Faképnél hagyás – S. Tóth János publicisztikája

Mozgalmasság van mostanság a honi hoki rejtekajtói mögött.

Jégkorongozók jönnek, jégkorongozók mennek, a szurkoló (vö.: kellemetlen fráter) csak kapkodja a fejét: nincs itt valami rosszban sántikálás?

Szögezzük is le mielőbb: e zsizsegésnek mélabús oka van. Nevezetesen, hogy a Debreceni HK Mol Liga-csapata haláltusa nélkül, extrém gyorsasággal kimúlt. Meglehet, a klubvezetőség a vespasianusi elvet vallotta, miszerint „imperatorem stantem mori oportere”, azaz a „császárnak állva kell meghalnia”. E peckes igazságból mit sem von le, hogy a DHK rövid egzisztálása idején (összesen három idényt élt meg a magyar–romániai közös bajnokságban) inkább volt közkatonája, semmint uralkodója a ligának. Viszont fair dolog még a függöny felgördülte előtt lelépni a színpadról, mintsem később kutyakomédiával szétzilálni a soros idényt.

Így is megvan a maga baja a Mol Ligának.

A 2008 óta működő, a magyar és a romániai hoki összefogásán alapuló versenysorozatnak voltak látványos felfutásai, ám saját árnyékát mérsékelten tudta átlépni az évek során. Noha az erdélyi klubokkal vállt vállnak vető ügybuzgalommal lehet küzdeni a közös célért, a román csapatok, a Steaua és a Galac duzzogásai üres pótcselekvésnek hatottak, a HK Beogradtól és az Érsekújvártól pedig csak alkalmi szereplésre futotta. Súlyosan megsebezte a sorozatot az éveken át főszerepet játszó Csíkszereda anyagi nekikeseredése, s elegendő érdekérvényesítő erő híján egyelőre az elszalasztott lehetőségek fejezetét hizlalja a nyitási kísérlet Szlovákia felé.

Az igazi metamorfózis itthon is elmaradt. Mert bár a legutóbbi idényben hét magyarországi gárda versenyzett a ligában, kevés műhely ez ahhoz, hogy köszönőviszonyba lehessen kerülni az egész országgal, s üzembiztos szakmai jövőképet lehessen kikalapálni az egyre népesebb utánpótlásnak. Kettős tükör: miközben sosem látott számban szaporodnak a sportág rajongói, s rengeteg az utánpótlás-együttes, a gyerekeket nem sikerül helyzetbe hozni. Mert miután beleöregszenek a juniorpopulációba, egyre üvegesebb tekintettel kutatgatnak olyan korosztályos gárda után, amely szakmailag értelmes folytatást kínál számukra. A valós egzisztenciát felvillantó felnőttcsapatok köre pedig végképp lelombozóan szűk. S ha a sportág sufnijából még ki is dől egy oszlop, tovább repednek a meglévő rések. Lássuk be: Szeged, Jászberény vagy éppen Győr (s immár Debrecen meg persze még jó néhány foghíj) visszaépítése nélkül aligha lehet hosszabb távon is eladható, stabil, szakmailag innovatív felnőttbajnoksággá felturbózni a Mol Ligát, amely ugyebár a sportág kirakata.

Nos, e portálból tűnt most el a DHK, mely kihűlt korrektségével sokakkal kibabrált. Legfőképpen a nyáron szerződtetett Jon Boorasszal és Duschek Dáviddal; előbbi a MAC-nál, utóbbi Dunaújvárosban adta fel az állását a DHK hablatyolására. Miképpen karnyújtásnyira volt állítólag az egyezség Kalvin Sagerttel, Justin Cseterrel, Preston Shupe-pal és Orbán Attilával is. S a menedzsment számlájára írandó Jesse Dudas visszatérése Finnországból, illetve Jason Morgan vezetőedző cívis városba költözése Lengyelországból is, még az előző szezon közben. Őket is azzal hívták (vagy inkább bolondították) Debrecenbe vendégszerepelni, hogy bajnokesélyes gárda épül a DHK-nál.

Humortalan élc lett ezen utópiából.

Más kérdés, hogy a vészcsengő már áprilistól berregett, akkortól vártak hiába a játékosok a fizetésükre. De senkiben sem ötlött fel, hogy itt a vége, fuss el véle, meg hogy ez a harc lesz a végső. Mintha megannyi lángoló Kovács Erzsi-rajongó társasjátékozott volna egymással a Debreceni Hoki Klub háza táján, elandalodva a Jó az álmodozás című örökzöldtől (zene: Percy Weinrich, magyar szöveg: S. Nagy István). Sőt, sokan még a csőd előtti napokban is képesek voltak belegabalyodni a tőkeerős támogató maszlagába. A rejtélyes cég azóta is anonimizálva van, s ekként persze nem is tudható, vajh miért gondolta meg magát.

