Scott Macaulay: A karrierem csúcsa, hogy magyar válogatott lehettem

– Harmincegy évesen befejezi a profi karrierjét. Miért döntött így?
– Nem tagadom, nehéz volt meghozni a döntést, de mindig is tudtam, hogy viszonylag fiatalon akarom abbahagyni. Nagyjából tíz éve profi szinten jégkorongoztam, abból ötöt Magyarországon, s úgy éreztem, eljutottam az életemben arra a pontra, hogy ennyi elég volt. Egy hónapja megszületett a második kisfiunk, s a nyarat otthon, Kanadában töltöttem a családommal, a barátaimmal, s ez az időszak megerősített abban, hogy ideje visszavonulnom.

– Már a ljubljanai divízió 1/A-világbajnokság alatt beszélt róla, hogy a visszavonulást fontolgatja. Jó öt hónap múlva hozta meg a döntést.
– Addig nem akartam kimondani, hogy vége, amíg nem költöztünk haza, nem találtam munkát. Még azon is gondolkodtam, hogy ősszel, karácsony előtt visszajövök Magyarországra, beszéltem néhány klub képviselőivel, amelyek érdeklődtek irántam, de nekik is elmondtam, hogy a visszavonulás gondolata foglalkoztat. Aztán az elmúlt hónapban lett munkám, és onnantól már nem éreztem szükségét annak, hogy folytassam a jégkorongozást.

– Az A-csoportos világbajnoki szereplés lehetősége sem motiválta?
– Ez mindenképpen a folytatás mellett szólt, ezt a lehetőséget volt a legnehezebb elengednem. Nagyszerű sikert értünk el a magyar válogatottal Ljubljanában, keményen megdolgoztunk érte. Csodálatos élmény lett volna jégre lépni az A-csoportos világbajnokságon, szerettem is volna részese lenni... De még egy év elkötelezettséget jelentett volna, távol a családomtól, s ennek sem őket, sem magamat nem akartam kitenni. Illetve azt is átgondoltam, hogy mennyire megviselné már a testemet.

– Nyomon követi majd a magyar válogatott szereplését a májusi vb-n?
– Nem is kérdéses! Nagyon várom már az A-csoportos vb-t. Az előzőt már innen, Kanadából néztem, és élveztem a legnagyobb hokinemzetek küzdelmét. Elképesztő volt belegondolni is, hogy jövőre a magyar válogatott is ott lesz közöttük, és esetleg én is a részese lehetnék... Biztosan bánni fogom, hogy nem vagyok ott, de alig várom, hogy szurkolhassak a srácoknak! Fel fogok kelni korán, vagy bármit is csináljak éppen, követem a meccseiket. Örülök, hogy mindebben része lehet a csapatnak, a magyar hokis társadalomnak, a játékosoknak nagyszerű lehetőség arra, hogy megmutathassák magukat a legjobbak ellen. Remek emberek, akik keményen dolgoznak, és mindent megtesznek azért, hogy előrevigyék a magyar jégkorongsportot.

– Mivel telnek a hétköznapjai a civil életben?
– Azért teljesen nem szakadtam el a hokitól, játszom az SEMHL nevű kanadai regionális ligában, a Winkler Royals csapatában. Ezenkívül dolgozom, sok időt töltök el a családom, a barátaim körében. Élvezem, hogy ismét itthon lehetek, és sok új élményt szerezhetek.

– Az otthont Winnipeg jelenti, nemde?
– Így van. A nyarakat az elmúlt években is itt töltöttem, de egészen más most, amikor itt élem az életem. Budapesten is szerettem élni, szép emlékek kötnek oda, de Winnipeg az otthonom, itt vannak a családtagjaim, a barátaim és az időeltolódás miatt nem mindig tudtam tartani velük a kapcsolatot. Jó újra személyesen találkozni. Magyarországon igyekeztem a helyi szokások szerint élni, azonosulni a magyar kultúrával, és tényleg hálás vagyok, hogy befogadott az ország. Kanadában most minden új nekem, hiszen hosszú időt töltöttem távol, de izgatottan várom, mit tartogat nekem életem új fejezete.

– Mit érzett a legnagyobb különbségnek a kanadai és magyar kultúra között?
– A magyarok sokkal lazábban élnek. Miután végeztek a munkával, szakítanak időt rá, hogy találkozzanak a barátaikkal. A kanadaiak inkább az anyagi javak megszerzését – autó, ház – kergetik, úgyhogy ha van valami, amit tanultam a magyaroktól, éppen az, hogyan kell megélni az élet apró örömeit. Beülni valahová, beszélgetni egymással egy csésze kávé mellett – ez olyasmi, amit a kanadaiaknak és az észak-amerikaiaknak át kellene venniük az európaiaktól.

– Hogyan emlékszik vissza, milyen volt a fogadtatása Magyarországon, amikor a 2017–2018-as idényben megérkezett a MAC Budapest csapatához?
– Ha a csapatra, az elért eredményre és a szurkolókra gondolok, nem is tudom szavakba önteni, milyen jó volt az első évem. Többen voltunk kanadaiak a MAC-ban, ami sokat segített a beilleszkedésben, később pedig a magyar srácokkal is nagyon jóban lettem. Aztán megkaptam a magyar útlevelemet, bemutatkoztam a válogatottban, és erős kötelék alakult ki az ottani társaimmal is. Nagyon jó visszagondolni ezekre az évekre.

