Lányok, szurkolók és szakértők kedvencei voltak, aztán jött Caniggia

MIÉRT? Egy személyes emlékkel kezdenénk: a rendszerváltás felé haladva átlagos kisiskolásoknak még mindig a gombfoci és a rágógumikhoz csatolt (pontosabban a színes képekbe csomagolták magát a rágógumit) képek jelentették az adatbankot. Utóbbiakból különösen nagy becsben tartotta a Nagyhalászi II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola 7. a osztálya az olasz csapatképet, mert a kékmezes játékosok megmozgatták a lányok fantáziáját, ennek folyományaként a szerzőnek meg kellett tanítania leánypajtásait a játékosok nevére. Egyenként, majd naponta újra visszakérdezni (nem volt azért ez rossz dolog azokban az időkben, amikor éppen elköszöntünk az iskolaköpenytől). Tisztes családanyák már az egykori lelkes rajongók, vannak közöttük lassan nagymamák is, de minden bizonnyal még mindig megremeg a szívük Roberto Baggio, Walter Zenga, Giuseppe Giannini, Nicola Berti vagy Gianluca Vialli neve hallatán...

AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG MELLETT. 1982-ben szó szerint a semmiből nyertek vébét az olaszok, de Mexikóban leszerepeltek Paolo Rossiék, a csoportkör után kiestek, így Azeglio Vicini mester alapos nagytakarítást vezényelt, és számíthatott az akkoriban bombaerős olasz klubokra. A megfiatalított csapat az 1988-as Európa-bajnokságon bronzérmet szerzett. Bár ritkán mutatott be szemkápráztató futballt, a tinilányok első számú kedvenc válogatottja mégis markáns csapat volt, hiszen korszakos klasszisokat vonultatott fel, és egy meglepetésemberrel is szolgált. Pár „nagy öreg” az 1994-es világbajnokságon is bizonyított, Roberto Baggio vezérletével majdnem aranyérmes lett Arrigo Sacchi legénysége.

Hol vannak már a Roberto Baggiók?

AZ A BIZONYOS... Vicini vérbeli „szövetségi edző” volt, visszavonulása után csak a Bresciát vezette rövid ideig, majd a szövetség alkalmazásába állt, így aztán minden tehetséges olasz fiatalt személyesen ismert. Ezért lett a nagy Enzo Bearzot utóda, és azért is, mert rendre sikeresen szerepeltek a korosztályos csapatai. Amelyek védekezése a zónázás és az emberfogás keverékén alapult, a labdabirtokláson és a sallangmentes játékon, de mivel összességében véve támadószellemben játszott a squadra azzurra, tehetséges fiatalokkal, népszerű volt a csapat, és annak mestere is. Az Inter adta a védelemhez a jól összeszokott Walter Zenga, Giuseppe Bergomi, Riccardo Ferri triót, a középpályára Nicola Bertit és cserecsatárnak Aldo Serenát; a fénykorát élő Milan „szenátorai” közül jött a védelembe a mágikus Franco Baresi, Paolo Maldini páros, a csapat esze, Carlo Ancelotti és a szélső Roberto Donadoni – a Sampdoria a minden hájjal megkent bekket, Pietro Vierchowodot, Gianluca Pagliuca kapust és a Roberto Mancini, Gianluca Vialli „villámikreket” delegálta, Rómát a jóképű karmester, Giuseppe Giannini képviselte.

1990-ben a Napoli volt a bajnok, a kapusposzton kívül minden csapatrészbe adott játékost, és nem is akárkiket: Ciro Ferrara remek védő volt, Fernando De Napoli kora középpályáscsillaga, és a rutinos csatárt, Andrea Carnevalét sokan a torna nagy befutójának várták. A maga generációváltását nyögte a Juventus, ám a sokoldalú Luigi De Agostini, a cserekapus Stefano Tacconi, a szorgos középpályás Giancarlo Marocchi valamint a kevesek körében ismert csatár, Salvatore Schillaci bejutott Torinóból a végső keretbe – amelynek szupersztárja a 23 éves, nagy csalódásokon, vad éjszakákon és egy súlyos sérülésen túl lévő Roberto Baggio volt, Firenze gyémántja. Aki a torna előtt igazolt világrekord összegért a Juventushoz.

Remek alapcsapat, klasszis cserék, és mint később kiderült, a torna egyik nagy felfedezettje is Vicini-legény. Daniele Massaro, Alessandro Costacurta, Mauro Tassotti, Alberico Evani vagy a Roma-csatár Stefano Desideri simán lehetett volna még kerettag, de nem ezen múlott. A választék mai szemmel nézve is mesés volt.

1990-ben a Bajnokcsapatok Európa-kupáját a Milan nyerte a Benfica ellen, 1–0-ra, Giovanni Galli – Mauro Tassotti, Franco Baresi, Alessandro Costacurta, Paolo Maldini – Angelo Colombo (Filippo Galli, 89.), Carlo Ancelotti (Daniele Massaro, 75.), Frank Rijkaard, Alberigo Evani – Marco van Basten, Ruud Gullit összeállításban; a Kupagyőztesek Európa-kupája a fináléban az Anderlechtet verő Sampdoriáé (Gianluca Pagliuca – Moreno Mannini, Luca Pellegrini, Pietro Vierchowod, Amedeo Carboni – Giovanni Invernizzi (Attilio Lombardo, 53.), Fausto Pari, Szrecsko Katanec (Fausto Salsano, 93.), Giuseppe Dossena – Gianluca Vialli, Roberto Mancini) lett. Az UEFA-kupáért a kétmérkőzéses döntőben a Juventus és a Fiorentina mérte össze az erejét.

