Nem a nemek harcára – Ballai Attila publicisztikája

Nem hittem volna, hogy e hasábokon egyszer a női hokiról fogok írni. Nem mintha ne lenne véleményem róla, de sokáig úgy gondoltam, azt nem illendő a széles nyilvánossággal megosztani. A helyzeten azonban jelentősen változtatott a tegnap véget érő budapesti divízió 1/A-világbajnokság. E sorok pötyögésekor még nem tudom, a magyar válogatott feljutott-e az elitbe (az az osztrákok ellen, késő este derült ki), de hogy nálam a műfajjal együtt szintet lépett, az bizonyos.

Ettől még természetesen továbbra is összevethetetlen a férfi szakággal, és ez nyilván mindörökre így marad. Ám erre is van megoldás: felesleges vele összevetni. Mint ahogyan a Ferencváros–Csíkszereda párharcot is az NHL nagydöntőjével; ha mégis megtesszük, minimálisra csökkentjük az élvezhető sportesemények számát.

Az a sportkedvelő, aki ezt figyelmen kívül hagyja, magát fosztja meg számos örömforrástól. Pontosan tudom, hogy így van, sokszor én is elkövettem ezt a hibát. Maradva a jégkorongnál, újságírói pályám első külföldi tudósítói feladata 1988-ban a moszkvai Izvesztyija-kupa volt. A hazaiaknál még ott brillírozott a KLM-sor két szélsője, Krutov és Makarov, a center, Larionov ekkor éppen hiányzott, szocialista sportolóhoz méltatlan viselkedése miatt. Egészen elvarázsolt az a hét, de aztán kezdődött, már itthon, a következő, mindjárt a Fradi–Dózsával a Kisstadionban. A haverjaim szokás szerint már az első harmadba beleőrültek, én viszont szünetben hazaindultam, akkora volt a kontraszt a két nappal korábban látottakhoz képest. Már a hetes buszon ostorozni kezdtem magamat: hát normális vagy te, hova fogsz ezután hokira járni, a Luzsnyikiba vagy a Kisstadionba, kit láthatsz többször, Makarovot vagy Hudákot? Gyorsan észre is tértem, a harmadik harmadban újra ott dideregtem a lelátón, a srácok is megnyugodtak, mert azt lódítottam nekik, csak vicc volt az egész.

Utólag bevallom, női vízilabdázóink első világbajnoki címét sem vettem egészen komolyan. Az 1994-es római vb-n a legjobb négyből kiszoruló fiúkat sirattuk, akik idegbeteg mérkőzésen, 6–1-es vezetésről kikaptak az oroszoktól – erre a „csajok” megnyerték a döntőt. Ők és edzőik, vezetőik földöntúli boldogságban tobzódtak, én kissé kényszeredett mosollyal gratuláltam, és mindeközben azon tépelődtem: vajon mennyit lehet, mennyit kell erről írni? A lányok második vb-aranyánál, 2005-ben, Montrealban viszont már nem támadtak efféle kételyeim. Egy évtizednyi érési folyamat eredménye volt ez, de félreértés ne essék, nem a női póló érett be, hanem én.

Ezért jó szívvel ajánlom minden szurkolónak, sportbarátnak: törekedjen arra, hogy bármely eredményt, teljesítményt a helyén, önmagában, abszolútumként, legalábbis ne más, oda nem illő mércéhez viszonyítva kezeljen, értékeljen.

Bizonyos esetekben magától értetődően teszünk így. Miután Barka Emese pénteken Bukarestben megszerezte a magyar női birkózás első Eb-címét, senki sem elemezgette, vajon hányadikként zárt volna a férfiak mezőnyében. Sőt, a mérhető sportágakban sem mossuk össze még gondolatban sem a szakágakat. Amikor Egerszegi Krisztina 1988-ban, a szöuli olimpián tizennégy évesen győzött 200 háton, egy ország zárta azonnal a szívébe a „pici lányt”; kinek jutott eszébe, hogy 2:09.29-et úszott, miközben a férfi 200 hát bajnoka, a szovjet Poljanszkij 1:59.37-et, tehát majdnem kereken tíz másodpercet vert volna rá? Bárki rukkol ki ezzel az összehasonlítással, rázúdul a népharag és a jogos népítélet: nem normális.

Az sem téma soha, hogy 100 gyorson – a két nem világcsúcsa 46.91, illetve 51.71 – a férfi rekorder tíz méterrel előzné meg a nőit. Mint ahogyan a 100 méteres síkfutásban is minimum ekkora különbség alakulna ki (9.58 kontra 10.49), magasugrásban (245 és 209 cm), távolugrásban (895 és 752), gerelyhajításban (98.48 és 72.28) pedig nem is szükséges váltószámokat keresni.