– Maradjunk még az első idényénél, amikor is a MAC története során először megnyerte az Erste Ligát és ezzel együtt a magyar bajnoki címet.
– Nagyon jó csapatunk volt, de az elismerés java része Majoross Gergelyt, az edzőnket illeti. És azt is hozzá kell tenni, hogy minden támogatást megkaptunk a vezetőségtől, amely évről évre építette fel a csapatot. Jó volt a klub tagjának lenni, képesek voltunk egymásért játszani. Azokra az idényekre, amikor bajnoki címet nyersz, mindig emlékezni fogsz, nekem ez kétszer adatott meg, mindegyik örök élmény.

– Milyennek látja a magyar jégkorongsportot? A kanadaihoz viszonyítva elég nagy a különbség...
– Ez igaz, de az is tény, hogy a magyar jégkorongozás hatalmasat lépett előre, sok nagyszerű játékos nőtte ki magát, és határozottan jó irányba halad. A játék sokkal kevésbé épít a fizikai erőre, mint Kanadában, inkább technikás. És másképpen is gondolkodnak Magyarországon a jégkorongozásról. A kanadai hoki időnként túlságosan strukturált, szisztematikus, míg a magyar szabadabb, ösztönösebb. A magyar férfi- és női válogatott az elmúlt időszakban kiváló eredményeket ért el, ezen az úton kell tovább haladni, és eljöhet az a helyzet is, hogy a magyar nemzeti csapat állandó tagja lesz az A-csoportnak.

– Ha már a válogatottnál tartunk, emlékszik rá, ki és mikor vetette fel önnek, hogy képviselhetné a magyar színeket?
– Majoross Gergely akkoriban másodedzőként dolgozott a válogatottnál, ő mondta nekem először, hogy a szövetség meg akar keresni ezzel kapcsolatban. Rendkívül megtisztelő volt, remek lehetőség a karrieremben. Tisztában voltam vele, hogy sohasem lesz belőlem NHL-játékos, és a kanadai válogatottban sem fogok szerepelni. Határozottan karrierem csúcsa volt, hogy magyar válogatott lehettem.

– Mit tart a legnagyobb sikerének a magyar válogatottal?
– Minden torna emlékezetes, amelyen sikert értünk el. Amikor Notthingamben legyőztük a briteket az olimpiai selejtezőn, és elértük a célunkat, bekerültünk a következő körbe, az óriási tett volt. Amiatt is különleges, mert idény közben volt a torna, nem volt túl sok idő a felkészülésre, nem is biztos, hogy mindenki a válogatott rendelkezésére tud állni, és ez kihívást jelentett. De mesés emlék az első világbajnokságom, annak ellenére is, hogy Kazahsztánban nem értünk el olyan eredményt, amilyet szerettünk volna. Nekem viszont akkor adatott meg először, hogy jégre lépjek a válogatottban a nemzetközi színtéren, szóval az is kedves a szívemnek.

– Hogyan élte meg a legutóbbi, ljubljanai vb-t? Főként annak fényében, hogy a pandémia után együtt ünnepelhették a feljutást a szurkolókkal.
– Különleges volt. Két évig nem rendeztek divízió 1/A-világbajnokságot, rengeteg érzelem gyűlt fel bennünk, ráadásul tudtuk, hogy a csoport átrendeződése miatt nagy esélyünk van a feljutásra. Persze azt is tudtuk, hogy egyik csapat sem adja könnyen a győzelmet, de Sean Simpson és a szakmai stáb által kiválóan felkészítve, megfelelő mentális állapotban léptünk jégre. Hálás vagyok, hogy részese lehettem a sikernek.

– Említette, hogy élvezi az életet Winnipegben. Azért tervezi, hogy visszatér a családjával látogatóba Budapestre?
– Még nem tudom, mikor, de mindenképpen szeretném családi kirándulás keretében meglátogatni Budapestet. A nagyobbik fiam ott született, szóval magyar állampolgár, és ha a kisebbik megnő, a feleségemmel szeretnénk neki is megmutatni azt a helyet, ahová oly sok kedves emlék köt minket. A pandémia alatt viszonylag csendes volt a város, szinte minden nap hosszú sétát tettünk a budai Vár körül a kutyáinkkal. Lenyűgözött az az építészeti stílus, amellyel Budapesten találkoztam, hasonló épületeket Winnipegben nem látni, ez hiányzik is. Azt hiszem, sokat fogom nézegetni az ott készült fotókat.

– A magyar nyelvvel hogyan boldogult?
– Tanultam egy keveset, de közel sem tudok annyit, amennyit szeretnék. Nem gondoltam volna, hogy öt évet töltök ott és magyar válogatott leszek. Azt hittem, egy, legfeljebb két idényt játszom Magyarországon, aztán hirtelen öt lett belőle. A pandémia előtt néhány csapattársammal be is iratkoztunk nyelvtanfolyamra, de a lezárások idején vége szakadt. Nincs igazán mentségem rá, miért nem tanultam meg magyarul, azt kívánom, bárcsak több energiát fektettem volna a nyelvtanulásba, de sajnos nem tettem meg.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. november 19-i lapszámában jelent meg.)