A római csapattárs szemével – százéves lenne Nyers István, 4. rész

Nyughatatlan természete, kalandvágyó szíve és nem utolsósorban anyagi vitái véget vetettek Nyers István dicsőséges hat évének az Internazionalénál: a kétszeres bajnok, gólkirály 1954 nyarán hatalmas médiaszenzációt keltve az AS Romához igazolt. Nem szakadt meg a kapcsolata Milánóval, országos hírnevét kiaknázva néhány évvel később női és férfi divatáruüzletet nyitott a Corso Vittorio Emmanuele 31. szám alatt, felügyelete alá tartozott egy Fritz nevű üzletvezető, egy szabónő, két szabász, egy varrónő és egy inasfiú. A márkanév adta magát, fényképek tanúsítják, a bejárat fölött és az elegáns selyemruhába bújtatott inasgyerek sapkáján is ott virított a felirat: „Nyers”. 

Korabeli népszerűségét nehéz szavakba foglalni, a fennmaradt fotókon a csillogó szurkolói szemek, rajongó női tekintetek, elismerő futballistapillantások mindennél többet elárulnak. Felesége, Anna Zvekanovic visszaemlékezések szerint rendkívül féltékeny volt, ám abban is egyetértenek az akkori viszonyok ismerői, hogy erre házastársa bőven szolgáltatott is alapot. Férje habzsolta az életet, előszeretettel kereste a jobbnál jobb olasz éttermeket, gyengéi voltak a luxusautók és a lépten-nyomon körülötte keringő gyönyörű nők – beszédes, hogy egy kései interjújában kétértelmű utalást tett a világhírű dívához, Sophia Lorenhez fűződő élményeiről. A L’Italia című lap még milánói időszakában, 1953-ban közölt túlfűtött hangvételű cikket, amelyben a szépséges szőke színésznő, Anny Celli üzent: „Nézzék, micsoda teste van, nekem Nyers István kell!” A szöveg aztán árnyalja a szemtelenül kihívó felütést, a színházi élet keresett szubrettje elmagyarázza, azért van szüksége a gyorslépű és nagy rúgású futballistára, hogy bármikor ellenségeire uszíthassa őt. Otthonosan és természetesen mozgott a csatár a szórakoztatóipar és az olasz mozi szereplőinek társaságában, a kamerák előtt bolondozott mások mellett Carlo Dapporto filmszínésszel és Renato Rascel színész-énekessel is. Uralta az éjszakákat és a nappalokat, amilyen könnyedén mozgott a bárok, trattoriák világában, olyan fesztelenül játszott gyerekekkel a strandon vagy állt be labdázni a téren római kölykök közé. 

Két idényt töltött az olasz fővárosban, a száraz szakmai adatok összegyűjtésében Budai Miklós kollégánk mellett Gabriele D’Urbano, az AS Roma archívumvezetője volt a segítségünkre: 1954. augusztus 13-án esett át az orvosi vizsgálaton, a következő két évben 54 Serie A-mérkőzésen és két Közép-európai Kupa-mérkőzésen lépett pályára a sárga-vörösöknél, összesen 21 gólt szerzett, egy alkalommal ért el mesterhármast (Roma–Novara 5–3, 1955 február 6.). Az első idényben Jesse Carver volt az edzője – a Roma ötödik helyével megelőzte a nyolcadik Intert –, a másodikban pedig nem más, mint korábbi ferencvárosi ellenfele, a Juventust 1952-ben bajnoki címhez segítő Sárosi György. Vele hatodik lett a csapat, amelynek csatársorát a magyar támadó mellett olyan csillagok fémjelezték, mint az 1950-es világbajnok uruguayi Alcides Ghiggia vagy Carlo Galli.

