Nélküle a lélekvesztőn – Szabó Gábor publicisztikája

Mesélni szeretnék. Egy emberről. Nem az érmek, a teljesítmény, a másodpercek koordináta-rendszerébe szorítom be, persze igazolandó, hogy a magyar sport kulcsszereplőjéről esik szó, néhány adatot nem kerülhetek ki. A Duna iránti vonzalom, a kajak szeretete, a rend igénye, precizitás, keménység, elhallgatottság, a nők mint origó, lepergő évek – inkább ezek az igazodási pontjaim, amikor Varga Ferencre, az emberre gondolok.

A magyar kajak-kenu sport első olimpiai dobogósára, aki párjával, Gurovits Józseffel az 1952-es helsinki játékokon bronzérmet szerzett K–2 10 000 méteren – Novák Gábor egy óra múlva lett második ugyanezen a távon egyesben, Parti János pedig másnap siklott ezüstöt érően C–1 1000 méteren. Azért is hangsúlyozom, mert amikor Feró bácsit 2015 júniusában, közeledő kilencvenedik születésnapjára hivatkozva nagy nehezen becserkésztem, és kötélnek állt, hogy riportot írhassak róla, megdöbbenve tapasztaltam: az általam átnézett öt-hat sportkönyv és megannyi cikk hallgat a történelmi tettről! Mi sem természetesebb, hogy írásomban külön foglalkoztam a hiányossággal, ám a kérdésemre kapott válasz nem vitt közelebb a mulasztás lehetséges okaihoz.

Már nem is feszegethetem a múltat, mert Varga Ferenc egy héttel ezelőtt, túl 97. életévén végleg kiszállt a Föld nevezetű lélekvesztőből, utolsó célját, a százas határt el nem érve, és őt ismerve bizonyára nyugtalanul keresi a magyarázatot, hogy történhetett meg vele ez a csúfság. Követte Partit, Gurovitsot és Novákot, azaz immár a négy helsinki hős mindegyike ismeretlen csónakházak környékén tűnik fel.

A mesteréről, az első magyar bajnokról és világbajnoki érmesről, az SS által 1945 februárjában negyedmagával meggyilkolt Balatoni Kamillról írt megemlékezésemet, majd a születésnapi riportot követően bizalmába fogadott Feró bácsi. Néha felugorhattam hozzá óbudai nyolcadik emeleti lakásába, később csak telefonon jelentkeztem, alkalomadtán ő hívott. A beszélgetések által jobban megismerhettem, és anélkül, hogy visszaélnék a bizalommal, igyekszem ezeken a hasábokon közreadni néhány apró érdekességet. Egy-egy gondolata azért is ragadhatott meg a fejemben, mert többször vagy csaknem minden alkalommal megosztotta velem, s néhányat le is skicceltem.

Óbudai gyerekként úgy kötődött a Dunához, mint vessző a szőlőtőhöz. Az első kajakja összeeszkábált, rossz állapotban lévő jószág volt 12 pengőért, az Albatrosz csónakházban tartotta, később – sok éjszakás hólapátolással megkeresve az árát – szert tett egy nudlira. Ezt az egyszemélyes hajótípust Osváth György alkotta meg, és a magyar cserkészek kiválóan szerepeltek vele az 1933-as gödöllői dzsembori versenyein a Francia-öbölben. Ha a Római-parton kivett az ember egy kabint, minden reggel lapátolva járhatott dolgozni, és áprilistól szeptemberig szórakozást, élvezetet is jelentett a kajakozás, az evezés. A Duna hátán tömegével, a parttól számolva egymás mellett öt sorban (!) siklottak a különféle hajók, és ahogy Feró bácsi mondta, a Római-part volt a proli Riviéra vagy Abbázia, aki menő volt, felment egészen Esztergomig vagy megkerülte a Szentendrei-szigetet.

„Tudod, ki volt az első bajnok egyesben Balatoni Kamill után?” – tette fel sokszor a kérdést, hogy büszkén hallhassa újra a választ. Hát persze hogy ő, tizennyolc évesen 1943-ban, majd 1948 és 1950 között sorozatban nyert ezer méteren, tízezren pedig 1944–1945-ben és 1948–1951-ben. Mégsem mehetett az 1948-as olimpiára, mert egy svédországi verseny után társa disszidált, és attól tartva, hogy ők is kint maradnak, döntés elé állították imádott feleségével, a kajakkirálynő Déri Emmivel: csak egyikük utazhat. Inkább a „kollektív” itthon maradást választották...

