Elmegyünk bárhova – Szűcs András publicisztikája

Éppen a posztszovjet fellegekben jártunk: ha kinéztünk a repülőgép ablakán, pufók bárányfelhőket láttunk, ha viszont az utasteret pásztáztuk, sok piros-fehér-zöld cowboykalapot, mert velünk tartott a világ legjobb szurkolótáborának a nagyja is: ők azok a lelkes hősök, akik a jégkorong-válogatottunkkal elmennek bárhova. Ez van a pólójukon is, hogy „Elmegyünk bárhova”, méghozzá a nemzeti színeinkből kirakosgatva. Alatta sorakoznak az évszámok és helyszínek az elmúlt tucatnyi évből, amikor igazán kezdett magasra szökni a hokilázunk.

Amely legkésőbb áprilisban minden évben kitör.

A 2006-ban Amiens-ben rendezett világbajnokságra mondják aranygenerációnk tagjai, hogy amikor ott a házigazda Franciaországot megvertük, megérezték, tényleg nem elérhetetlen az elit. Természetesen nem akkor érték el, és még csak nem is 2007-ben Ljubljanában – ami a drukkertrikó felsorolásának első tétele: akkor és ott bizonyos Anze Kopitar csinált ki minket. A legelső NHL-idénye után visszatért Európába dülledő izmokkal és kidülledő szemekkel, és nagyjából egyedül megvert minket, meg mindenki mást is, így a múlt homályába veszett az anekdota is: bezzeg ha a közös meccsünkön előtte Kovács Csabi kapuvasa bemegy... Nem ment be, viszont 2008-ban Szapporóban minden sikerült, ugye. Legjobbjaink feljutottak a legjobbakhoz, 2009-ben elfoglaltuk Svájcot, két-három-négyezer honfitársunkkal fesztiváloztunk három hetet Zürich-Klotenben és Bernben, a legkevésbé sem zavartatva magunkat amiatt, hogy kilencet kaptunk Kanadától, és csont nélkül visszaestünk a másodosztályba. Mert utána jött 2010 és Ljubljana, 2011 és Budapest, 2012-ben megint Ljubljana, 2013-ban újra Budapest, majd 2014-ben a világ körüli út legtávolabbi állomása, Kojang, 2015-ben meg az újabb feljutás gyakorlatilag a szomszédban, Krakkóban – azaz mindenéves stabil program lett, hogy ha április, akkor hoki-vb. Így aztán 2016-ban Szentpétervárra utaztunk, és már csak 2017 és Kijev, majd 2018 és Budapest maradt, hogy elérjünk oda, amit most láttunk: megint felkerekedett a szurkolótábor, hogy jégkorongra költse a pénzét, és jégkoronggal töltse az idejét.

A szakmai fejlemények mellett ez a magyar hoki felemelkedésének a bizonyítéka, egyben eredménye és záloga is, hogy vannak sokan, és csak egyre többen lesznek, akik úgy vélik: baromi jó szórakozás jégkorongmeccsre menni – meg külföldre is, ahol a helyi kultúra megismerése mellett magunk is megismertetjük a saját kultúránkat. Ez nagyszerű, mert az is megtörtént, hogy a Nemzetközi Jégkorongszövetség (IIHF) miattunk-értünk görbített a szabályzatán, pedig a hasonló szervezetekkel együtt gittegylet ez is. Csakhogy nekünk van az a csodálatos szokásunk, hogy a kimeneteltől függetlenül rázendítünk a Himnuszra a lefújás után, mindegy, hogy IIHF-eseményen ez a kiváltság elvben csak a győztesnek jár. Az elit-világbajnokságokon mi ritkán vagyunk nyertesek – már ami a jégen kialakuló eredményt illeti –, de csendes elkullogás nem fordulhat elő, úgyhogy 2016-ban Szentpéterváron a törvény betűje szerint szabályt szegtünk, amikor vesztesként nem vonultunk le a díjátadó után nyomban, hanem játékosaink felsorakoztak a kék vonalon énekelni – velük szemben a szurkolótábor a nézőtéren úgyszintén, meg egyébként mi, sajtósok a magunk helyén ugyanúgy. Ám ezzel csak az IIHF illetékesei bíbelődtek egy-két napig, aztán még ők is rájöttek, hogy a legszebb hagyomány ez, nem piszkálták a küldöttségünket, és a csoportmeccsek közepére a sportág legnagyobbja, Kanada egyik 1/1-esként draftolt NHL-sztárja, az évi hatmillió dollár körül bérezett Taylor Hall mondta a pályaszéli interjújára odasietett riporternek, hogy várjon már, amíg megy a mi Himnuszunk, mert ez olyan menő, hogy ő is élvezni akarja. Mi az országimázs, ha nem ez? – morfondíroztunk, miközben Moszkvában ücsörögtünk átszállásra várva. Mi dagaszthatná jobban a keblünket, hogy a sportvilág nagyjai mondanak szépeket rólunk, és nemcsak falból ám, hanem érvekkel megtámasztva?!

