Vizes nyolcas – Berta Mihály publicisztikája

A sarkunkban lihegő globális klímakatasztrófa miatt az ember eleve ne röpködjön feleslegesen, ha nem muszáj, márpedig a Szeged és a tongai főváros Nuku'alofa közötti 16 894 kilométeres légi távolság úgy zabálja a kerozint, mintha nem lenne holnap. (És könnyen lehet, hogy épp az ilyenek miatt lassan tényleg nem is lesz, de ez itt és most tényleg csak zárójeles megjegyzés.)

Speciel mi sem ezért, helyesebben nemcsak ezért tanácsolnánk ennek a drága jó Pita Nikolas Taufatofuának, hogy a világért se csekkoljon ki egyből a szállodai szobájából a kajak-kenu világbajnokság bankettje után, és főleg ne foglaljon jegyet az első, hazafelé induló járatra, hanem inkább maradjon nálunk még legalább két hetet. Hiszen így egy füst alatt az öttusa-vb-részvételt is kipipálhatná a bakancslistájáról, mert ha valaki esetleg nem tudná, azt is Magyarország rendezi a jövő hónap elején. Sőt – de ezt már tényleg csak suttogva tennénk hozzá – az az egy valójában kettő, hiszen az öttusa mellett a terepfutásból és lövészetből álló kombinált szám (ahogy a sportági bennfentesek hívják: kombájn) különálló világbajnokságát is a budapesti Kincsem Parkban bonyolítják le. Egyébként, ha már témánál vagyunk, ez az önálló entitással bíró sportág a laser run nevet viseli, és amilyen vagányul hangzik, éppen annyira látványos is. Taufatofuától még ki is telne, hogy az ünnepélyes versenymegnyitón a szokásától eltérő módon nem a ta'ovala szoknyának hívott, tradicionális tongai viseletben parádézna, miközben a felsőteste csak úgy tocsog a rákent kókuszolajtól, hanem a tetőtől talpig szőrös Chewbaccának öltözve játszaná el a nagyra nőtt vuki szerepét a Star Warsból, kezében az elmaradhatatlan sugárvetővel.

És innen már tényleg csak egy lépés felülni a nagy sportágválasztó expresszre: a tongai sportágfaló helyében tőlünk Kijevbe mennénk a szeptember közepi sárkányhajó-világbajnokságra (oké, nem olimpiai szám, de legalább élesben lehetne csiszolni a technikát), onnan meg tovább Asztanába, a birkózó-világbajnokságra. Térben és időben beleférne Bakiban a ritmikus gimnasztikázók világbajnoksága is, gyakorlatban viszont itt csak néző lehetne Taufatofua, nem úgy, mint a szintén szeptember közepén a thaiföldi Pattayában rendezendő súlyemelő-világbajnokságon. A jövő hó végi, októbere elejei dohai atlétikai és az ugyancsak október elején Stuttgartban sorra kerülő torna- vb logisztikailag nem illeszkedik a sportoló útvonalába, de ne legyünk telhetetlenek, ez így is jóval szélesebb merítés, mint amit egy átlagember elképzelhet – és főleg amire egy élsportoló képes lehet.

Taufatofuának viszont, úgy fest, nincs lehetetlen, de főleg kihasználatlanul hagyott versenyrészvétel. A most 35 éves sportember mindenekfölött az olimpiai indulásra van rákattanva, két (2008-ban, majd 2012-ben) sikertelen próbálkozás után harmadjára, 2016-ban csak kivívta, hogy ott legyen a riói játékokon, majd két évvel később azt a bravúrt is elmondhatta magáról, hogy a nyári olimpia után részt vett egy télin is – Brazíliában tekvandóversenyzőként, a dél-koreai Pjongcsangban pedig sífutóként volt jelen, mindkét eseményen ő volt hazája zászlóvivője, utóbbi eseményen is félmeztelenül vonult fel. Az idei, szegedi „látogatása” pedig már egy harmadik sportággal való jegyben járásának köszönhető: az Odüsszeusznál is leleményesebb tongai ugyanis a fejébe vette, hogy a harmadik olimpiáján egy harmadik sportágban kívánja kipróbálni a tokiói olimpiai falu lakhatási feltételeit. A választása végül a kajak-kenura esett, talán azért, mert a kajakozásban szerzett már korábban némi alapszintű jártasságot, és mert ebben látott olyan kvalifikációs lehetőséget, amit teljesíteni is tud. Szegeden először a K–1 200 méteres távon láthattuk versenyezni, bár közelebb áll az igazsághoz, ha azt írjuk, ebben a versenyszámban figyelhettük meg, milyen az, ha valaki már azért is vért izzad, hogy egyáltalán fel tudja venni a kívánt rajtpozíciót. Arról, hogy mekkora különbséggel maradt el a futama utolsó előtti helyezettjétől, kár is szót vesztegetni, arról már nem is beszélve, milyen kínos volt látni, amikor K–2 200-on a vízbe is beborult. Az viszont már inkább beszédtémát érdemelne, hogy a saját teljesítményétől el nem ájuló, ettől függetlenül a 2020-as kajakos olimpiai indulását reális opciónak gondoló sportember mégis hogyan keveredhetett a szegedi versenymezőnybe, főleg ha legalább háromszori nekifutás után elolvassuk azt a nyilatkozatát, amelyben arról beszél, mint versenyző a vb előtt hat, azaz hat nappal kezdett el foglalkozni a versenykajakozással.