A száz éve született Nyers István korosztályából kevés tanú maradt, éppen ezért becsültük meg az alkalmat, hogy alkalmunk nyílt interjút készíteni a generáció utolsó élő AS Roma-játékosával. Egidio Guarnacci 1934-ben született, az 1954–1955-ös idényben mutatkozott be az AS Roma fedezeteként, később játszott a Fiorentinában és három alkalommal az olasz válogatottban is. Ma is szeretettel emlékszik vissza egykori edzője, Sárosi György alakjára és persze a félelmetes lövéseiről is híres magyar csapattársra.

„Stefanónak hívtuk, de pontosan tudtam akkor is, hogy István néven született – mondta telefonbeszélgetésünk során az akkori fiatal tehetség. – Felnéztünk rá, klasszis játékos volt. Hogy miként teltek csapatunk mindennapjai? A Campo Testacción edzettünk akkoriban, mindennap, néha reggel, néha délután, ahogyan a tréner elrendelte. Az idegenbeli mérkőzésekre vonattal utaztunk, rendszerint kártyázással töltöttük el az időt. Meghatározó mozzanat a magyarokkal kapcsolatban a megtisztelő élmény, hogy a Stadio Olimpico 1953 májusi avatóján, az Olaszország–Magyarország mérkőzésen én is labdát szedhettem. Összesen négyen voltunk a pálya körül, az AS Roma fiatal játékosai, de el kell mondjam, sokat nem kellett szaladgálnunk, Puskás Ferencék nem lődöztek össze-vissza. Boldog szívvel, mégis szomorúan emlékszem vissza a pillanatokra, mert eszembe juttatják, hogy elmúltak a legszebb éveim, eltelt az idő.”

Eltelt az idő, mégis találtunk Rómában más szemtanút is Nyers István időszakából. Fabrizio Grassetti, a Roma-szurkolók Egyesületének 90. évében járó elnöke örömmel lapozta fel a klubtörténeti könyvek magyar csatárt említő fejezeteit, és megosztotta saját emlékeit is: „Szenvedélyem volt az AS Roma már kölyökként is, a futballévkönyveket forgatva mindig képben voltam a csapattal kapcsolatban. Hatalmas lelkesedéssel fogadtuk Nyers Istvánt, és meg is hálálta a bizalmat, ballal és jobbal egyaránt veszélyes volt. Soha nem felejtem, az egyik mérkőzésen valaki bedobott egy almát a lelátóról a pályára. Tízévesen nagy hatást tett rám, hogy a magyar játékos nem dobta vissza, hanem odasétált, felemelte, és mosolyogva, jóízűen beleharapott. Nagy sikert aratott különös reakciójával. Az is élénk emlékem, hogy egy másik mérkőzésen kivételesen nem ő rúgta a tizenegyest, hanem átengedte Alcides Ghiggiának. Az uruguayi nekifutott, úgy tett, mintha ellőné, de az utolsó pillanatban lepasszolta Nyersnek, aki közelről bepöckölte. Akkoriban ez a megoldás rendkívül ritkának számított. A legérdekesebb eset azonban az, amelyet Massimo Izzi klubtörténész mesélt nekem a mai beszélgetésünk előtt. Roma–Lazio tartalék bajnoki mérkőzést rendeztek 1955. november 2-án a római Stadio Torinóban. Itt edzett aznap az AS Roma felnőtt csapata is, a játékosok többsége már elindult haza, amikor elkezdődött a fakócsapatok meccse. Nyers ott szedelődzködött még, és látta, hogy a Lazio vezetői nem voltak tisztességesek, mert elvittek magukkal a rangadóra néhány első csapatbeli játékost is. Annyira zavarta ez az igazságérzetét, hogy hiába a végigdolgozott edzés, játékra jelentkezett, 1:0-s Lazio-vezetésnél beállt az AS Roma tartalékok közé, és két góljával megfordította az állást, nyert is a csapat 2:1-re.”

