„Négyszáz után nem tudsz más lenni, csak őszinte” – interjú Molnár Attilával

Vágólapra másolva!

2024.07.08. 17:14

Címkék

Molnár Attila tavaly valósággal berobbant a magyar atlétika élvonalába, 400 méteren országos csúcsot döntött, a budapesti világbajnokságon nem sokkal maradt le a döntőről, idén pedig hatodik lett a római Európa-bajnokságon. Interjúnkból kiderül, miért nem lett futballista, milyen munkamorált neveltek bele Veszprémben, miért szereti annyira a váltót, és hogyan kapta össze magát a lelkileg nagyon nehéz időszaka után.

– Milyen volt a Balaton partján felnőni?
– Az egyik szó, amellyel jellemezni tudnám a gyerekkoromat, a fegyelmezett. Szigorúan neveltek, de ez vezetett oda, ahova eljutottam. A suli mellett a szüleim csak edzésre engedtek el, általános iskolában focizni jártam, előbb iskolai keretek között, majd egyesületben, otthon pedig tanultam. Társaságban nyitott voltam, de a baráti körömet megválogattam. Tele voltam energiával, sohasem unatkoztam.

– Mennyit jár vissza a Balatonhoz?
– Mindig füredi maradok, ide tartozom. Ha hazamegyek, akkor Balatonfüredre megyek haza, Pestre azért utazom, mert ott van dolgom. Van, hogy csak két-három hetente tudok hazajönni, nyáron nehezebb, mert beutazom a világot és versenyzek, de ha már van két pihenőnapom, inkább itt töltöm el. Szeretek újra és újra visszatérni a gyökereimhez, sohasem felejtem el, honnan jöttem.

– Gyerekként a gyorsaságával hamar kitűnt?
– Negyedik osztályosként derült ki, hogy gyorsabb vagyok a többieknél, emlékszem, megkaptam a labdát, elrúgtam valamerre, és amikor legközelebb lepattant, én értem oda elsőként. Az más kérdés, hogy nem tudtam vele mit kezdeni, a labdával nem voltam igazán ügyes…

– De azért élvezte?
– Nem tetszett, hogy Csopak, Balatonarács és Balatonfüred klubjai állandóan civakodtak a támogatáson, így aztán Tihanyban fejeztem be a futballista-pályafutásom. Ha sikeres akartam lenni, jobban kellett akarnom tíz másik embernél a pályán, ezért tizennégy-tizenöt éves koromban kerestünk valami egyéni sportágat, amelyben kamatoztathattam a gyorsaságom. A sérülésveszély miatt ma már nem engedhetem meg magamnak, hogy teremben focizzak a haverokkal, de a futball a mai napig szórakoztat, leülök néha meccset nézni, bár egy gól nélküli döntetlen után azért elgondolkodom, hova tűnt az elmúlt kilencven percem… Azon viszont még ma is el szoktam gondolkodni, vajon én érném-e el elsőként a labdát egy átadás után.

– Tizennégy évesen kicsit későn kezdett el atletizálni, nem?
– Ráadásul tizennyolc voltam, amikor valóban elkezdtem vele foglalkozni. Középiskolában a tanulás volt az első, két évig Balatonfüredre jártam a Lóczy Lajos Gimnáziumba, aztán amikor Veszprémben voltak az edzéseim, az atlétikai pálya jó száz méterre volt a Vetési Albert Gimnáziumtól, így átmentem oda tanulni.

– Volt példaképe?
– Sohasem szerettem volna hasonlítani senkire, mások sikereit sem irigyeltem. Legfeljebb a személyisége tetszett valakinek, ha szerény tudott maradni és a helyén tudta kezelni a sikereit. Például Usain Bolt sokkal nagyobb generációs zseni volt, mint Noah Lyles, aki viszont nagyon szeretne rá hasonlítani. A magasabb szintű teljesítmény mellett mégis több alázat volt Boltban, sokkal szerényebben kezelte a sikereit.

