Most tényleg itthon vagyunk – Szűcs András publicisztikája

Itt vagyunk megint, itt vagyunk újra.

Elérkezett a verőfényes napsütés, a nyárias április, amire Ted Sator azt mondta egykor, hogy a legjobb időszaka az évnek, mert el lehet dobni a kabátokat, ingujjban mehet az ember még a jégcsarnokba is, ahol ilyenkor dőlnek el a lényeges dolgok, ilyenkor osztják a kupákat. Ilyenkor lehet feljutni is.

Sator tizenhárom évig dolgozott az NHL-ben megfigyelőként, másod- és vezetőedzőként, két csapatát háromszor is a rájátszásba vitte, az amerikai válogatottnak is besegített, és mielőtt a szövetségi kapitányunk lett, megfordult Fehérváron is – tehát ugyanazt az utat járta, amit Pat Cortina előtte, akitől átvette a válogatottunkat, a magyar hoki legnagyobb sikerének kovácsától.

Tízéves a „szapporói csoda" – jöhetne az újabb, a nagyobb: a hazai feljutás!

A Sport Tv kedden mutatta be dokumentumfilmjét, csütörtökön megismételte az Ukrajna elleni világhíres 4–2-t, mi az évforduló napján szántunk dupla oldalt a hősöknek, a máig jégen lévő kettő a mai pluszoldalainkon nyilatkozik, szóval az élmény itt él velünk. Pedig azóta volt Krakkónk is, az újabb feljutás, és Svájc után Oroszországot is meghódították a szurkolóink. Egyvalami nem jött össze sem előtte, sem közben: itthon, a BS-ben jutni az elitbe. Nem sikerült 2003-ban, nem sikerült 2011-ben, és nem sikerült 2013-ban sem.

Persze 2003-ban már annak is örültünk, hogy egyáltalán a jégkorong visszaköltözött a létesítménybe, meg hogy Sille Tamás friss magyar útlevelével Kovács Zoltán főtitkár átért a Belügyminisztériumból az arénába a kezdésre, de ettől még lemaradtunk az elitről.

Nyolc évvel később már a küszöbben botlottunk el. Akkor könnyebbnek tetszett a feladat, mert Japánon a földrengés után végigment a szökőár is, úgyhogy ők a hazájukat építették újra jégkorongozás helyett. Egy küldöttük csak azért utazott át a világon, hogy a Zalaegerszegen edzőmeccselő válogatottunknál a földig hajolva fejezze ki szégyenérzetét, amiért nem tudnak itt lenni... Ötcsapatosra szűkült tehát a mezőny, amelyen könnyedén gyalogoltunk át – egészen amíg Olaszországgal nem találkoztunk az utolsó napon. Reggel még Sator is optimista volt – éjjel viszont már igazán szomorú. Hogy az milyen? Olyan, hogy sétáltunk fel az öltözőtől a sajtótájékoztatóra, és miközben egyesek azzal nyúzták, biztosan a tizedik percre lecserélt Hetényi Zolival kellett-e kezdeni a kapuban, ő azt ecsetelte, hogy sajnálja a szurkolókat. Ám mit lehet tenni, ha egyszer átnyúlt a hosszabbításba az emberhátrányunk, három a négy ellen sajnos elbukható a feljutás – de előbb-utóbb meglesz.

Erre a következő hazai lehetőség, a 2013-as is elúszott, és megint az olaszok miatt. Csak akkor már nem Sator, és nem a lépcsőházban, és nem higgadtan, hanem Rich Chernomaz az F2-es kapu előtt és cigizve elemezte, miért sajnálja a szurkolókat, hogy miért veszítettünk – de előbb-utóbb meglesz.

És a hazai feljutás egyszer valóban meglesz. Mert az immár 91 éves történelme során bármilyen akadály került a magyar jégkorong útjába, rendre kikerülte. Lehetett a hőskör nincstelensége, a világháborúk visszavetése, a vadregényes időszakok balhéi, a kővel tömött hógolyók, a bunyók, a minderre mutogató elvtársak, az újkor vadkeletisége, a régió átalakulása, a modern kor szelleme: mindet leküzdötte a magyar hoki, és sosem volt jobb állapotban. Hetente-havonta vágnak át díszszalagot új jégpályákon, Szapporó és Krakkó után annyi lett a gyerek, hogy kevésnek bizonyult az edző, de már ők is gyűlnek, ahová pedig (még) nem jut, oda elmennek a mentoredzők. Van, ahol egy korosztályban többcsapatnyi a gyerkőc, már az U-együtteseink is beutazhatják a világot a fejlődésért, olyan az utánpótlásprogramunk, hogy mára kitermelt egy sornyit a felnőtteknek is. Dől a pénz a taóból, amit a hokiban normálisan használnak, jön az új főszponzortól is, hogy nekünk is legyen saját Erste Ligánk. A klubjaink felvették a versenyt a történelmi előnyét felélő Szlovákia klubjaival a Visegrádi Kupában, ami ráadásul önmagában a bizonyítéka, hogy jövünk fel, már nem lehet nem tárgyalni velünk. Mindezt tetőzi a válogatott, amely előtt itt a lehetőség, hogy az „új BS-ben", azaz a Papp László-arénában negyedszer, hét év alatt harmadszor is nekifusson a nagy célnak.

