„De akkor mi a helyzet a tűzoltókkal?” – Danyi Gábor hatvanesztendős

– Nem tűnik hatvanévesnek.
– Legutóbb talán múlt nyár végén mondták egy teniszversenyen, hogy két hetet is letagadhatnék a koromból… Ezt természetesen bóknak vettem. Azt szoktam mondani, fényre csúnyulok, mert amikor reggelente kibotorkálok, nagyon nehezen szedem össze magam, és akkor azért érzem, hogy ennyi idős vagyok. De nem foglalkozom vele.

– Ezek szerint nem számít a kor?
– Nem. Az számít, ami belül hajt engem, és hogy ezt érezzem nap mint nap. A családom most nyilván emlékeztet a kerek évfordulóra, de igazából egyáltalán nem foglalkoztat az életkorom.

– Nem is áll meg ilyenkor egy pillanatra, nem gondol vissza az eltelt időszakra? Nincs számvetés?
– Ha meg is állok, az csak azért van, mert a derekam becsípődik, és nem bírok megmozdulni, de ez szerencsére néhány perc alatt megoldódik. A viccet félretéve, próbálok annak szellemében tovább élni, ahogyan előtte tettem. Remélem, ez még jó ideig folytatható így. Az biztos, a sportnak és a felfogásomnak köszönhetem, hogy a koromhoz képest talán kicsit jobban nézek ki. Nagyon örülök, hogy hosszú évekkel ezelőtt úgy döntöttem, a sport, azon belül is a testnevelő tanári pálya és a kézilabda legyen a fő perspektíva az életemben. Igazi testnevelő tanárnak vallom magam, aki elindult valahonnan, és bízom benne, hogy még nincs vége ennek az útnak.

A HUMORBAN SOK IGAZSÁG VAN

– Sosem bánta meg, hogy kézilabdaedző lett?
– Nem. Nagyon fiatalon már erről álmodoztam, és nagyon sokat is tettem érte. Szerencsém is volt, de én tényleg hiszek abban, ha az ember valamit elgondol, valamiről álmodik és tesz is érte, akkor az meg is valósul, ami jó dolog.

– A közelmúltban a Vác NB I-es női csapatának edzője, Herbert Gábor értékelt úgy az egyik bajnoki mérkőzésük után, hogy két dologhoz nem ért: a nőkhöz és a kézilabdához. Az ön fejében sosem fordultak meg hasonló gondolatok?
– Persze hogy volt ilyen gondolatom, teljesen igaza van Herbert Gabinak. Én erre már nagyon régen rájöttem, és nem azért, mert bölcs vagyok, hanem mert bennem már régebben tudatosultak azok a gondolatok, amelyek most Gáborból kibuktak. Abszolút így van, ahogy mondta. Sajátos felfogásom van, próbálom az életet a humor és a jókedv oldaláról megközelíteni és így megoldani a problémákat. Nyilván az én életemben és pályafutásomban is adódtak gondok és nehézségek, de ezeken a humor mindig átsegített. Arról nem beszélve, hogy a humorba sok igazságot és valós dolgot is bele lehet csomagolni, ami néha bántó másoknak, vagy olykor az emberek nem is veszik észre, hogy olyan dologgal szembesítik őket, amelyeket normál körülmények között nem fogadnának el.

– A humor mindig bejön? Vagy néha rosszul sül el, mert vannak, akik érzékenyebben reagálnak?
– Sokszor volt, hogy nem jött be, persze. Ha egy poén nem ül, akkor azt nyilván megfelelően kell kezelni és elnézést kérni. De tartom magam ahhoz, hogy a humor rengeteget segít a mindennapokban. Ez a gondolkodás és szemlélet sokszor átlendített az igazán nagy problémákon is.

– Ezért tart ki mellette?
– Így van. Az ember nyilván halad a korral, próbál adaptálódni a különféle helyzetekhez is, de azokból az alapelvekből, amelyek szerint elindultam az életben, és amelyeknek a humor is a része, nem vagyok hajlandó engedni. Lényeges az önazonosság, hogy próbáljak hiteles maradni, ez a legfontosabb vezérelvem a mindennapokban. Amit valaki elér, mondjuk, hatvan év alatt, az fontos, de nem a leglényegesebb, mert az útja során sokkal inkább az számít, honnan indult, és hogyan jutott el idáig. Nem kell ehhez Bajnokok Ligája-győztes edzőnek lenni. Ha valaki elér egy célt, az számít, hogy mit vált ki belőle, és mennyiben változtatja meg utána az életét, a jellemét. Nekem ez a legfontosabb.