– A négyszáz méter éppen a határon van – a sprint vagy a középtáv áll közelebb önhöz?
– Utóbbit mondanám, mert inkább kitartó vagyok, mint gyors, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lennék gyors. Amikor elkezdtem atletizálni Veszprémben Stupián Anikónál, a mezei futástól a tíz kilométeres váltóig mindent kipróbáltunk. Arra neveltek, hogy monoton tempóban hosszú ideig úgy tudjak futni, hogy közben ne szenvedjek, és egy idő után mindebből nyilvánvalóvá vált, hogy fekszik nekem a négyszáz méter. Mert amúgy gyors vagyok, amit nem lehet tanítani, vagy megvannak a megfelelő izomrostjaid, vagy nincsenek.

– De ha a hosszabb távokat szereti, az országos bajokságon miért kétszázon indult – és nyert – a négyszáz mellett?
– Egymásra néztünk az edzőmmel, Karlik Pállal, és azt mondtuk, kétszázon kellene javítani az időmön, mert gyorsabban kell elkezdenem a négyszázat. De annyira büszke nem vagyok rá, 20.85 másodperccel ne nyerjen senki felnőtt országos bajnokságot, ezzel az idővel a negyedik-ötödik helyen kellett volna végeznem. A kétszáz itthon most kissé üres versenyszám.

– Mi az erőssége négyszázon?
– A rajt után olyan sebességet kell felvenni, hogy a távot minél gyorsabban, de minél kevesebb energiaveszteséggel tegyük meg. Ezt nevezzük mi »utazósebességnek«, én ebben vagyok kiemelkedő, mert szenvedés nélkül, azonos sebességgel képes vagyok végigfutni a középső kétszáz métert. Az utolsó százon sem vagyok rossz, nem hajrázom rosszul, de mások jobban bírják. A futás után hamar helyrebillenek, persze a negyedik erős menet után nekem is le kell feküdnöm, annyira kimerülök.

– A négyszáz métert ön választotta, vagy mások választották önnek?
– Nem emlékszem, hogy én választottam volna, de arra sem, hogy valaki azt mondta volna, mostantól ez a te számod. Serdülőkorban háromszáz méter van, amihez a legközelebb a négyszáz áll, ez ennyire egyszerű lehetett. Senki sem választotta, ez a táv volt logikus.

– 2021 óta Karlik Pál irányítja az edzéseit. Hogyan került hozzá?
– Miután leérettségiztem Veszprémben, Budapesten akartam továbbtanulni a Műszaki Egyetemen, ahova fel is vettek. Emlékszem, éppen a családdal vitorláztunk a Balatonon naplementében és teljes szélcsendben, amikor megjött az sms, de másnak is megjöhetett, mert hallottam az üdvrivalgást a déli parton. És szeretnék eloszlatni egy tévhitet is: a Balatonon mindenhol van térerő. Júliusban elkezdtem keresgélni, hogy a fővárosban hol atletizálhatnék tovább, így kerültem a Ferencvároshoz és Palihoz, akivel először csak tíz-húsz percet beszéltünk, ami után el kellett döntenie, mit tud velem kezdeni. Volt egy elképzelése, nagyjából mit tudok, én pedig megláttam benne azt a keménykezű edzőt, akire nekem szükségem van. Örökre hálás leszek Stupián Anikónak, hogy ezt a munkamorált belém nevelte, mert ma már tudom, hogy másképpen nem megy. Emlékszem, amikor Veszprémben tízszer háromszáz méter futás volt a völgyben, hiába esteledett rád, miközben még csak hattal végeztél, addig nem mehettél vissza, ameddig a maradék négyet meg nem csináltad. Nem volt olyan, hogy valaki feladja. Egy bizonyos kor alatt szerintem a gyereknek nem is kell szabad kezet adni, mert nem vezet jóra. Én is többször próbáltam a rövidebb utat választani, átléptem a határt nem is egyszer, de a szüleim rájöttek, és megbüntették, amiből mindig tanultam, így tudtam azzá lenni, aki ma vagyok.