Röviden: jól van ez így?

Mert, leben und leben lassen, vállat rándítva simán mondhatnánk, hogy az ember hadd tegye már azt, amihez kedve szottyan. Ha postatiszta bélyegeket kíván gyűjteni, akkor tegyen albumba sorokat, blokkokat és emlékíveket, ha Déri, Bláthy és Zipernowsky zárt vasmagú transzformátora hozza lázba, akkor nézegesse napestig Déri, Bláthy és Zipernowsky zárt vasmagú transzformátorát. Ha pedig tekvandózás és sífutás után kajakosként kívánja hazáját képviselni egy olimpián, és erre a részvételi szabályok lehetőséget adnak, akkor képviselje abban. Akkor is, ha a világbajnoki mezőnyben talán egyedüliként a nulladik lépésnek gondolt rajtolás is nagy kihívás elé állítja.

Ezenfelül ráadásul ez a Taufatofua tündéri fickónak tetszik, aki nehéz körülmények között nőtt fel, aki már gyerekkorától fogva komolyan veszi az életet, közte a sportolást is, aki volt, hogy sérülten, fél lábon ugrálva versenyzett, és aztán hónapokig nem tudott normálisan elsétálni a sarokig. És aki egykor a vágyott nyári olimpiai indulás reményében képes volt Dél-Koreában bevállalni egy edzőtáborozást úgy, hogy egy óvodai csoportszoba volt az éjszakai szálláshelye, de az is csak azzal a feltétellel, hogy mire megjönnek reggel a gyerekek, összepakolja a cuccát és szépen felszívódik.

Ő egyetlen, nála magasabb tudású kajakozó elöl sem vette el a helyet a szegedi vb-n. A riói olimpiára, bár ott az első fordulóban csúnyán kikapott egy iráni riválisától, jelentős kvalifikációs versenyen vívta ki a részvételt, a két évvel későbbi téli játékokra pedig, a végén már jogász testvérétől kölcsönkérve, tényleg az utolsó utáni és számára világvégi izlandi versenyre elutazva szerezte meg az indulási jogot.

Mégis, bármennyire is szimpatikus ez az önmegvalósítós részvételhalmozás, azért bizonyos kérdéseket felvet. Például elsőnek mindjárt azt, komolyan lehet-e venni azt a közeget, amelyben Taufatofua az esetlenségével tud magának hírnevet, jó pontokat, olimpiai részvételt és még sok más egyéb pozitív jelzőt gyűjteni. Valóban az adott sportágnak csinál vele reklámot, nem pedig saját magának, illetve, ahogy a riói megnyitón mutatott bevonulós performanszával, hazájának, hiszen a három évvel ezelőtti zászlóvivése utáni két napban csaknem háromszázmillióan kerestek rá az interneten Tongára. Viszont a tekvandóra, a sífutásra, és az a gyanúm, a szegedi „rajtbénázás” után Magyarországra vagy a kajak-kenura már jóval kevesebben. És az sem valószínű, hogy a majdani sportolók éppen miatta kezdenek majd el valamelyik szép és egészséges mozgásformával megbarátkozni, és nem mondjuk a kajakkirálynő Kozák Danuta, a svájci sífutómenő Dario Cologna vagy bármelyik olimpiai tekvandóbajnok sikerei láttán. Ezzel szemben a hozzá hasonló nagy vágybeteljesítők (ott lenni és megcsinálni, mindenáron) éppen az ilyen példákon kapnak. A pjongcsangi férfi 15 kilométeres sífutásban az utolsó helye miatt sztárrá váló mexikói Germán Madrazo például annak hatására kapott kedvet a sportághoz, hogy olvasott egy cikket egy perui versenyző próbálkozásairól.

És még egyszer hangsúlyozzuk, nem az a baj, hogy valaki megpróbálja legyőzni a saját határait, és mindenféle hátráltató (családi, földrajzi, pénzügyi is még ki tudja milyen) hátulütőt leküzdve tesz arról tanúbizonyságot, hogy számára a lehetetlen valóban csak egy szó a szótárból. De ha az önmegvalósításhoz küldetéstudat is társul, akkor inkább küldjük vissza a rajthoz.

Hátha egyszer megtanulja.