varázsoló játékosokról, mondjuk arról, hogy ebben az atomfutballban is kétségkívül ügyes Erling Haalandnak heti egymillió fontos fizetést álmodott meg a nemrégiben elhunyt hírhedt ügynök, Mino Raiola. A heti egymillió font olvasatán pedig elgondolkodhatunk: vajon milyen fizetéssel számolhatnak azok, akik topszintű csapatokban csupán jó vagy éppen közepes játékosok, és nincsenek annyira a rivaldában, mint a norvég srác?

S hogy ne csak a sztárvilág portáján, hanem a hazain is söprögessünk, hiszen idehaza is megvan már a futballgazdagság, vagyis az a fiatal, aki nem rest, hogy edzésre s hétvégente meccsre járjon, mi több, a maga elszántságával kőkeményen kitart amellett, hogy márpedig ő labdarúgó lesz, eljuthat odáig, hogy jól, sőt extra jól keressen. És – itt az újabb fontos részlet – ehhez különösebben tehetségesnek sem kell lennie. De nincs ezzel baj (mert minden, a magyar futballt az összes szegletből kritizálóval szemben azt mondom, ebben a sportágban a karrierlehetőség alig néhány év csupán, azaz a produkciót meg kell fizetni), azzal viszont igen, hogy az arányok nagyon nincsenek eltalálva. Ha például azt hallom, hogy az NB III-ban a labda rúgásával, vagy a taktika magyarázásával kirívó esetben csaknem egymillió forintot is lehet keresni havonta, máris kiderül, a sportágban súlyos gond van a kontrollal, de ami igazán szomorú, hogy így remény sem lesz arra, hogy a szép zöld gyep az ösztönjátékosok terepe legyen, ugyanis a születetten tehetséges emberek sohasem olyan céltudatosak és pofátlanok, mint az átlagnál ügyesebbek... Arról pedig inkább már nem is írok, hogy mit rombolnak a focin azok a légiósok, akik a felkínált honorálási konstrukciókkal vidáman elfocizgatnak, és abban a pillanatban továbbállnak, ahogy kiderül, hogy a nemzetközi porondon is villantani kellene valamit, vagy ha a szerződésüket a reménybeli lelkesedés, eredményesség és bevétel háromszögébe igazítanák a klubnál.

Itt kanyarodnék vissza a ma játékát eluraló alibifutballhoz: ez a bizonyos, a labdát a kapu elé préselős stílus tényleg azoknak kedvez, akik „jó iparos” módjára megtanultak passzolni, és képesek voltak a lelkük mély szegletéből száműzni az ösztönös érzést, hogy olyan jó lenne megindulni a lasztival. Ez persze leírhatatlan, megfogalmazhatatlan, s valahogy úgy „festhetném le” a betűk segítségével, hogy a zsiványkockázat az, ami egyre inkább kiveszőfélben van; és most senki ne az életvitel labdarúgásra gyakorolt hatását és emlékszépítő tételeit nézze (mint például: „Ó, én egy-egy átmulatott éjszaka után lőttem gólt a rangadón!”), hanem leginkább a driblizés, a bokából indított passzolás vagy a kötényezés képességét... Jut eszembe: a minap a videómegosztó oldalon láttam összefoglalót hajdani világsztárok meccséről, amelyen pályára lépett Gheorghe Hagi – ősz fejjel, pocakosan néhány perc leforgása alatt többet mutatott az előbb említett zsiványságból, mint amit az elmúlt három év összes Bajnokok Ligája-meccsén láthattam. És most lehet bezzegelni, hogy jaj, de ez öregfiúkmeccs meg gálázás, és rendben, nyilván a jelenetek mindegyike pusztán emlékszépítésre való, na de az a rüszt, az a boka meg az a sarkazás és a biciklicsel nem a nosztalgiázáshoz, hanem az ösztönhöz kapcsolható, és persze ahhoz, hogy itt jelenik meg a fentebb említett tehetség- és kitörési vágy, amit a globalizált futballrendszer mindinkább kilúgoz a fociból.

Persze okoskodni mindig lehet, és okkal kérdezheti bárki: na, de akkor te mit javasolsz, kisöcsi, hogyan jöhetnének vissza a labdarúgásba a bálványozható játékosok?

Magam is szélsőség(ek)ben tudok csak gondolkodni. Az egyik ilyen, hogy ne legyen öt csere és ez a simulékony, minden csapatot helyzetbe hozó, ugyanakkor agyonbonyolított kuparendszer, viszont jöhetne újra a retrókorszak (BEK, KEK, UEFA-kupa), az is tuti, hogy nincs VAR, sőt mihamarabb el kell felejteni ezt méricskélő, játékmegállítós miskulanciát, ellenben eljött az idő, hogy horizontálisan és vertikálisan is egy-egy arasszal megnagyobbítsák a kapuméretet, hátha egy ilyen apró huncutságtól rövid időn belül ismét megnőne a cselező- és ezzel párhuzamosan a lövőkedv...

Na persze leginkább azok részéről, akikben ösztönösen munkálkodik az a vágy, hogy a labdát ne csak tologassák, passzolgassák, hanem izomból megrúgják...

Mert az igazi futball az, amikor – bikázni szabad...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!