És végre el is érje.

Hogy van-e rá esélyünk? Persze. Hogy sikerül-e? A jó ég tudja, és talán Kiscsicsó, ha megkérdezi odafönt.

Az emlegetett BS-beli vb-ken tudtuk, hogy közel járunk, de azt is, hogy talán még nem eléggé.

Az azóta külföldön rendezettek közül a 2014-esen érezni lehetett, hogy rosszak vagyunk, 2015-ben viszont azt, hogy a második hellyel és feljutással jövünk haza, 2016-ban, hogy nagy adag szerencse kellene az elitben maradáshoz, de talán-talán, 2017-ben meg azt, hogy ugyanott állunk, ahol előtte három évvel tartottunk. Most akarattal sem lehet ráérezni, hogy mi lesz, amin még csak nem is konkrét eredmény értendő, hanem csupán annyi: jók leszünk-e vagy rosszak?

Mind az öt felkészülési meccsünket megnyertük – ám hogyan és kik ellen? Kétszer játszottunk az elit-vb-re készülő, viszont még szinte U23-as Ausztriával: hosszabbításos, aztán sima győzelem. Az olimpiai szereplő Szlovéniával idegenben kétgólos előnyről ugyancsak hosszabbításos győzelem. A harmadosztályú Japán és Ukrajna ellen megint hosszabbításos, illetve szétlövéses siker, utóbbi négygólos előnyről. Egyik sem az az önbizalom-növelő, és akkor még nem említettük, hogy ez a válogatott ebben az összetételben ezzel a főnökkel most vizsgázik. Chernomazra lehetett akármit mondani, kedvelni vagy utálni, az viszont nem lehetett kérdés, hogy vezér, aki a meleg helyzetben, a káoszban, a zűrben, amikor okosnak kell lenni és utat mutatni, akkor utat mutatott és az élre állt. Az, hogy jó döntéseket hozott-e, jó utat mutatott-e, más kérdés, ám sosem bújt el. Jarmo Tolvanenről ezt még nem tudjuk: ez nem jelenti, hogy ne derülhetne ki róla, hogy briliáns hadvezér, egyszerűen csak annyit, hogy még nem láttuk bizonyítékát a csapatunknál. Viszont nyilvánvaló, hogy jár neki a bizalom, jár a stábjának is, jár a csapatnak is, jár a szervezőknek is, jár a szövetségnek is. Mert felemlegethetnénk, hogy hol vannak már a hőseink, hogy óvatos a kapitány, hogy más a kapusedző, hogy kisebb a stáb, hogy pályán kívül is történt „sorcsere"...De most nem ez a téma, hanem a válogatott. Annak pedig mindig és minden körülmények között kijár a bizalom, mert a srácok, a maiak, az elődeik, a nagy öregek mind rászolgáltak. Annak kell jönnie, hogy megtelik a Papp László Budapest Sportaréna, hogy nyolc-kilencezren ugrálnak a lelátón, mert büszke magyarok. Hogy gyerekek játszanak a csarnok előtti dekken, mert a jégkorong családi szórakozás. Hogy az út túloldalán, a szurkolói faluban vidáman sörözik és fotózkodik magyar és külföldi, mert ez a sport nem háború, hanem fesztivál. Hogy a kocsmákban és otthon, a tévé előtt izguljon a nép, mert jegyhez már nem jutott...

…de igenis hívogassanak boldog-boldogtalant, hátha akad belépő, noha a magyar meccsekre már januárra elfogyott az összes. Emlékeztessen csak mindenkit a hokira minden: a hetek óta teleplakátolt BKV-megállók, a néhány perces rádióhírek, a tv-bejátszások, az újságosnál és a benzinkutakon is elfogyó Nemzeti Sport.

Mert ez a mi hetünk. Ez a mi vb-nk. Most tényleg itthon vagyunk.