Úgy hozta a sors, hogy ez a macsó külsejű, sziklaizomzatú férfi lányos apuka lett, egyúttal a nők piedesztálra emelője. Életfelfogása szerint a hölgyek az irányítók, a főnökök, a mozgatórugók, velünk, férfiakkal csak kivan a létszám... Mindig Anna nevű unokájával példálózott: ha ő szól, mindenki vigyázzba áll; amikor pedig búcsúztunk, utolsó mondatával rendre feleségemnek üzent: „Kézcsókom a főnökasszonynak, nagy a restanciám nála, sok fekete pontot gyűjtöttem...”

Kilencvenkét évesen is versenyzett a veteránok között, és tűpontosan osztotta be az egész napját. Reggel fél ötkor kelt, borotválkozás után már várta a lefekvés előtt előkészített kifényesített cipő és a tiszta ruha, mindig három garnitúra edzőszerelést vitt magával. Napi nyolc-tíz kilométert lapátolt a Dunán (télen tanmedencében), reggel-este szobabiciklizett, gimnasztikázott, a karját erősítette. Naptárában speciális jelrendszer árulkodott aznapi sport- és egyéb tevékenységeiről, ugyanígy jelek utaltak a sírok gondozására vagy ágyban fekvő nővére meglátogatására. Az első figyelmeztetés is 92 évesen érkezett. Rakoncátlankodni kezdett a szíve, és miután a gyógyszerek nem segítettek, ahogy mondani szokták, kiütötték. Mosolyogva számolt be róla, hogy egy háromágyas szobában bástyázták körül, és gyorsan történt: „megrezzent” a lába, és kész. Utána a szobatársak „meg voltak sértve”, hogy nem nézhették, azzal fenyegették, megismételtetik a műveletet.

Iszonyatosan precíz volt („Ha hazamegy az ember, a meleg láb után a rugós sámfát bele kell tenni a cipőbe – akkor hosszú ideig tart.”), tudományos szintre emelte a hajók gondos ápolását, és legszívesebben viselkedéstanszéket is nyitott volna. A tanmedencés kajakozással például azért szakított Pünkösdfürdőn, mert elege lett, hogy mások nem teszik rendbe maguk után a környezetet. Emmi néni 2012-ben bekövetkezett halála után egyedül élt, főzni nem tudott (szavaival élve: fiatalabb lánya, Ági kosztosa volt), ellenben mániákusan ügyelt a rendre, takarított, mosott, mosogatott, no meg öt sírt gondozott a legnagyobb alapossággal: szülei, felesége, nővére, Balatoni Kamill és sógora nyughelyét.

Joseph Ratzinger (a későbbi Benedek pápa) a Hittani Kongregáció prefektusaként 1997-ben kiadott könyvében említi, hogy a halottakkal való törődéssel az emberek mindig valamiféle második életet akartak biztosítani elvesztett szeretteiknek – így lehetett vele Feró bácsi is.

„A szimpla sírokkal nincs sok gond, le vannak szépen murvázva, de a dupla sírral több a teendő: körülötte kerítés, fagyalbokrok, amit fel kellene újítani” – magyarázta egy alkalommal, és nem szimpatizált a hamvasztásos búcsúztatóval, még ha a sír a Duna lett is volna. Kifejtette, neki az Óbudai temető, az az öt nyughely a földi paradicsoma...

Hány éves vagy? – érdeklődött gyakran, és amikor válaszoltam, hogy ötven, rávágta, még van negyvennyolc plusz áfa. Igen, az áfát mindig beleszámolta, jókat mosolyogtam rajta.

Érdekes, ha összeadom, az kilencvennyolc – áfa nélkül, ugye –, és ő a 98.-at taposva lapátolt el most nagyon messze... Amíg egészsége engedte, járt templomba, reggel-este imádkozott, mindennap lefekvés előtt kasszát csinált a Jóistennél, és úgy érezte, szereti a Gazda (rendre így nevezte a Teremtőt). Boldognak vallotta magát. Jó két éve elújságolta, hogy kiimádkozta magából az irigységet, és már nem irigy... Szíven ütött. Hohó, közel a százhoz is vajúdik az ember!

Netán óhatatlanul még irigyelhette azokat, akiknek sikerült, ő viszont arany nélkül maradt a világversenyeken. Az 1954-es maconi vb-n azért nem született hét magyar diadal, mert hiába nyertek, a K–2 10 000 méteren Urányi Jánossal alkotott párosukat utólag kizárták arra hivatkozva, hogy a 6000-es fordulónál miattuk tört el a svédek kormányszerkezete. Pedig kutyafülét... És most ez a majdnem száz... Jó, áfával még csak-csak, de ő magának sem akart soha engedményt tenni. Jó lenne megnyugtatni Ratzinger szavaival, hogy földi életünknek van egy időbeli kerete, amit valahogy még kibírunk, ám örökké nem tudnánk elviselni. De hagyjuk is...

Ha hall engem, Feró bácsi, köszönöm a megtisztelő bizalmat, a Gazdát üdvözlöm, imádkozzanak értem – értünk, emberekért!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!