Hol Fiat, hol Ferrari: kis olasz Eb-történelem

A CÍM KÖTELEZ – DE NEM GARANCIA A SIKERRE

Amikorra az első Európai Nemzetek Kupáját kiírták (1960), már két világbajnokságot is nyertek a talján legények, fájdalom, 1938-ban éppen a magyarokat legyőzve a fináléban. Az első kontinenstornán viszont nem indultak el, akárcsak az NSZK vagy Anglia, a következő kiírásban már nem engedhette meg magának az Olasz Labdarúgó-szövetség (FIGC) a fényes elszigeteltséget, így az azzurrók nekiveselkedtek a selejtezőnek.

Ennek a törökök itták meg a levét, akiket Bolognából Gianni Rivera kettő és Alberto Orlando négy góljával küldtek haza, formalizálva a visszavágót. A második körben viszont a címvédő szovjeteket sodorta eléjük balszerencséjük. Az első összecsapáson 0:2-vel búcsúztak az olaszok a Luzsnyiki-stadiontól, és a visszavágón sem ment sokkal jobban a kék mezeseknek, hiszen a vendégek sokáig vezettek Gennadij Guszarov találatával, s egyenlíteni csak a 89. percben tudtak az olaszok, természetesen Rivera révén.

AMIKOR A PÉNZ DÖNTÖTT

A következő tornán, 1968-ban semmit sem bíztak a véletlenre: a selejtezőköröket magabiztosan vették, a négyes döntőnek pedig ők maguk adtak helyet. Nápolyban, a döntőbe jutásért vívott mérkőzésen a szovjeteket múlták felül, de nem akárhogyan: egyetlen szerzett gól nélkül, 0:0 után pénzfeldobással! Pedig a „vörösök” sokkal több helyzetet alakítottak ki, ám a duplán hazai pályán játszó portással, Dino Zoff-fal nem bírtak.

Akkoriban még nem ismerték a tizenegyespárbajt, megismételni pedig csak a finálét lehetett, így a játékvezető, a nyugatnémet Kurt Tschenscher magához hívta a két kapitányt, Giacinto Facchettit és Albert Sesztyernovot, majd feldobott egy érmét. Fortuna istenasszony a hazaiakkal volt. Az akkor már Európa-bajnokság névre keresztelt versengés aranyérméért az elődöntőben a világbajnoki címvédő angolokat búcsúztató jugoszlávokkal kerültek össze.

Azóta is fel-fellángol a vita, hogy a két csapatkapitány vagy a két szövetség elnöke választott-e, a pénzérme legalább biztos: vagy frank, vagy olasz, esetleg török líra volt.

A tartalékos „plávik” a legendás Dragan Dzsajics révén vezetést szereztek, ám Angelo Domenghini tizenkét perccel a lefújás előtt egalizálni tudott. A hosszabbítás nem hozott gólt, így két nap múlva, hétfőn ismét egymásnak feszültek a felek a római Olimpiai-stadionban. Míg a jugoszlávok csak egyetlen helyen változtattak csapatukon, addig a hazaiak trénere, Ferruccio Valcareggi öt új embert is bevetett (Giancarlo De Sistri, Sandro Mazzola, Luigi Riva, Roberto Rosato, Sandro Salvatore).

Talán ennek is köszönhető, hogy az azzurrik lerohanták ellenfelüket, és fél óra alatt eldöntötték a mérkőzést: először a későbbi válogatottsági gólrekorder Riva, majd Pietro Anastasi köszönt be az újvidéki Ilija Pantelicsnek, a hátralévő időt pedig sikerült kivédekezniük a hazaiaknak. A győztes döntőn Zoff – Burgnich, Guarneri, Rosato, Facchetti – Salvadore, Mazzola, De Sisti – Domenghini, Anastasi, Riva volt a talján tizenegy (akkoriban még nem lehetett cserélni).

DERŰRE HOSSZÚ BORÚ

1970-ben sem okozott nehézséget a selejtezőcsoport, azonban a belgák elleni nyolcaddöntőben elvéreztek: a hazai 0:0 után Brüsszelben 2:1-re nyertek a házigazdák. Pedig a címvédő csapat húzóemberei közül csak Zoff, Anastasi és Aristide Guarneri hiányzott, és még a sikeredző, Valcareggi is a helyén maradt. 1974-ben Zoff papa előtt már egy új generáció (Claudio Gentile, Francesco Graziani, Giorgio Chinaglia, Giancarlo Antognoni, Franco Causio, Roberto Bettega) veselkedett neki a selejtezők küzdelmeinek dr. Fulvio Bernardini irányításával, ám a fénykorát élő holland, lengyel páros megelőzte őket.

