A visszhangok lélektana

"Mi magyarok szomorú tapasztalással gazdagodtunk: nem létező országban élünk.""Mi magyarok szomorú tapasztalással gazdagodtunk: nem létező országban élünk."

Szécsy János, 1945. Országunk azóta sincs. Legalábbis karakteriális értelemben. A futball nemzeti tragédia, az, mert mint nemzet, tragikusan közelítünk a nem-létezés felé. Egervári Sándor ennek a nemzetnek volt 3 évig nagyon is akart és kívánt szövetségi kapitánya.

Az alábbiakban arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a magyar futballtársadalom miért nem képes helyén kezelni a magyar foci által produkált eredményeket, legyen az akármilyen kimenetelű. Ennek okát a valóság tudatos elutasításában látom, egy olyan vonásban, amely nemzeti ihletetségű, tehát az edzőkre és nézőkre is egyazon erőként hat.

A helyzet minden válogatott meccs után egyszerűnek tűnik:

- - ha nagyon megverjük az ellenfelet (tehát egy kis csapatot), akkor a magyar foci magabiztosan halad a saját útján;

- - ha szoros győzelmet aratunk (tehát egy velünk azonos, vagy nálunk magasabb szinten jegyzett csapat ellen), akkor a magyar futball elképesztő magasságokba emelkedik, szerethető lesz és érezhetően haladt előre;

- - ha döntetlent ér el (mindegy ki ellen), akkor a matematikai, meg a jó ég tudja milyen esélyeink még mindig megmaradnak;

- - ha veszítünk (a téttől és az ellenféltől függően), akkor pedig jön a magyarság archaikus intézménye, a hőbörgés.

Ennyi, ezzel kész is a magyar futballt elemező érzelmek skálája. Lássuk ezt kibővítve, a dolgok spirális rendjében.

Első eset. A kiscsapatok nagyarányú megalázásában azt utóbbi időkben elég nagy tapasztalatra tettünk szert. San Marinón, Andorrán és Liechtensteinen keményen behajtjuk a hollandok által minden évben ránk mért hadiadót. A magyar történelem kulminál: amit a kiegyezéskor az osztrákoktól benyeltünk, azt később jól ráverhettük a nemzetiségiekre. A magyar akkor is daliás maradhatott (persze csak a Kárpátok koszorúján belül, azon kívül Isten tudja mikor járt utoljára), most is az, az andorraiakon beszedett büszkeségi korrekció helyreállította a valósággal (tehát egy jegyzett csapattal) való találkozásunk kényelmetlen következményeit. A magyar futball, nemzeti jellegének múltimádatából fakadóan, bálnavadászok és IKEA-targoncások ellen idézi vissza az Aranycsapat fölényes győzelmeit. Teszi ezt önmagához hűen: az amatőrök elleni meccs után majd egyszer vérprofikkal is össze kell csapni, aminek esetleges negatív végeredménye elől van hová visszabújni. A fikció megjelenik, a vatikáni sekrestyésválogatott trénere természetesen nem hívhatja fel a figyelmet a nagy magyar úr öntömjénezésének semmitmondó tartalmára. Nem teheti, mert amatőr, de lelkes csapatát minden meccsen megalázza az ellenfél, pedig tudja, a vereséget nem a magyarok szakértelme, hanem pusztán azok "meze" okozta. Mindegy, San Marino edzőjét Európában nem szokás viszonyítási alapnak tekinteni, mi azért megtesszük; lélekben egy mini állam önbecsülését fújjuk fel egy birodalom tekintélyére.

Második eset: A pékeknek kezdődik a munka, hazamennek, s megérkeznek a profik. Értsd: azok akik épp hogy, vagy épp hogy nem jutnak ki egy nemzetközi tornára. Azt hisszük mi is ilyenek vagyunk. Egyenlő esélyek, hazai pálya előnye, sérültek, rossz-jó szériák - a szakma somlói galuskája. Ilyenkor aztán nagyokat lehet jósolni, körülbelül a "vagy bejön, vagy nem" pontossági aránnyal tippelget a hazai nagyokosok csapata. Itt minden belefér, egy nagy győzelem, de egy szoros döntetlen is, és persze - kincstári óvatosságból - egy még szorosabb vereség. Valljuk be a jövendőmondásban sosincs hiba, de hát nem is azért szerződtették a magyar szakembereket, hogy a valósággal különösebben foglalkozzanak. Andorrát durván elnadrágoltuk, ez magabiztosságra adhat okot - ha nem akkor elég majd nagyon AKARNI! Itt a meccs, valahogy nyertünk; Dzsudzsi, Szalai vagy Rudi a végén bevágja, mert a klubjukban aktuálisan játszanak annyira jól, hogy a válogatottban törött lábbal is nehezükre esne nem gólt rúgni. A magyar úr hátradől: megmondta. Ugyebár a szakma, meg a sok munka. Persze utána le is húz egy felest, mert a meccs közben a kapitányváltástól kezdve a teljes MLSZ likvidáláson át a taktikai korrekciókig mindent a képernyőre ordított, de ez már a múlté. Hála Istennek a valósággal nem találkoztunk, a magyar szakma szerint ez érdem és akarat eredménye, szerintem meg puszta szerencse. Kitör az ováció, nemzettudatunkban kondicionált reflexként jelenik meg a felhőtlen öröm, sajnos az érdemleges elemzéseket készítők is szabadnapot vesznek ki. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? - a román zászlókra nyál fröcsög. Erőt gyűjtünk támadáshoz.