A gólokat is hozó találkozón a Stefano Tacconi – Nicolo Napoli, Dario Bonetti, Sergio Brio (Angelo Alessio, a szünetben), Luigi De Agostini – Szergej Alejnyikov, Roberto Galia, Rui Barros, Giancarlo Marocchi – Salvatore Schillaci, Pierluigi Casiraghi-féle Juventus három egyre verte a Marco Landucci – Giuseppe Volpecina, Celeste Pin, Sergio Battistini, Alberto Di Chiara –Dunga, Lubos Kubík (Alberto Malusci, a szünetben), Antonio Dell'Oglio – Roberto Baggio – Marco Nappi, Renato Buso összeállítású Fiorentinát, a két edző Dino Zoff és egy másik 1982-es vb-hős, Francesco Graziani volt.

MIÉRT NEM? Miközben a szerző a Balatonon éppen leckéket vett a nagybetűs életből, vagy legalábbis amit akkor annak gondolt, a hazai tornán az olaszok első mérkőzésükön a Zenga – Bergomi, F. Baresi, Ferri, Maldini – De Napoli, Ancelotti, Giannini, Donadoni – Carnevale, Vialli összetételben fogadták az osztrákokat, és a csereként beálló Salvatore „Toto” Schillaci 78. percben rúgott góljával kicsikarták a győzelmet. A félprofikból álló Egyesült Államok (Giannini korai gólja döntött), majd a jóval erősebb csehszlovákok sem jelentettek akadályt – bár a parádé elmaradt, összeállt a Baggio, Schillaci kettős.

A nyolcaddöntőben az Enzo Francescolival és Rubén Sosával felálló uruguayiak következtek, Schillaci ismét betalált, és eredményes volt a Bertit váltó veterán, Serena is; ezen a mérkőzésen Berti mellett De Agostini és De Napoli is kezdett. A következő körben az írek ellen újfent Schillaci döntött el mindent, ám az elődöntőben, Nápolyban a hazai pályáján remeklő Diego Maradona vezényelte argentinok véget vetettek az olasz álmoknak. Hiába szerezte meg Schillaci (ki más?) a vezetést, Claudio Caniggia kihasználta Walter Zenga hibáját, és egyenlített (ekkor keveseket érdekelt, hogy a kapus előtte 517 percen át nem kapott gólt, ami világbajnoki rekord lett). Hiába állt be a hajrára Baggio és Serena, több gól már nem esett.

A tizenegyespárbajban aztán nem tudtak kifogni a taljánok a mágikus Sergio Goycocheán, és sovány vigasz volt számukra, hogy a bronzérmet végül sikerült megszerezniük az angolok legyőzésével. „Elveszítettük a világbajnokságot úgy, hogy csupán egyetlen gólt kaptunk, és nem szenvedtünk vereséget. Ez egy olyan dolog, amivel együtt kell élnünk” – foglalta össze a játékosok véleményét Ferri.

Az „egyszezonos” vb-gólkirály, Schillaci ezüstlabdásként búcsúzott 1990-től, a torna előtt Vialli mellé keresett társat Vicini, de végül nem remekelt a genovai zseni, Mancini lehetőséget sem kapott; de az igazi baj az volt, hogy Giannini nem parádézott, és nem volt, aki a kezébe kapja a karmesteri pálcát. Baresi ebben is kiváló volt, de éppen az elődöntőben nem jöttek tőle a szokásos kulcspasszok, és Baggiónak sem ment úgy, mint a bajnokságban.

Nem segített az sem, hogy a nápolyi közönség jelentős része Maradonát éltette a sajátjai helyett, nem mellékesen azért is, mert a squadra zömét a szívből gyűlölt „északiak” tették ki.

1982-ben a sok zseni és a sok egyéniség nem vitte diadalra a brazilokat, az 1990-es olasz csapatból éppen egy zseniális karmester hiányzott? Ugyan még csak három légióst alkalmazhattak a klubok a Serie A-ban, a válogatottnak rosszat tett, hogy pár alapembere „odahaza” olykor a kispadra vagy mellékszerepbe szorult. Vicini is hibázott a szakértők szerint, a holtfáradt és önbizalmát vesztett Donadonival és a csereként beállva idegesen, szétesően, állandóan reklamálva futballozó Serenával nem lett volna szabad tizenegyest rúgatni.

Pelé nem volt a legjobb vb-jós, de ez alkalommal beletrafált, még jóval a torna előtt megjegyezte, hogy a squadra győzelmére fogadna, ha nem Olaszországban lenne a vb, de a közönség vérmérséklete miatt olyan nyomás nehezedik majd Vialliékra, amelyet nem bírnak majd el.

HOGYAN TOVÁBB? Vicini a sikertelen Eb-kvalifikációkba belebukott, így az 1994-es világbajnokságon már Sacchi vezette ezüstig a squadrát. Ismét egy tizenegyespárbaj lett a végzetük, s éppen két 1990-es hős, Franco Baresi és Roberto Baggio hibázott.