Négy év múlva rendezőként már nem kellett selejtezniük, cserébe roppant nehéz csoportba kerültek, a spanyolok, a belgák és az angolok mellé. A spanyolok ellen 0–0-val kezdő gárda (Zoff – Gentile, Collovati, Scirea, Cabrini – Tardelli, Antognoni, Oriali – Causio, Graziani, Bettega) már kísértetiesen emlékeztetett a két év múlva világbajnokságot nyert csapatra, azonban a csoportban csak a második helyet szerezte meg. Az angolokat ugyan legyűrték Marco Tardelli találatával, ám a belgák elleni találkozónak gól nélküli döntetlen lett a vége, így a csoportelső, ezzel finalista fekete-vörös-sárgák már másodszor oszlatták szét a taljánok Eb-álmait. Akiknek ráadásul a bronzérmet sem sikerült megszerezniük, hiszen 1–1 után a tizenegyespárbajban 9–8-ra alulmaradtak a csehszlovákok ellen. A torna előtt tört ki egyébként az éra soros olasz totóbotránya, amely után kizárták a Milant az első osztályból, Paolo Rossit pedig évekre eltiltották.

VILÁGBAJNOKI ARANYOSKÉNT SEM MENT

Az 1984-es kontinenstornára világbajnoki címvédőként sem jutottak ki, sőt selejtezőcsoportjukban a románok, a svédek és a csehszlovákok is megelőzték az olaszokat. Akik még Ciprust sem tudták oda-vissza megverni... Négy esztendő múlva már egy teljesen új generáció vágott neki a kvalifikációnak (a Zenga – Bergomi, Franco Baresi, Bonetti, Cabrini (Francini, 11.) – Bagni, Ancelotti, Dossena, Donadoni (A. Serena 41.) – Altobelli, Vialli gyűrte le a svájciakat), és magabiztosan ki is jutott a tornára az Azeglio Vicini-legénység.

Az NSZK-ban rendezett viadalon, ahol már Paolo Maldinit, Roberto Mancinit, Fernando De Napolit és Giuseppe Gianninit is bevetették, 1–1-gyel kezdtek a házigazdák ellen, majd megverték a spanyolokat és a dánokat, ám az elődöntőben nem bírtak a szovjetekkel. Három év múlva szintén, hiszen a magyarokat is „tartalmazó” csoportban a selejtezőknek még Szovjetunióként induló, de FÁK-ként végző alakulat megelőzte a Budapesten 1–1-re végző tengerkékeket. Pedig nem sokkal ezelőtt, gyakorlatilag változatlan felállásban vb-bronzérmet nyertek.

AZOK A VÁLTOZATOS KILENCVENES ÉVEK...

A kilencvenes években az olasz klubfutball fénykorát élte, hiszen a Milan és a Juventus sorra vívta a BL-döntőket, de a Parma, a Roma és a Lazio is bombaerős volt, így aztán csalódásként hatott az ebben a korszakban elért vb-ezüst, mint legnagyobb siker. 1994-ben már egy új nemzedékre építve kezdte az Eb-selejtezőket Arrigo Sacchi kapitány, és sikerrel vette is az akadályokat.

Angliába nagy esélyesként érkeztek, hiszen a két évvel azelőtt rendezett vb döntőjében csak tizenegyesekkel kaptak ki a braziloktól – igaz, a zseniális Roberto Baggio ezúttal nem tartott velük. A kontinenstornán a Peruzzi – Mussi, Apolloni, Costacurta, Maldini – Di Livio (Fuser, 61.), Albertini, Di Matteo – Del Piero (Donadoni, a szünetben), Casiraghi, Zola (Ravanelli, 49.) összeállítású csapat Pierluigi Casiraghi duplájával 2–1-re megverte az oroszokat, ám kikapott a csehektől. Baggio kihagyása, majd a duplázó Casiraghi kispadoztatása miatt az olasz sajtó nekiesett az amúgy zseniális Sacchinak, és szét is cincálta, miután úgy sem bírtak a németekkel (0–0 lett a vége), hogy a végén fél órát emberelőnyben játszhattak, Gianfranco Zola pedig tizenegyest rúghatott.

BRAVÚREZÜST

A 2000-es Eb selejtezőit a legendás Zoff kapitány az 1998-as vb-csapatra építve kezdte el, de szép lassan kikoptak a gárdából a veteránok (Roberto és Dino Baggio, Diego Fuser, Enrico Chiesa). Bár néhány nagy pofonba beleszaladtak, kvalifikálták magukat csoportjukból. A holland-belga közös tornán a Papa Zoff által kieszelt 3–5–2-es taktika remekül működött, és a Toldo – Cannavaro, Nesta, Maldini – Zambrotta, Albertini, Conte, Fiore, Pessotto – F. Inzaghi, Totti felállásban kezdő, Toldo – Cannavaro, Nesta, Iuliano –Pessotto, Di Biagio, Albertini, Fiore, Maldini – Totti – Delvecchio összeállításban végző csapat egészen a döntő 94. percéig remekül működött, ám akkor a franciák Sylvain Wiltord révén kiegyenlítettek, majd David Trezeguet az aranygólt is megszerezte a galloknak.