– Ebből fakad az önbizalma is?
– Az más. Tisztában kell lenned azzal, hogy a versenyen már semmit sem fogsz kitalálni, hiába másolod le a másik bemelegítését, az azt megelőző kilenc hónapot kell úgy végigcsinálnod, hogy abból magabiztosság szülessen. Egy világversenyen az tesz magabiztossá, hogy pontosan tudom, mire vagyok képes, és úgy állok a rajtgép mögé, hogy mindent megtettem a felkészülésem alatt, nincs hiányérzetem vagy lelkiismeret-furdalásom. Aki nem elég magabiztos, az abból fakad, hogy tudja, nem tett meg mindent. Én minden edzés után úgy megyek haza, hogy összeesem, anyu régen mondogatta is, örül, hogy jó sportoló vagyok, de nem tudja hasznomat venni hétvégén a takarításban meg a fűnyírásban, mert csak pihenek. Jó, azért mindig lenyírtam a füvet…

– Az életben is ilyen magabiztos?
– Szeretném azt gondolni magamról, hogy igen. Fontos, hogy az ember nyitott legyen az újra, és ne essen bele ugyanazokba a hibákba, én pedig ilyennek tartom magam. Például aki egyszer elveszti a bizalmamat, annak nem szavazom meg újra, vagy nem hiszek el mindent, amit olvasok, felismerem a kattintásvadász híreket, és nem áldozom a következő négy percemet arra, hogy elolvassam, mert tudom, hogy elpocsékolt idő lesz.

– A római Európa-bajnokságon említette, hogy nehéz időszakon ment keresztül.
– Nemrég hetvenévesen elhunyt az édesapám, ami villámcsapásként ért, nagyon korán jött, hiszen csak huszonkét éves vagyok, még most alakul az életem. Keményen nevelt, de mindig büszke volt arra, amit elértem, és nagyon jó kapcsolatunk volt. Egy-két napig nem is igazán tudtam, mit csináljak, mihez kezdjek, végül felülkerekedett bennem, hogy helyet kell adnom a gyásznak, a feldolgozásnak. De kegyetlen sportág a miénk, nem kérdezi meg senki, hogy az óra miért mutat annyit, amennyit. A gimnázium után vált az atlétika kvázi hivatássá az életemben, és az edzéseken mindennap élesnek kell lennem, nem lehet egyik nap sem úgy hazamenni, hogy még maradt bennem valamennyi. Ezért gyorsan le kellett rendeznem fejben, hogy amikor kimegyek a pályára, ne foglalkozzak semmi mással. Nagyon nehéz volt, főleg az első két-három verseny, amikor tudatosult bennem, hogy egy emberrel kevesebb szurkol nekem, és talán éppen az az ember, akit leginkább szeretnék, hogy lásson. Nem azzal vigasztaltam magam, hogy valahonnan felülről néz, én csak azt tudtam, hogy nincs itt, és nem tudom felhívni telefonon a verseny után. Aztán szépen lassan ez kezdett megváltozni, a rajtgép előtt a gondolataimat újra össze tudtam szedni, és a római Európa-bajnokságon jutottam el oda, hogy már nem fájdalom volt bennem, hanem hogy meg szeretném mutatni, és továbbvinni, naggyá tenni a nevét, mert őt ugyanúgy hívták, mint engem. Akkor valahogy így jöttem ki ebből, de ez egy folyamat, ami még mindig tart, nem érzem úgy, hogy feldolgoztam volna, de tartani akartam magam a versenyszezonban. Tudom, hogy vár rám az az időszak, amikor ezen mélyebben el tudok és el kell gondolkodom, de addig próbálom kizárni.

– 2023 volt az áttörés éve. Hogyan emlékszik vissza a budapesti világbajnokságra?
– Rengetegen teherként élték meg, hogy jól kell szerepelni, de én úgy mentem neki a vébének, hogy jussak ki, aztán már csak meg kell élni. Szerintem ez azoknak sikerült, akik hazai közönség előtt életük legjobbját nyújtották, azaz valami olyasmit, ami maradandó, mert nem elég pályára lépni. Én úgy érzem, kihoztam belőle mindent, az első naptól az utolsóig minden percét megéltem. De nagyon örülök neki, hogy egyszeri alkalom volt, és ahelyett, hogy hatalmas nyomás lett volna rajtam, minden teher lekerült a vállamról.

