Komment a kommentezők kommentjéhez

Írta: BaryÍrta: Bary

Ami miatt mégis beadtam a derekam nem volt más, mint az a kíváncsiság, hogy képes vagyok ­e olyan gondolatokat közölni, ami megmozgatja mások agytekervényeit is, egy-­egy aktuális téma ad-­e okot olyan párbeszédre, amivel ha a magyar labdarúgást gyökeresen nem is tudjuk megváltoztatni, de felhívja a figyelmet a jobbítás szándékával a megoldandó problémákra.

Nehezen álltam kötélnek, amikor Ferenczi Attila győzködött, hogy írjak szakcikkeket. Ami miatt mégis
beadtam a derekam nem volt más, mint az a kíváncsiság, hogy képes vagyok ­e olyan gondolatokat közölni, ami megmozgatja mások agytekervényeit is, egy-­egy aktuális téma ad-­e okot olyan párbeszédre, amivel ha a magyar labdarúgást gyökeresen nem is tudjuk megváltoztatni, de felhívja a figyelmet a jobbítás szándékával a megoldandó problémákra. Valóban értékes hozzászólások szakmai viták alakultak ki egy-­egy cikk kapcsán. Azonban rá kellett jönnöm, hogy ez addig volt igaz, amíg a "szent teheneket" nem hajtottam ki a legelőre. Három tabutéma van, amit ha nem a kötelező optimizmussal kezelek, kinyílnak a bicskák a zsebekben.

- - Dárdai,

- - a magyar válogatott, és

- - az EB kijutás miatt Storck.