Nem volt unalmas a hollandok elleni elődöntő sem, amikor is a félházigazda az orosz rulettel együtt összesen hat tizenegyest hibázott el, vagy az a Francesco Toldo hárított, aki a döntőben bizony benne volt az egyenlítő találatban. A torna után mindenki elégedett volt az azúrkékek teljesítményével, ám Zoffban akkorra már annyi tüske felgyülemlett a korábbi bírálatok miatt, hogy lemondott. Miután a 2002-es világbajnokságon a squadra finoman szólva is méltatlan körülmények között búcsúzott, a portugáliai Eb-n szerettek volna bizonyítani Giovanni Trapattoni kapitány legényei.

KIKÖPÖTT KUDARC

Ázsiában a játékvezető miatt estek ki, Németországban világbajnokok lettek, a soros kontinenstornákon viszont kétségbeejtő színvonalon futballoznak. 2004-re az „ezüstösök” közül csak Paolo Maldini, Demetrio Albertini és Antonio Conte hullott ki, helyüket a fiatal bikák, Gennaro Gattuso, Andrea Pirlo, Simone Perrotta és Lamberto Zauri vették át. A selejtezőkön könnyedén túllépő olaszok esélyesként érkeztek a portugáliai tornára, ám végül a csoportból sem jutottak tovább.

0–0-ra végeztek a dánokkal (Francesco Tottit köpés miatt eltiltották a mérkőzés után), 1–1-re a svédekkel, majd Antonio Cassano 94. percben lőtt góljával 2–1-re legyűrték a bolgárokat. A gólszerző extázisban rohant a kispad felé, ahonnan igen szomorúan néztek rá, mert a párhuzamosan futó svéd–dán északi rangadón igencsak barátságos 2–2 született (az eredmény éppen jó volt a feleknek, jellemző módon az angol fogadók 82 százaléka a 2–2-re tett a mérkőzés előtt...), így Christian Vieriék rosszabb gólkülönbségük miatt csak a harmadik helyen végeztek, és kiestek.

A Trapattonit váltó Marcello Lippi tulajdonképpen nem sokat változtatott, csak a vele örök harcban álló Christian Panuccit cserélte le Fabio Grossóra, illetve a veterán Vierit váltotta fel Luca Tonival, a „mag” (Buffon, Cannavaro, Materazzi, Nesta, Zambrotta, Gattuso, Pirlo, Perrotta, Camonaresi, Totti, Inzaghi, Del Piero) változatlan maradt.

NÉZŐPONT KÉRDÉSE

A dicsősége csúcspontján, vb-aranyérmesként lemondó Lippi utóda, Roberto Donadoni is csak kényszerből változtatott az Eb-selejtezőkre a világbajnoki címvédő kereten: Nesta és Totti lemondta a válogatottságot, Del Piero megöregedett, de a többi németországi hős több-kevesebb szerepet kapott a kvalifikáció során.

A tornán a Buffon – Panucci, Barzagli, Materazzi (Grosso, 54.), Zambrotta – Gattuso, Pirlo, Ambrosini – Camoranesi (Cassano, 75.), Toni, Di Natale (Del Piero, 64.) gárda (átlagban 31 évvel és 52 nappal a háta mögött) motivált játékkal is kikapott a hollandoktól 3–0-ra, a remeklő Gianluigi Buffonnak hála 1–1-re végzett a románokkal, majd 2–0-ra legyőzte a torna talán leggyengébb válogatottját, a franciát. Nem éppen meggyőző játékkal, ezért is keltett nagy meglepetést, hogy a bombaformában lévő spanyolok csak tizenegyesekkel mentek tovább ellenük a negyeddöntőben.

A torna előtt a Fabio Cannavarót véletlenül lerúgó Giorgio Chiellini vezetésével és nem kevés szerencsével kihúzták kapott gól nélkül, Gattusóék úgy ölték a játékot a középpályán, hogy arról (rém)regényt lehetne írni, a 120 perc alatt pedig csak egy komoly helyzetet tudtak kialakítani, a csereként beállt Mauro Camoranesi révén. Az orosz rulettben aztán a spanyolok eszén Buffon egyetlen egyszer sem tudott túljárni, innen Daniele De Rossi és Antonio Di Natale lába is megremegett. A 2010-es, dél-afrikai világbajnokságon újra Lippivel a fedélzeten érkezett a squadra, és csúnyán le is bőgött.

Cesare Prandellinek kellett volna új világverő gárdát építenie, bár az időközben menetrendszerűen kitörő bundabotrány miatt még azt is felvetette, hogy ha az szolgálja a sportág érdekeit, akkor lépjenek vissza a kontinenstornától... Szerencséjükre nem tették, és nagy meglepetésre egészen a döntőig meneteltek, ott azonban sokkal jobbak voltak a spanyolok. Az újabb kínos vb-szereplés után a calciopoliba szintén belekerült Antonio Conte kezébe került a kormányrúd, aki az egyre szűkösebb alapanyagokból egyre ízetlenebb pastát rakott össze, és már jó előre a kontinenstorna előtt kijelentette: az Eb után átül a Chelsea kispadjára.