DANYI BÁCSI MÉG NEM KÉR NYUGDÍJAT

– Ön mennyit változott az évek alatt?
– Nagyon remélem, hogy a főbb vonalakban, a legfontosabb értékekben nem változtam. Saját magunkban nincs meg az a képesség, hogy el tudjuk dönteni, mennyit változtunk, ezt nyilvánvalóan mások visszajelzéseiből lehet lemérni. Elsősorban a családtagok, másodsorban a kollégák és a barátok visszacsatolásaiból tudhatja valaki, letért-e a helyes útról. Olyan emberek vesznek körül, akik szólnak, ha valami gond van, és esetleg letértem. Erre nem egyszer volt példa, ezek apróbb dolgok voltak, de nagyon jó, hogy jelezték, mert magamtól nem vettem volna észre.

– A tokiói olimpia, majd a 2021. novemberi siófoki távozása óta az elmúlt nagyjából két és fél évben mintha kikerült volna a reflektorfényből.
– Ez így van, ám egyáltalán nem bánom, ez az élet most megfelel nekem: a balatonföldvári letelepedés, onnan átjárni Veszprémbe, nagyon szeretem a szakértői munkát a televízió­ban is. A sok-sok évnyi pörgés után ez most jó. Két unokám van, ez talán a legnagyobb dolog, ami történhetett az életemben, óriási boldogság, mindenkinek kívánom az örömöt, hogy az unoka töltse ki a mindennapjait. Ettől függetlenül nem várom a postást, hogy hozza a nyugdíjat, mert érzek még magamban annyi erőt, és szeretem annyira a kézilabdát, hogy feladatokat vállaljak.

– Tehát még nem készül a visszavonulásra?
– Szó sincs róla. Még messze van az a helyzet, hogy csöngetnek és szólnak, Danyi bácsi jöjjön ki, meghoztuk a nyugdíját… Az elmúlt két évben is megkerestek, itthonról és külföldről is, de már nem az a prioritás, hogy az első szóra menjek, és elvállaljak valamit, nem megbántva ezzel az érdeklődőket.

– A nagy álmát, hogy egy BL-induló férfi élcsapatot irányítson, még dédelgeti?
– Természetesen. Ehhez nyilván sok mindennek klappolnia kell. Az elsődleges, hogy az embert megkeressék egy ilyen ajánlattal. De nem fogok a kardomba dőlni, ha ez az álom nem valósul meg, nem okoz lelki törést, ha nem történik meg.

– A válogatott melletti munka nem hiányzik?
– Óriási megtiszteltetés volt, hogy a magyar női nemzeti csapat mellett dolgozhattam, de jelenleg ez a kérdés nem aktuális, hiszen mindkét szakágban van kiváló szövetségi kapitány. Talán ha majd eszébe jutok valakinek itthon vagy külföldön, megkeresnek. De itt is érvényes: semmilyen problémát sem jelent, és nem okoz sebeket, ha erre nem kerül sor.

– Ott lesz a magyar férfi- és női válogatott a párizsi olimpián?
– Nagyon-nagyon remélem. Hatalmas esélyt kapott mindkét csapat. A hölgyek helyzete kicsit könnyebb, a fiúknál rendkívül sűrű a mezőny. Nem mindennapi fegyvertény lenne, ha mindkét szakág kijutna.

Az edzői pályafutását Pécsen kezdő, legnagyobb sikereit a Győrrel elérő Danyi Gábor (az ő nevéhez fűződik az ETO történetének leghosszabb veretlenségi sorozata, vezetőedzőként – beleszámítva a Covid miatt be nem fejezett évadot – három kiírás során nem kapott ki együttesével a Bajnokok Ligájában, 46 meccsből negyven győzelem és hat döntetlen volt a mérlege) klubszinten megannyi nagy csatát vívott meg az Elek Gábor által irányított Ferencvárossal. A két tréner azonban közösen is dolgozott, a magyar női válogatott irányításukkal lett tizedik a 2020-as Európa-bajnokságon, majd hetedik a 2021-re halasztott tokiói olimpián. „Az egyik legnemesebb ellenfélből az egyik legjobb barát lett a közös munka alatt – méltatta az ünnepeltet Elek Gábor. – Nem tudok elfogultság nélkül beszélni róla. Az eredményei magukért beszélnek, de én elsősorban az emberi oldalát emelném ki, mert Danyi Gábor elképesztően jó ember. Egy rossz gesztust nem tettünk egymás felé soha, a pályán és azon kívül sem, és várhatóan már nem is teszünk.” A tavaly nyár óta a másodosztályú Esztergomban tevékenykedő Elek szerint szakmailag is hasonlóan gondolkodnak, de a munkamódszereik nyilván különböznek. A sportágat ettől függetlenül nagyon hasonlóan látják, főleg a benne élő és dolgozó embereket. „Kiválóan tudtunk együttműködni a női válogatottnál, rendkívül büszke vagyok arra az időszakra és arra a szakmai stábra, amelyben többek között Danyi Gabi, Görbicz Anita és Holanek Zoltán is benne volt. Nagyon szerettem velük dolgozni.”