Itt van nekünk az imádott Pat Cortinánk is, aki maga is Kanadában született, csak félig olasz, és istenáldotta érzéke van ahhoz, hogy bele tudjon helyezkedni a különleges magyar életbe és ráérezni a néplélekre – amitől olyan versenyelőnye keletkezik a kiemelkedően kvalifikált kollégáival szemben is, hogy ő az egyetlen jégkorongedző a bolygónkon, aki egyazon ország férfi- és női válogatottját is feljuttatta az elitbe. Ő mesélte nemrég, hogy ugyan haza-hazajárogatott Magyarországra az elmúlt években is, de azért életvitelszerűen nincs itt, úgyhogy mindig megdöbben, mekkorát fejlődött a hokink. „Wooff!” – mondta a kezével ősrobbanást formázva, majd azzal folytatva, hogy annak idején egy lyukas korcsolyának is örültek, most pedig olyan hosszú a stáblista – a hölgyeknél is –, hogy mindig kifelejt valakit, ha fejből kell visszamondania, továbbá a csarnoktól tíz percre lévő szuperszállodából is busszal közlekedett át a keret, hogy megadják a módját.

És van tovább!

Szlovénia, amely 2007-ben, 2010-ben és 2012-ben is a mi kárunkra, az orrunk előtt jutott fel-vissza az elitbe, és tétmérkőzésen sosem tudtuk legyőzni, strukturálisan és stratégiailag kezd úgy lemaradozni, ahogyan Szlovákia és kisebb mértékben Fehéroroszország is (Ukrajna pedig már eltűnt a süllyesztőben). Ugyan mindannyinak kitart még a történelmi előnye velünk szemben, de középtávon már inkább ránk okos tippelni.

„Pontosan tudom, Magyarországon mennyi időt és energiát fektetnek a jégkorongba, ezért izgatott vagyok, hogy olyan emberekkel fogok dolgozni, akiknek rengeteg energiájuk van, és el akarják érni a céljukat” – ezt a szlovén Marcel Rodman mondta, akit a minap neveztek ki a DVTK Jegesmedvék vezetőedzőjének, korábban pedig játszott az orosz központú KHL-ben, a német élvonalbeli DEL-ben, egy dekádot az osztrák EBEL legjobbjainál, divízió 1-es és elit-világbajnokságokon, olimpiai negyeddöntőben is – egykori csapattársai pedig már nemcsak a nagyvilágba, hanem Magyarországra is járnak légióskodni...

Rodman is szépet mond, Cortina is le van nyűgözve, Hall is ránk csodálkozik – hol vannak már azok az idők, amikor kaviccsal tömött hógolyók repkedtek a nyitott Kisstadionban, fémpor szállt a vizes jégre Újvárosban, felmosórongyot húzott maga után a rolba Újpesten?! Mondjuk, a Fradinak ugyanúgy nincs pályája, pedig az idén bajnok is lett, szóval, akad még teendő, de azért olykor nem árt, ha megállunk egy pillanatra, és körbenézünk, mert akkor a saját vállunkat megveregetve rögzíthetjük: amit eddig elértünk, az sem kevés!

Persze még van feljebb. Méterben is (ahogy ismét felemelkedtünk a ma kezdődő divízió 1/A-vb rendező városa, Nur-Szultan felé), átvitt értelemben is. Hiszen itt lehetne a harmadik feljutásunk – Vas János és Benk András különleges mesterhármassal jöhetne haza –, utána válhatnánk tényleg liftező nemzetté, alakulhatna kiegyenlítetté a fejlődésünk, hogy gyermek és létesítmény után szakemberből is legyen elég – és még egy sor egyéb...

Az idő nekünk dolgozik, mert a magyar hoki is dolgozik: mindenki, aki benne van, nyártól őszön át télen is, taopályázat-íróként, az elnyert összeget jól felhasználóként, edzőként, játékosként, kisgyerekként, szülőként, drukkerként – hogy aztán eljöjjön a tavasz, az április, és akkor is fel lehessen csapni a magyaros cowboykalapot, ha a vadnyugat helyett keletre indulunk.

Hiszen elmegyünk bárhova.