Jó néhány (kultúr)történeti jelentőségű esemény ötvenedik évfordulójára emlékezik idén a világ. Csak két példa: azzal, hogy 1969-ben Neil Armstrong letette a lábát egy idegen égitestre, az egész emberiség évezredes álma teljesült be. Woodstock nemcsak zenei forradalmat jelentett, alapjaiban határozta meg az akkori fiatalok és a későbbi nemzedékek gondolkodását, világszemléletét. A New York állambeli rockfesztivállal párhuzamosan az Egyesült Államokban a sportban is mérföldkőnek számító események fémjelezték 1969-et. A Boston megnyerte története tizenegyedik NBA-bajnoki címét, ami a Celtics játékos-edző legendájának, Bill Russellnek személy szerint is a tizenegyedik aranygyűrűt jelentette – máig megdönthetetlen csúcs ez az észak-amerikai kosárlabdaligában. Több mint két évtizeden át élő rekordot állított fel John Madden, aki a modern kori NFL legfiatalabb vezetőedzője lett, amikor 32 évesen és tíz hónaposan átvette az Oakland irányítását. 1978-ig dirigálta a Raiderst, mely ez idő alatt valamennyi alapszakaszt pozitív mérleggel zárta, s 1976-ban úgy lett Super Bowl-győztes, hogy az idényben összesen 16 meccset nyert meg s mindössze egyet vesztett el.
A sok márványba vésett jeles dátum mellett árnyékban marad egy, amúgy sportágtörténeti jelentőségű szerződéskötés. Ötven esztendővel ezelőtt kötelezte el magát a Marquette Iron Rangers férfi jégkorongcsapatához Karen Koch, s lett ezzel Észak-Amerika – s jó eséllyel a földkerekség – első női profi hokisa. A michigani alakulat félprofi együttes volt, 1964–1976 között szerepelt a United States Hockey League-ben. Barokkos túlzás lenne azt állítani, hogy a Rangers öltözőjét szétvetette az öröm Koch belépésekor; utóbb azért a morgolódók többsége elismerte, hogy a kapus – merthogy ez volt a hölgy posztja – „meglepően jól” tette a dolgát. A hímsoviniszta pufogást azonban felülírta az a publicitás, amelyet egy női hokis átigazolásával a klub kapott. A Marquette nem tartozott az óceán túlsó oldalán a fősodorhoz, mégis olyan világhírügynökségek álltak sorba a klubiroda előtt, mint az Associated Press (AP), a United Press International (UPI) vagy a Reuters. Napilapok, rádiók és televíziók sora jelezte riportkészítési szándékát az Egyesült Államokból és Kanadából. Kochot nem zavarta a rivaldafény. Beverekedte magát a végső, tizenhét plusz három tagú keretbe – a plusz három fő, azaz a három kapus egyikeként.
Mérkőzésenként 40 dolláros fizetésről állapodott meg.
Az első meccsét a Rangers az amerikai-kanadai határon fekvő Sault Ste. Marie-ben vívta. A házigazdák valósággal könyörögtek Koch csapatba állításáért, mondván, a szerepeltetése megdobná az érdeklődést. A polgármester (egykori hokis) még azt is kierőszakolta, hogy a meccs előtt büntetőt lőhessen. Koch védett, a publikum felállva ünnepelte. A mérkőzésen már nem ment neki ennyire jól. Az első harmadban 12 lövésből két gólt kapott, így a folytatásra a cserekapus Lunney állt a gólvonal elé. A Rangers fordított, s nyert 5–3-ra. Kár lenne szépíteni, sokak szemében volt némi cirkuszi látványosság jellege Koch jégre lépéseinek. Jellemző, hogy noha edzője Green Bayben nem akarta a kezdőcsapatba állítani, a hírre, hogy több mint ötezer Bobcats-szurkoló gyűlt össze, megváltoztatta a tervezett összeállítást, s Koch mégis védhetett.
A nagy rácsodálkozók aligha voltak tisztában azzal, hogy a hölgyek éppúgy a sportág születése óta hokiznak, mint a férfiak. Igaz, eleinte nem keltették marcona harcosok benyomását. Bokáig érő szoknya, kiskalap és selyemkesztyű volt a dress code, ami nemhogy hokira, még korcsolyázásra sem ideális öltözet.
A sporttörténészek szerint az első hokimeccset 1875-ben játszották Montrealban. Az 1880-as években szerveződött az első amatőr liga, míg az első profi bajnokság, az International Professional Hockey League 1904-től indult. Az első női hokimeccset már 1891-ben megrendezték (több mint két évtizeddel vagyunk az NHL 1917-es megszületése előtt!) az ontariói Barrie-ben. Az első női hokis fotó az 1880-as évek végéről, az 1890-es évek elejéről való lehet. Ezen feltűnik egy fehér bundakabátos nő is: ő Isobel Stanley, Lord Frederick Walter Stanley lánya. A papa, Kanada hatodik kormányzója, a Stanley-kupa adományozója – ez manapság a földkerekség legpatinásabb és legértékesebb jégkorongtrófeája.