AZ IGAZI NYOMÁS AZ ELSŐ RANDIN JÖN

– Visszatérve az elmúlt két évet megelőző sűrű időszakára… Győrből, majd Siófokról is idő előtt kellett távoznia vezetőedzőként. Több esztendő távlatából csinálna bármit is másként ezen munkái kapcsán?
– Az ember mindig utólag tud igazán okos lenni, ám nem szeretnék okoskodni, nem is szoktam. A hibáimból viszont szeretnék tanulni. Győrben mindent ugyanúgy csinálnék. A közös munkánknak van egy objektív mutatója, hogy mit értünk el és hogyan. Összességében nagyon sikeres évtized volt, mert ne csak arra emlékezzünk vissza, amikor vezetőedző voltam. Hét Bajnokok Ligája-döntőn vettem részt, ez óriási dolog. Kiváló klubnál, kiváló kollégákkal és szurkolók előtt dolgoztunk, mindenki fantasztikus volt. Volt egy személyes problémám, pechemre a főnökömmel, ez így alakult. A győri évek kapcsán csak azt sajnálom, hogy a koronavírus-járványt követő időszakot nem tudtam befejezni, mert akkor annyira együtt volt a csapat, és annyira erős volt, hogy sikeresek lehettünk volna. Ám ez már a múlt, lezártam pályafutásom ezen részét, jó szívvel és harag nélkül gondolok vissza rá. A siófoki hónapok során túlságosan is megbíztam egyes emberekben, és elhittem, hogy úgy lesz, ahogy mondják. Talán kicsit naiv voltam, utólag már másképp tennék.

– Mennyit változott a sportág, mióta elkezdődött edzősködni?
– Nagyon sokat. Felgyorsult, más a mostani kézilabda, de ez csak a kisebbik szelete a változásnak. Az egész életünk megváltozott. Mondok egy példát. Hallom, látom, olvasom, hogy a fiatalabb játékosok, nemcsak a mi sportágunkban, arról beszélnek, nem tudnak teljesíteni, mert folyamatosan nagy rajtuk a nyomás. Rendszerint ezt mondják, ezt viszont nem tudom elfogadni. Mert akkor mi a helyzet a tűzoltókkal? Vagy az élet más területén dolgozó emberekkel. Valaki azon munkálkodik nap mint nap, hogy megmutassa, mit tud, és aztán azzal jön, hogy ezt mégsem tudja bizonyítani, mert nyomás alatt van. Hát ezért csináljuk! Erre egyébként vannak megfelelő szakemberek, a segítségükkel ez a helyzet megfelelően kezelhető. Ha mégse megy, akkor ki kell mondani, hogy valaki nem alkalmas arra a feladatra, amire vállalkozik. Amúgy pedig az igazi nyomás az első randevún van az emberen, mert ha nem úgy viselkedik vagy beszél, akkor nem lesz második alkalom.

– Ez az ön esetében is így volt?
– Amikor fiatal voltam – ami elég régen volt, ez kiderül ennek a cikknek az apropójából is –, és gondom akadt bármiben, szerencsére nem tudtam elővenni a telefonomat és nyomkodni, hogy azon keresztül oldjam meg a problémámat. Tizennégy évesen a kezembe került Dávid Sándor Balczó András-könyve – elolvastam, és elég inspirációt adott egész életemre. Azóta körülbelül tízszer újraolvastam, ha valami bajom volt. Belelapoztam, és minden kételyem, gondom megoldódott.

– Említette, még nem készül a nyugdíjra. Egy olyan munka és kihívás nem érdekli, mint amibe Elek Gábor belevágott a női NB I B-s Esztergomnál?
– Dehogynem, mert építeni és tanítani mindig is fontos vezérfonal volt az életemben. Csaknem húsz évig tanítottam Pécsen általános és középiskolában, ezzel párhuzamosan a pécsi egyetemen is, az volt az egyik legszebb időszak a karrieremben. Az építkezés teljesen független az osztálytól, hogy a legmagasabb szinten, a második ligában vagy az utánpótlásban történik. A lényeg, értelmes legyen a feladat. Valamit megtanítani, a hibákat kijavítani és újból nekikezdeni, ez nemes feladat.