Harmadik eset: A valóság közelít. Ha győzünk, találkozunk vele, ha veszítünk akkor is, így hát a fikcióval való vérszövetségünk okán titkon sem győzni, sem veszteni nem akarunk. Ha győzünk szinte garantált a második hely (pótselejtező, jegyzett ellenfelek) vagy akár egy világversenyre való kijutás (Irapuato) réme kísért. Garantált felfordulás, forradalom és minden olyan, ami esetleg a magyar edzőnemest kiütné a bársonyszékből. És mi van ha veszítünk? Mintha győznénk, tehát marad a döntetlen. Szoros, nem szoros, mindegy, egy-egy. A gólt a biztató jelek rúgták, meg az ellenfél tett nekünk egy szívességet, hogy a kapu közelében rúgta fel a forgástól elszédült Komant, vagy a 16-os környékén pöckölte ki a labdát a felfutó Vanczák elől. Bedobjuk, beadjuk, esetleg bemegy. A fikcióba rögzített szakma gólt szerzett, míg a túloldalon az ellenfél akcióból teszi ugyanezt. Bejött a húzás, a valósággal való találkozás elmaradt, a szakma lényegében eléri ideális helyzetét, a félig üres pohár felszínén lebeg. Hálásak vagyunk a sorsnak, hogy egy magyarázható, majdnem-győzelemmel felérő döntetlennel elodáztuk a döntés óráját. A lelkek nemzeti hőse Pató Pál. Ám a FIFA-óra ketyeg, kénytelenek vagyunk lejátszani a következő meccseket is.

Negyedik eset: A biztosnak tűnő vereségek előtt jellemző módon a melldöngetés egyenes arányban növekszik a megoldandó feladat irracionalizálódásávaI. Lemészároltatásunk prológusai hősies színezetűek, tombol a voluntarizmus, a szakmaiatlanság látens elismerése. Azonban itt érdemes megkülönböztetni két alesetet is. Ha kicsit, vagy ha éppen nagyon elvernek bennünket. Ha kevéssé, ami a konkrét végeredmény szempontjából mindegy, akkor a valóság futótüzei nem terjednek ki az egész magyar futballkorpuszra. Magyarázhatóvá válnak a játékrészek, görcsösen kapaszkodhatunk a játékosokba táplált akarati tényezőbe, a néhány perces fellángolásokba, ne adj Isten rúgott góljainkba. Ha a hálónkat rendesen kitömik, akkor viszont egy pár pillanatig képesek vagyunk felfogni: a futballunk a szó absztrakt értelmében nem létezik. Sajnos ez rövid ideig tart, mert a bennünk munkáló fikciós reflex, védekezési mechanizmusként működve, gyorsan helyreállítja a pax hungaricat. A magyar nemzeti futballmohács az őszi hónapokra tolódik, minden évben megrendezésre kerül. Ahogy akkor is, most is elmondhatjuk: védtünk valamit. 1526-ban a kereszténység védőbástyájaként Európát, 2013-ban a nemzet reménycsapataként a második helyet. Csak azért mondatjuk el, mert legalább voltak baklövéseink. Az edző, a szakma, "a nemesi nemzet" nem érti: kétségbeesetten lobogtatja a Pro Licencét, igazolván hogy ő ugyanazt tanulta, mint a külföldi kollégák. Nem érti, hogy hol a hiba, mert ha értené, akkor felismerné önön beállítódásainak fiktív tartalmát - ergo saját használhatatlanságát. A vereséggel kezdődik azonban az igazi háború: megvédeni az állásokat, minimális veszteség árán biztosítani a magyar edzősnemesség hatalomban maradását. Tehát a valóság hiába mér ránk súlyos vereséget, azt jogi formanyelvvel magyarázva, nem vagyunk hajlandóak elismerni - holott e szent obskurantizmus mögött csak a magánérdekek védelme és az édes fikciófüggőségünk húzódik meg. Körbeértünk, a spirál törvényei Andorráért kiáltanak, hogy egy ronggyá vert kiscsapattal újrakezdhessük az "égi és ninivei" játékainkat, feltüzelve magunkban a hullámzó álmodozásaink minimumát és maximumát.

Ez utóbbi esetben pedig nem csak a magyar futballelit hibáztatható, hanem a komplett magyar társadalom is. Mert kollaborál a tekintetes úrral, adja alá a lovat: a külföldi edzők szakértelmét leszavazza a magyar lelket (közeget) ismerő tréner, bevált álommeséivel szemben. Amíg a magyar társadalom nem ismeri fel, hogy az magyar futball gyatra eredményeire épp azon lelki mechanizmus szerint reagál, mint azok, akiknek azt köszönheti, addig a futballunk átalakítására, néhány kósza próbálkozástól eltekintve, soha nem fog sor kerülni. Amíg eltűri, hogy a magyar provincia felett, irreális reakcióként, új stadionok zárják el az egyetemes napsütést, addig csak azt kapja, amit megérdemel. Azzal pedig, hogy a futballunkat és azon kívül minden mást is pusztán az akarat és a voluntarizmus függvényében szemléljük, csak saját magunk tartalmatlanságát ismerjük el. Hiába vádoltuk akarathiánnyal a Bukarestben leszerepelt válogatottat, ha mögötte a szakma és a társadalom sem viselkedik a kor kihívásainak megfelelően. Munka és szakértelem, hagyomány és önismeret nélkül nincs futball - ahogy nincs nemzet sem.