Noha már a kezdet kezdetén megjelent az igény, hogy a női eleganciát váltsa fel a praktikum, egy 1899-ben keltezett rajznak, amely egy hokibotot szorongató nőt vastag garbóban és buggyos térdnadrágban ábrázol, gyaníthatóan nem ok nélkül adta alkotója ezt a címet: „A jövő álma.”
Noha a kingstoni Queen’s Universityn lelkes diáklányok már 1894-ben megalakították a Love-Me-Littles együttesét, a női csapatok megszervezése alapvetően a XX. századra maradt. Az úttörő szerepet az 1910-es, 1920-as években az egyetemek vállalták Észak-Amerika mindkét államában. A bajnokságok felépítése fogósabb feladatnak bizonyult. Noha 1900-ban Québecben már életre kelt egy női liga a Montreal, a Québec City és Trois-Rivieres közreműködésével, az első határokon átívelő sorozatot 1921-ben sikerült összehozni a Seattle Vamps, a Victoria Kewpies és a Vancouver Amazons részvételével. A győzelmet az Amazons szerezte meg; a háromból ez az egy együttes maradt talpon az első idény után is. Az első női „dinasztia” a Hilda Ranscombe vezette Preston Rivulettesé: 1930 és 1939 között 350 kanadai ligameccsükből csak kettőt vesztettek el.
A folytatásban egyre szaporodtak az egyetemi csapatok, s párhuzamosan a férfiak felszerelésének egyre több darabja jelent meg a női játékosokon is. Így például 1927-ben első női kapusként Elizabeth Graham viselt arcvédőt. A II. világháború megtörte a szakág fejlődését. Az ontariói legfelsőbb bíróság 1956-ban még a kilencéves kislány, Abby Hoffman ellen ítélt, aki kicselezve a „csak fiúknak” szabályt, önmagát „fiúsítva”, rövidre vágott hajjal fiúcsapatokban hokizott. Ám a mesterséges akadályok sorra leomlottak, s az 1960-as évektől egyre több lány kapott rá a jégkorongra, s nagyjából a hetvenes években a hölgyhoki elindult világhódító útjára is: Japánban, Kínában, Dél-Koreában, Finnországban, Svédországban, Norvégiában, Németországban és Svájcban is kialakította a maga hídfőállásait. A nagykorúsítás 1990-ben történt meg. Ekkor került sor az első női világbajnokságra (Kanada nyert), majd nyolc esztendővel később a naganói téli olimpián is bemutatkozhattak a női hokiválogatottak (az amerikaiaké lett az aranyérem). Azóta Manon Rheaume, Erin Whitten és a magyar felmenőkkel büszkélkedő Shannon Szabados már alacsonyabb ligákban szereplő férficsapatokban is védett, sőt 2003-ban az azóta négyszeres olimpiai bajnok Hayley Wickenheiser a finn második vonalban – első nőként – férfi profi meccsen pontot, pontokat is jegyzett.
Jövőre – először a szakág történetében – az elit világbajnoki vetélkedésének női válogatottunk is részese lesz. Ehhez a magyar lányoknak, asszonyoknak száz év hátrányt kellett néhány esztendő alatt ledolgozniuk. Itthon ugyanis csak 1992-ben alakult meg az első női hokicsapat, az 1993–1994-es idényben indult el az első, kétcsapatos bajnokság, és a felnőttválogatott 1997. március 1-jén játszotta le első hivatalos mérkőzését – 8–0-ra kikapott Nagy-Britanniától. Jövőre mi a legfelsőbb osztályban indulunk, a britek a divízió 2/A-ban, azaz a negyedik vonalban versenyeznek… A magyar együttes – amely ezen a hétvégén Érden vesz részt felkészülési tornán a svájciak és a németek társaságában – a 2020-as kanadai vb első körében Japánnal, Németországgal, Csehországgal és Dániával találkozik majd, s ha az első három között végez, csatlakozhat az alanyi jogon negyeddöntős amerikaiakhoz, kanadaiakhoz, oroszokhoz, finnekhez és svájciakhoz.
Lássuk be, a jövő elkezdődött.
A The New York Times a közelmúltban terjedelmes riportban számolt be arról, hogy az észak-indiai Leh városában, 3350 méterrel a tengerszint fölött miként gyakorolt az ország női válogatottjának harminc tagja az ázsiai Challenge-kupára, amelyen olyan nemzetekkel kerültek szembe, mint a Fülöp-szigetek, Kuvait és az Egyesült Arab Emírségek. Az 1.35 milliárd lakosú Indiának egyelőre 311 regisztrált női hokisa van és öt nyitott pályája.
Vajon ötven év múlva utódaink mire emlékeznek majd a női hoki kapcsán?