ATTÓL SZÉP, HA MÁS VÉLEMÉNYEN VAGYUNK

– Ezt olvasva mostantól özönleni fognak önhöz az ajánlatok...
– Várom a hívásokat, csak nincs állandóan bekapcsolva a telefonom, és nincs is mindig térerő nálunk…

– A televíziós szakértői munka, a mérkőzések követése közben újdonságokat is tanul?
– Hogyne. Szakmai közegbe és alkotói légkörbe kerültem az M4 Sportnál. Mindig lehet fejlődni, hiszen ha elhinném, hogy elértem egy magas szintet, az egyet jelentene a megelégedettséggel és az ellustulással. Mindennap az újra kell törekedni. Lehet, hogy valaki nem tanul valamiből, de törekednie kell rá, és egy-egy mérkőzés kommentálása, más szemszögből való megvilágítása jó alkalom erre. Igyekszem, hogy ne tegyek túlzottan szakmai megjegyzéseket, inkább érthető próbálok lenni mindenkinek, mert szerintem egy szakkommentátornak ez a dolga. Más talán másképp gondolja, de attól szép és jó, ha más véleményen vagyunk.

– Stine Oftedal nemrég bejelentett visszavonulásához mit szólt?
– Nagyjából már sejtettem, hogy így dönt. Elég sok korábbi győri játékosommal tartom a kapcsolatot, és tudtam, hogy a vőlegényével, a német válogatott kézilabdázóval, Rune Dahmkéval szeretnének több időt együtt tölteni. Teljes mértékben érthető, ha családot szeretne alapítani. Stine hatalmas érték, kevés hozzá hasonló személyiséggel találkoztam, nehéz lesz megtalálni az utódját.

– Ő az egyik legjobb játékos, akivel valaha együtt dolgozott?
– Igen. Nehéz sorrendet állítani, de biztosan Oftedal, Görbicz Anita és Cornelia Groot lenne az első háromban.

FUTKÁROZÁS A HOTEL LÉPCSŐHÁZÁBAN

– A rendszeres futás és a teniszezés marad az életében a következő hatvan évben is?
– Igen, bár én egy kicsit hosszabb időre tervezek, csak nem tudok annyira előre gondolkodni… Valóban, negyvenöt éve a rendszeres mozgás tölti ki a mindennapjaimat, és nem emlékszem olyan egymás utáni három napra, amikor kimaradt volna. Mielőtt valaki félreértené, és azt hinné, hogy mazochista vagyok, magam is átéltem olyan délutánokat, amikor nem volt kedvem elmenni futni. Amikor fiatalon éjjelente túl sokáig hallgattunk Csuka Mónika-kazettákat vagy olvastunk Dosztojevszkijt, másnap reggel nem volt kedvünk a futáshoz, de én akkor is nekivágtam. Ha valaki ismer, tudja, hogy meccsnapon, legyünk bárhol, bármikor, bármilyen évszakban, akkor is megyek futni. Szerintem mostanra már Balatonföldváron is tudják, ki az, aki szürkületkor pomponos sapkában őrülten futkározik.

– Az igaz, hogy a 2020-es, dániai Európa-bajnokságon a magyar női válogatott hoteljének lépcsőházában futkorászott?
– Így történt. A világjárvány miatt nem lehetett csak úgy kimenni a hotelból, és ezzel szembesülve elvonási tüneteim lettek, mert szó szerint be voltunk zárva, semmilyen lehetőség sem adódott a mozgásra. Elsőre jó ötletnek tűnt a lépcsőház a futáshoz – tegyük hozzá, felvettem a maszkot –, úgy, hogy közben más válogatottak tagjai is ott közlekedtek, és elég furcsán néztek rám, vajon ki ez az őrült. Szerintem aki igazán el van hivatva, tevékenykedjen az élet bármelyik területén, az egy kicsit nem is normális.

– A mozgáson kívül mivel kapcsolódik ki, vagy mi tölti ki a szabadidejét?
– A sportközvetítések követése. A kézilabda, a tenisz és a biliárd hármas nagyon le tud kötni. Biliárdozni az átlagnál talán jobban is tudok, és azért is szeretem, mert abban előre kell gondolkodni. Már a lyukba belökni a golyót sem könnyű, de utána a következő pozíció megtalálása és előregondolkodni sem egyszerű, és nekem ez jól megy. Az edzői pályán is ebből a szempontból, hogy előre látok helyzeteket, tartom magam egy hajszállal jobbnak az átlagnál.

– Mivel lenne elégedett a következő kerek születésnapjáig tartó időszakban?
– Ha már kereket mondott, akkor annak nagyon örülnék, ha nem kerekesszékben tolnának be egy újabb ilyen interjúra… A család, a gyerekeim, az unokáim, a hozzátartozóim a legfontosabbak, hogy együtt legyünk a továbbiakban is, mindig is ez volt a lényeg. A sport kapcsán azzal lennék elégedett, ha olyan munkahelyem lenne, ahol értelmes feladatok várnak. A teniszpályán pedig azzal, ha nem tudnák leolvasni az arcomról, hogy tenyeresből rövidítek, vagy nyesek…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. február 17-i lapszámában jelent meg.)