– A hirtelen jött népszerűséget is szereti?
– Sohasem vágytam rá, de örülök, hogy így alakult. Annyi a titok, hogy őszintén kell nyilatkozni, nem pedig az unalomig ismert sablonokat pufogtatni, mert a nézők átlátnak rajtad. Nem azt kell elmondani, amit mindenki látott, hogy hogyan futottál, ugrottál, dobtál, hanem valami olyat, amit a néző nem tud, ami te vagy, ami belülről jön. És négyszáz után nem tudsz más lenni, csak őszinte.

A 2023-as budapesti világbajnokságon óriási futással jutott elődöntőbe, végül 12. lett (Fotók: MTI, Árvai Károly)
Fotó: Árvai Károly

– A váltót miért szereti ennyire?
– Ha egyéniben futsz, a felelősség a tiéd, csak magadért futsz. Váltóban kétféle ember létezik, az egyik azt mondja, hogy a felelősség négy részre oszlik, a másik azt, hogy megnégyszereződik, mert nemcsak magadért felelsz, hanem a másik három társadért is. Én az utóbbi vagyok, a váltóban nem tűrök hibát magamtól, és ha teljesen halott az ügy, akkor is hajtom magam előre. A váltóknál a másodperc tört része alatt kell döntéseket hozni: mi a tempó, mikor előzök, mikor nem előzök, kanyarban például csak akkor, ha nagyon nagy a sebességkülönbség, mert annyival többet kell futni. A hosszú egyenesben, szembeszélben célszerű beállni az előtted futó mögé, és nem elveszíteni azt a pluszenergiát, amit a végén majd be tudsz vetni.

– A negyedik futása milyen volt Rómában?
– Előző nap este tíz óra harminckor jöttem ki a vegyes zónából, utána elmentem jegelni és doppingvizsgálatra, hajnali egyre értem vissza a szállodába, és reggel fél hétkor indult a busz a stadionba a délelőtti váltóhoz. Az edzőm azt mondta, nyugodjak meg, vezessek le, és majd küldjek egy sms-t, hogy reggel jövök-e vagy sem. Nem sokan tudják, de Pali a kezembe adta a döntést. Tudtam, hogy sérülésveszélyes, de azt is, hogy szükség van rám a váltóban. Amikor visszaértem, a szobatársam, Wahl Zoli kérdezte, mi a helyzet, hogy vagyok, de mondtam neki, hogy aludjunk, majd reggel kiderül. És itt visszatérnék a négyszeres felelősségre és arra, hogy a váltóban nem én vagyok a lényeges. Reggel persze úgy döntöttem, hogy megyek, mondhattam volna nemet is, de az nem én lettem volna.

A 2024-es glasgow-i fedett pályás vb-n okos versenyzéssel végzett az ötödik helyen
Fotó: Koszticsák Szilárd

– Hogyan regenerálódik a futások között? Hogyan építi fel magát újra fél nap alatt?
– Rengeteg kis praktika van, jégkád, kompressziós csizma, fizioterapeuta, lábakat az égbe, hogy kimenjen belőle a vér. A négyszázas döntő után egyből elmentem jégkádba, utána gyúróhoz – ismételten nagyon köszönöm Kiss Zozónak, hogy hajnali fél egykor még legyúrt, mert ő aztán nem aludt semmit. Az nagyon kellett, és hozzásegített a döntéshez, hogy másnap is elinduljak, ha már egy ember fönnmaradt csak azért, hogy nekem segítsen…

– És mit csinál Molnár Attila, amikor nem fut?
– Az informatika érdekel, építettem otthon egy „erőművet”, egy számítógépet, mert nekem fontos volt, hogy én rakjam össze a legkisebb alkatrésztől a világító gépházig. Szeretek vele bíbelődni, tudni, melyik alkatrész miért van ott, és egy számítógépet összerakni nem olyan, mint egy LEGO-t, nincs útmutató. Szeretek túrázni, vitorlázni vagy gokartozni, szeretem a társaságot, de néha az egyedüllétet is. Néha szükségem van arra, hogy ne szóljon hozzám senki, például a négyszázas Eb-döntő után nagyon örültem, hogy hazafelé nyugi volt. A csendben tudom feldolgozni, ami aznap történt, és felkészülni a jövőre.