Ők azok, akik ma szenteks sérthetetlenek. Ami engem illet, ha nem ők lettek volna az elmúlt időszak főszereplői, akkor sem gondolnám másképp a magyar labdarúgás jelenlegi helyzetét. A véleményem egy a sok közül, amit nem kell elfogadni, még egyet sem kell vele érteni, de tiszteletben kell tartani a
vitakultúra szabályait, és annak megfelelően kell ütköztetni az érveket, ellenérveket. Az országos
elvárással szemben továbbra sem látom másképp a labdarúgásunk jelenlegi helyzetét, még
annak ellenére sem, hogy néhány eltévelyedett blogger megengedhetetlen stílusban osztja az
észt. Egyikük másikuk olyan magabiztossággal tesz helyre, mintha túl lenne már tízezer
megtartott edzésen, megnyert bajnokságai számát sem tudja már fejből, kinevelt vagy fél tucat
válogatottat, és nincs olyan „enbéegyes" csapat, amelyikben ne játszana volt tanítványa, nem
beszélve arról, hogy megjelent már vagy kéttucat futballszakkönyve, esetleg napi szinten publikál
szakmai kiadványokban. Azzal a ténnyel azonban bodorság lenne vitatkozni, hogy a
kontinensbajnokság részesei lehetünk. Az más kérdés, hogy az örömittas pillanatokban sem
szabad elfeledkezni arról, hogy a kijutással ellentétben egy tapodtat sem léptünk előre nagyon
sok tekintetben. Most a labdarúgásból élők az EB részvétel védő szárnyai alatt rövid időre
fellélegezhetnek. Bárhogy is szerepel a felértékelt válogatottunk az EB ­ n, hazajövet újra
belecseppennünk majd a könyörtelen magyar futballvalóságba.
- - lubickolunk a langymeleg bajnokságban,
- - elégedetten hátradőlve tervezzük a jövőt,
- - épülnek, szépülnek a stadionok,
- - megszervezik az elit akadémiák a belterjes bajnokságát,
- - a menedzserek továbbra is jobban teljesítenek, mint a játékosok.
Ekkor már rég elfelejtettük, hogy milyen „simán" jutottunk ki az EB ­ re.
Nem emlékszik már senki arra, hogy:
- - milyen játékkal előztük meg a finneket és a Feröert,
- - minden idők leggyengébb román válogatottját egyszer sem sikerült legyőzni,
- - amikor a görögök úgy gondolták, hogy a céljukat elérték és focizni akartak rúgtak egy
ötöst,
- - a csoportból a negyedik kalapos Észak ­ Írek jutottak ki első helyen,
- - a norvég tini csapaton keresztül vezetett az utunk a kontinens bajnokságra,
- - nem beszélve arról, hogy a fiúk hányszor segítettek a bakizó kapitánynak,
- - Európa negyedik vonala is résztvevője lehet a felhigított 24­-es mezőnyének.
De mégis, mitől lett más a magyar labdarúgás megítélése, e röpke másfél év alatt?
- - Jobb lett a magyar foci, vagy csak én látom úgy, hogy a negyvennégy év böjt nem a gyomrunkat
viselte meg, hanem az agyunkra ment?
Bizonyára emlékeznek a Tisztelt kommentezők, amikor nem is olyan régen legyőztük a
németeket, az olaszokat és utána sem tört rakéta sebességgel a csúcs felé a magyar futball. Az
EB kijutás csak egy dolgot igazol, mégpedig azt, hogy felemelték a létszámot 24­re. E nélkül újra
csak azt tudtuk volna konstatálni, hogy a harmadik hely most is édes kevés volt az EB
részvételhez.
Azt sem gondolom, hogy egy német edző teremtsen futballkultúrát Magyarországon. Nem
küldetése az, hogy találja meg az identitásunkból fakadó magyar stílust. Nem elvárás vele
szemben az sem, hogy legyen ő a jelenkor Jimmy Hoganja.
Egy válogatott a világ minden pontján mindig kirakat csapat volt, van, lesz. Egy válogatott játéka
leképezése a honi labdarúgó futballkultúrának, stílusnak, futballszínvonalnak. Egy bajnokság
élcsapatainak játéka mindig visszatükröződött egy nemzeti válogatott játékában vagy fordítva.
Barca ­ spanyol válogatott, Bayern ­ német válogatott, stb.
Vajon melyik van nagyobb hatással a másikra?
Kétlem azt, hogy:
Az EB kijutás felülírja azt a tényt, hogy a csodastadionok sem képesek több nézőt becsalogatni a
magyar bajnoki mérkőzésekre. Vagy az EB kijutás felülírja azt a tényt, hogy már szeptemberben
nincs magyar csapat a kupákban. Az EB kijutás felülírja azt a tényt, hogy a magyar bajnokság
irama, színvonala nem változik semmit. Az EB kijutás felülírja azt a tényt, hogy a külföldön
tartózkodó játékosok nagy része csak a kispadot koptatja.
Mégis mi a cél?
Szívem szerint azt mondanám, hogy lépést kell tartani a világgal, de sokan megmosolyognának
ezért, így hát azt mondom, hogy érjük utol Európa második vonalát, és már ez is óriási
előrelépést jelentene! De a legnagyobb lépés mégis az lenne, ha a magyar futballtradíció modern
köntösben újjáéledne.
Az egyik kommentező a tipikus „magyar" megszólítással kategorizál, a magyar szót idézőjelbe
foglalva bizonyára az ellenkezőjét érti rajta, vagy éppen lenézi, lesajnálja a megszólítottat. Ha
tudni szeretné, nem vagyok szőke kék szemű, nem vagyok cigány, nem vagyok zsidó, nem
vagyok betelepült, migráns, de még a szemem sem ferde. Szerinte a tipikus „magyar" legnagyobb
baja az, hogy beleköt mindenbe, neki nem jó semmi, nem elégszik meg azzal, amivel ő
megelégszik, vagyis neki jó mindaz, amit lát hétről hétre, megelégszik azzal a színvonallal, amin
az EB ­ re való kijutás sem tud gyökeresen változtatni. Lelke rajta!
Az embereket nem lehet átvágni létszámcsökkentéssel, szuper stadionok építésével. A
nézőszám a legnagyobb kritikusa és fokmérője a honi futballnak. Na, ez az, ami a
színvonallal együtt nem növekszik, hanem csökken. Ugye, ezt nem kell bizonyítanom?
A magyar futball nem attól lesz jobb, hogy a játékosaink elitbajnokságokban játszanak
(játszanak?). A gyökereinkből fakadóan, identitásunkból adódóan nem változik meg a játékosok
mentalitása, hanem annak a nemzetnek a mentalitásához fog idomulni és csak addig, amíg ott
futballozik. Hazatérve a magyar játékosok együtt soha nem fognak németül, angolul, hollandul,
spanyolul futballozni, hanem tipikusan magyarul, és ez nem idézőjelben értendő. Ha Dárdai
csapatát kicserélnénk magyar játékosokra, vajon a német futballközeg, Dárdai német
mentalitással felvértezett tudása elegendő lenne­e ahhoz, hogy a mostani sikeres szereplését
folytassa a Hertával? Nyílván NEM! Futballtudás nélkül sem a futballközeg sem a mentalitás
nem elegendő egy magasabb szint eléréséhez. Ezt a tudást pedig gyerekkorban kell
megalapozni. Bele kell születni egy futballkultúrába. A legnagyobb erő ebben lakozik. Ezért a
felzárkózás első lépése a futballkultúránk újra teremtése kell, hogy legyen.
A futballkultúra nem egyenlő csak egy nemzet futballjával, hanem a futballközeg a
gondolkodásmód a közös útkeresés is szerves része annak a kultúrának, amit úgy nevezünk,
hogy futballkultúra. Ennek a közös útkeresésnek részesei a kommentezők, azok, akik valóban
szakmai vitában akarják érveiket ütköztetni a vitakultúra szabályai szerint. Viszont sokan
képtelenek a facebook szintű lekezelő, lefitymáló stíluson felülemelkedni. A vitakultúrának hét
szintje van, és úgy látom, hogy egyesek a legmagasabb szintre végképp nem pályázhatnak, a
második vagy harmadik szintre is csak a legnagyobb erőfeszítések árán juthatnak el. Egy-­két
esetbe sajnálattal látom azt, hogy sokaknál a szövegértés okoz gondot, amin nem csodálkozom,
ugyanis a felmérések szerint e tekintetben Európa utolsó helyén szerénykedünk,
világviszonylatban 34-­ből tartjuk az „előkelő" 30. helyet.
A labdarúgó szakmában érdemi vita csak akkor alakulhat ki, ha a vitapartnerek egy nyelvet
beszélnek és tisztában vannak a legalapvetőbb fogalmakkal. Igen nagy bátorság kell ahhoz, ha
valaki összekeveri a stílust a játékkoncepcióval, a játékszervezési elveket a műveleti
utasításokkal, a taktikát a játékrendszerrel, és szakmai korlátait átlépve érzelmi alapon közelíti
meg a futballszakmai kérdéseket.
Van, aki arra bíztat, hogy próbáljam ki magam élesben és ne a könyvek mögül lövöldözzek a
magyar labdarúgás féltve őrzött kincseire. Ugyan már! Ebben a csókos világban milyen esélye
van egy magamfajtának?
Ha mégis önző módon meg kellene fogalmaznom azt, hogy én milyen színvonallal lennék
elégedett, a válaszom a következő:
Azzal a színvonallal, ami miatt képtelen lennék átkapcsolni egy nyamvadt Barca ­ Reál, vagy
Bayern ­ Dortmund mérkőzésre.
Utópia? Igen!
Vízió? Igen?
Nem vagyok magamnál? Igen! És remélem, hogy ezzel nem vagyok egyedül!