Persze létrejöhet az áttétel nélküli, közvetlen rivalizálás is. Közismert és közkedvelt hivatkozási alap a teniszben az 1970-es években szenzációt keltett, a „nemek harcaként” elhíresülő mérkőzés, amelyen Billie Jean King felülkerekedett és elégtételt vett a női szakágról rendre lesajnálóan nyilatkozó Bobby Riggsen. Ám ne feledjük, „diadala” időpontjában King 29 évesen a második helyen állt a világranglistán, Riggs „bácsi” bezzeg az 55. esztendejét taposta.

Általánosságban mégis igaz, hogy ami nem tartozik össze, azt nem érdemes egy kalap alá venni. Hajdan, a körmendi kosárlabda fénykorában, a helyi tornateremben szorongva sem fanyalgott senki azon, hogy a Los Angeles Lakers csarnoka, a Staples Center mennyivel igézőbb, és az itthon okkal körülrajongott Zsebe Ferencet sem méricskéltük Michael Jordanhez.

Futballban valamiért könnyebben belesétálunk ebbe a csapdába. Ám ha elkerüljük, a megye egyben két szomszédvár csatáját csaknem ugyanannyira élvezhetjük, mint a világszínvonalat. Ha valaha megélt vagy csupán a tévéből, olvasmányaimból ismert kedvenc párharcaimat sorolom, a papírforma, a Barca–Real, a manchesteri és a glasgow-i városi derbi, a Boca Juniors–River Plate argentin „polgárháború” és a régi Fradi–Dózsa mellett helyet szorítok a Szigetszentmárton–Szigetújfalu partinak is. A Csepel-sziget két kis sváb településének csapata rendre a Márton napi búcsún játszott nagyanyám falujában, és olyankor sohasem vágytam a Nou Campba vagy az Old Traffordra.

Ami az NB I-es hajrát illeti, nálam ott is a kiesési rangadóké az elsőbbség. Akkor is, ha egy-egy szituációban sír a labda, de a tét (nem is a nagysága, inkább a jellege), az ebből fakadó atmoszféra „mindent visz”; nem az a kérdés, kié lesz az arany, kié az ezüst, hanem az, ki éli túl, ki süllyed el. Ezért a gól itt vagy Szigetszentmártonban a csatárnak és a drukkernek pontosan annyit ér, mint a vb-döntőben. Ha nem így lenne, hanem a színvonallal, a nézettséggel arányosan növekedne az érintettek pulzus- száma és vérnyomása is, a Premier League-ben vagy a világbajnokságon soha egyetlen játékos sem hagyná el élve a pályát. A góllövő és a kapus számára pedig garantált lenne az azonnali szívroham.

Visszatérve első felütésünkhöz, a vb-n úgy tapasztaltam, a női hoki is meglepően sokak szívügye. Mert bájosan esetlen, ügyetlenke, csetlő-botló leánykák helyett vagány, lófarkas, copfos, sportembernek kinéző hölgyek, amazonok kergették egymást és a pakkot, és ugráltak az aktuális gólszerző nyakába. Ahogy az első meccsünkön Gasparics Fanni a győztes gólnál kötényt adott a norvég bekknek; ahogy a másodikon a szlovákok dropból, fonákkal, kapásból egyenlítettek; ahogy a harmadikon a mieink 0–2-ről 6–2-re fordítottak a dánok ellen; ahogy a negyediken 9–0-nál is úgy mentek rá az olaszokra, mintha 0–0 lenne. Jó, nem lihegem túl, láttunk egészen suta, amatőr megmozdulásokat, érthetetlenül becsorgó korongokat, a tempó és a technika sem verdesi az eget – de e ponton állj, ne essünk a fentiekben hosszasan taglalt hibába!

Ha szövetségi kapitányunknak, Pat Cortinának megteszi a női jégkorong, csak lehet benne valami. „Feeling”, küzdés, élet mindenképpen. Még akkor is, ha valaki esetleg úgy véli, hogy mondjuk a Dunaújvárosi Acélbikák férficsapatának második és harmadik sora pontveszteség és talán kapott gól nélkül nyerte volna meg a női divízió 1/A-vb-t. Bizonyára. De ezt már annak a megközelítésnek a szemléltetéseként írom, aminek az égvilágon semmi értelme nincs. Legfeljebb annyi, mint az Acélbikák mintájára Acélteheneknek keresztelni egy női egyletet.

Végül meggyónom, a női labdarúgásnak még mindig nem egészen sikerült meghódítania. Elfogadom, ha nem is vágyik rám – de mint talán a fentiekből is kiderül, nem vagyok eleve reménytelen eset.