Az AS Románál töltött két idényben Nyers István túl volt már pályafutása csúcsán. Formaingadozásai, alkalmi sérülései ellenére érdeklődött iránta a Juventus, a külföldiekre vonatkozó szigorú olaszországi átigazolási szabályok miatt azonban az Olasz Labdarúgó-szövetség (FIGC) nem engedélyezte az újabb klubváltást. A megkopott fényű korábbi klasszist 32 évesen már nem marasztalta az AS Roma, ráadásul sportszerűtlen életformája egyre messzebb sodorta a sportág elitjétől. Szöllősi György Dribli az égig című monográfiájából tudjuk, hogy 1957-ben olasz földön játszott Czibor Zoltán alkalmi csapatában. Maga az Aranycsapat balszélsője, Nyers István posztriválisa beszélte el: „Volt egy menekülttábor Róma mellett, ott voltak magyarok, ötvenhatosok. Volt egy-két futballista. A Grosicsnak a sógora, Bagoly Berci a MATEOSZ-ban játszott, mondtam neki, szedjél össze futballistákat, én meg Róma és Ausztria között, a tengerparton lekötöttem meccseket. A tengerpart mellett volt egy papi szeminárium. Nekik volt futballpályájuk, azoktól kértem engedélyt, hogy játszhassunk. Képzeld el, azt a falut és a helyi csapatot úgy hívták: Fradi. Ők engedték meg, hogy játszhassunk. Ott a teraszon a kispapok, a szeminaristák nézték mosolyogva a meccseket, tudták, hogy ki vagyok, drukkoltak nekünk. Vacsora, meg amit akartunk, ittunk. És egy fillér sem volt a zsebemben. Nekem kellett volna fizetnem, ha nem nyerünk, mindig a vesztes fizette. Először csak a helyi csapat ellen játszottunk, aztán megerősítették: Jézusmária! Mit kellett futni, izzadni! Mindegy, hála a Jóistennek, minden meccset megnyertünk. A Bagoly Berci NB I-es játékos volt. Aztán volt egy Nyers nevezetű, korábban az Újpestben játszott, aztán Olaszországban az Interben, meg az AS Romában. Akkor körülbelül harminchét éves volt. Ordítottam, hajtottam őket. Én mentem a kocsival, Rómán keresztül, fölvettem őket, vinni ide-oda, kétszer fordultam. Jó volt, jóllaktunk. Ott a pálya mellett volt egy falusi vendéglő, olyan csárdaszerű. Volt ott minden: finom birka, olajbogyó, tészták, és finom borocska is. Jól éreztük magunkat.”

A régi futballbarátságok sokat jelentettek a bajban. Varró Krisztián, Kubala László életrajzírója elevenítette fel az egykori ganzos csatártárs „mentőakcióját”, amellyel a tengődő labdarúgót igyekezett felkarolni Barcelonában.

„A tavasz elején Kubala megpróbált segíteni egy régi barátnak, Nyers Istvánnak, aki még egyszer az életben igazi nagycsapatnál szerette volna megméretni magát. Kuksi ajánlásával Batmanya be is vetette őt a Ferror elleni felkészülési mérkőzésen, a bal szélen, ahol már nem tudott kitűnni az egykori milánói világklasszis. Czibor később úgy emlékezett: nem Kuksin múlott az, hogy újra összejöjjön az egykori ganzos tandem. A sokat dohányzó Nyers rossz bőrben volt, jóval idősebbnek tűnt a koránál, már képtelen volt megfelelni az újabb kor fizikai erőpróbáinak. Kubala a későbbi protezsáltjaival (Cziborral, majd Kocsissal) szerencsére már nem maradt szégyenben.”

Hivatalos mérkőzésen nem lépett pályára a Barcelona színeiben Milánó korábbi ünnepelt csatára. Kisebb spanyolországi csapatoknál, a Terrassánál és a Sabadellnél tett próbálkozásai után, 1958 nyarán visszatért Olaszországba, a Serie B-be előző évben feljutott Leccóhoz. Pályafutása csillaga végleg leáldozott.

A következő részben: Élet a futballpályafutás után

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. május 11-i lapszámában jelent meg.)