Vegyük komolyan: a magyar sport az utóbbi néhány évben kiszabadult nyomasztó parkolópályájáról. Soha ennyi pénz nem került a rendszerbe, a korábban margón lévő sportági szakszövetségek százmilliók, sőt milliárdok fölött diszponálnak. Több helyről hallani – figyelem: verbális orgia! –, annyi a pénz, hogy alig tudják elkölteni. A hirtelen jött jólét paradoxona, hogy a magyar sport annak nem megteremtője, hanem csupán haszonélvezője. Megengedem – tisztelet persze a kivételeknek –, kissé lusta, bár hiperérzékeny haszonélvezője. Hiszen ájtatos félmosollyal csupán tartani kell a markokat, aminek pedig kizárólagos oka, hogy a kormányzat a politikai kartácszáporban is makacs következetességgel tart fenn egy stratégiai díszhelyet a sportnak. Az önelégült habzsi-dőzsi hátulütője, hogy az üzleti alapú szponzorálás kondenzcsíkként van szétoszlóban mifelénk, miként hajdanában a Tyrannosaurus rex is nyom nélkül tűnt el a föld felszínéről. Már amennyiben volt a magyar sportban olyasféle izé, ami korrelált az üzleti alapú szponzorációval…

Baj mostanság akkor van, ha porszem, netán féltégla kerül a gépezetbe. Márpedig az olykor bekerül. Ahogyan ez történt a Debreceni Hoki Klub esetében is, amelynek visszalépése a Mol Ligától nem csupán a felnőttegyüttest csikaró probléma, szétszaggat egyéb összetartozó részeket is. A kirakatcsapat elvesztésével járó motiváció- és perspektívavesztés az egész utánpótlást megrengetheti, márpedig a DHK-nál több mint kétszáz fiatal jégkorongozik. S kik a mi kutyánk kölykei, ha nem ők?

S ez az a pillanat, amikor gyújtópontba kerül a lokálpatriotizmus, úgy is, mint a közösségi norma lenyomata. Megengedem, a „helyi érdekű hazafiság” mifelénk a gyakorlatban azt jelenti – noha a dolog EU-kompatibilitása önmagát ironizálja –, hogy szőröstül-bőröstül az önkormányzatok finanszírozzák, sőt nemegyszer tulajdonolják is a helyi sportvállalkozásokat. Lásd mondjuk az OTP Bank Ligába most feljutó balmazújvárosi csapatot működtető futball kft.-t. S épp a minap büszkélkedett vele a bajnok soproni női kosárlabdázók ügyvezetője, hogy őket emblematikus főszponzoruk távozása sem dönti be, mi több, a tavalyinál is merészebb célokat tűznek maguk elé – alapvetően a klubot mintegy két évtizede permanensen kistafírozó megyei jogú város pénzére alapozva… (Megérne persze egy misét, hogy egy jeles múltú, a saját műfajában itthon szinte már egyeduralkodó csapatra, mely az utóbbi három évben a hat hazai trófeából ötöt begyűjtött, miért nem költ többé a szponzora, s e lépés vajon milyen marketing-láncreakciót indíthat el. Esetleg.)

Az önkéntesbálanya-koncesszió tehát az önkormányzatoké, amelyek ha a (sumák) gazdálkodás netán válságba sodorja a helyi kedvenceket, struccpolitizálva nyúlnak bele újra és újra a kasszába. Egészen addig, míg át nem látnak a kisded simliskedésen, vagy el nem fogy a komód aljáról a (közös) pénz. Pedig másképp is megpiszkálható lenne az ingerküszöb.

Mondjuk oly módon, hogy a tudatos és öntudatos polgárok, ősi európai szokás szerint, belenyúlnak a – saját! – zsebükbe. S misszióként meccsjegyet, mi több, bérletet vesznek, neoromantikus módon merchandisingtermékeket vásárolnak maguknak, a párjuknak, a gyermekeiknek, s visznek magukkal minden hazai meccsre még egy embert, aki szintén hajlandó áldozni az adott település csapatára. Nem a máséból, a sajátjából. Már amennyiben „a” csapat tényleg fontos, tényleg értéket jelent, tényleg létezik rá lakossági, közösségi igény. S talán nem élhetetlen ötlet azt remélni az üzleti világ helyben tábort verő, helyben gazdaggá hízó garabonciásaitól sem, hogy némi melegség öntse el az ő szívüket is.

Debrecenben, az ország második legnépesebb városában nem volt meg az erő és az akarat arra, hogy életre leheljék a felnőtt jégkorongegyüttest. Ahogy korábban a papírkosárban végezte a Vadkakasok és a Factum kosárlabda-, valamint a DKSE kézilabdacsapata is.

Csupa-csupa „faképnél történő hagyás”.

Felkészül: …?