Csak egy hajszál hiányzott kétszer is – Gareth Southgate-sorozat, utolsó rész

Első tornáján, a 2018-as világbajnokságon jól szerepelt Gareth Southgate szövetségi kapitányként Anglia élén, mint az előző fejezetben írtuk, az 1990 utáni újabb elődöntőbe jutást igencsak értékelte az angol futballtársadalom, annak ellenére is, hogy érmet nem sikerült nyerni. A léc azonban magasra került, és a szakvezető felelőssége is megnőtt, mert mindenki tudta, a következő években a szigetországban talán sohasem látott minőségi „alapanyagot” kap az utánpótlásból. Az angol korosztályos válogatottak – hasonlóan a felnőttcsapathoz – korábban nemigen tündököltek a nagy tornákon, de 2017-ben valami rendkívüli történt: egyazon évben világbajnok lett az U17-es és U20-as angol válogatott is, az U19-esek Európa-bajnokságot nyertek, az U17-esek pedig Eb-döntőbe jutottak, amelyben csak tizenegyesekkel kaptak ki Spanyolországtól.

De azt is túlzás mondani, hogy az ölébe pottyantak Southgate-nek ezek a tehetségek – akik közül az évek során sokakat beépített a felnőttcsapatba –, hiszen kapitánysága előtt éveken át ő volt a szövetségben (FA) az edzőképzésért és az utánpótlásért felelős igazgató.      „Nagy hangsúlyt fektetünk az utánpótlás-nevelésre és az edzőképzésre. Ez tíz vagy még több éven át nem így volt –      mondta 2012-ben a brit FourFourTwo magazinnak. –      Mindig a szövetségi kapitányt vádoltuk a kudarcért, ahelyett hogy a problémák gyökerét kerestük volna. Ez pedig a tehetségek hiánya. Újra el kell kezdenünk dolgozni ezen, újra ki kell nevelnünk a saját edzőinket, és meg kell teremtenünk a gyerekeknek a körülményeket, hogy fejlődhessenek.”

Aztán úgy alakult, hogy kapitányként már ő építhette be fokozatosan a felnőttválogatottba az utánpótlássikerek olyan prominens tagjait, mint Jadon Sancho, Phil Foden, Trent Alexander-Arnold, Declan Rice, Mason Mount, Fikayo Tomori, Kalvin Phillips, Bukayo Saka, Jack Grealish vagy Jude Bellingham.

Az oroszországi vb utáni első nagy erőpróbája az új UEFA-sorozatban, a Nemzetek Ligájában volt, amelyben a Southgate-csapat megnyerte az A-ligás csoportját, bejutott a négyes döntőbe, amelyben viszont kikapott Hollandiától 3–1-re, majd a bronzmeccsen legyőzte Svájcot 0–0 után tizenegyesekkel 6–5-re. Talán több is lett volna ebben, mindenesetre az 1966-os vb-arany után másodszor nyert érmet Anglia felnőttvilágversenyen.

És az NL remek felkészülési lehetőség volt a koronavírus-járvány miatt 2021-re halasztott Európa-bajnokságra, amelyet szerte Európában rendeztek meg, de az elődöntőket és a döntőt Londonban. Ki lehetett számolni, hogy csoportelsőség esetén a háromoroszlános válogatott úgy menetelhet a döntőig, hogy csupán egyetlen meccset, a negyeddöntőt kell a határain kívül játszania. A történelmi siker csaknem össze is jött, csupán azok a fránya tizenegyesek – amelyeknek átkát pedig már mintha levetkőzte volna – okozták a vesztét a döntőben. De például a csoportkörben „revansot vett” Horvátországon a 2018-as vb-elődöntő miatt (1–0), a nyolcaddöntőben egyik nagy mumusát, Németországot könnyedén intézte el (2–0), az Ukrajna elleni negyeddöntő pedig szinte már örömjátékot hozott (4–0).

A pragmatikusság akkor is jellemzője volt Southgate-nek, de ezen a tornán játszott a leginkább bátran, támadó szellemben vele a csapat. Egy igazán nagy hibát követett el: az 1–1-re álló döntő hosszabbításában a tizenegyesrúgás nyilvánvaló szándékával becserélte Marcus Rashfordot és Jadon Sanchót a 120. percben – majd mindkét „hideg” játékos kihagyta a maga tizenegyesét, az aranyérem pedig az olaszok nyakába került a Wembley-ben. A döntő előtt az angolok megint felkapták a „Football’s coming home” (a futball hazatér) szlogent, de ahogyan 1996-ban éppen Southgate németek ellen elrontott tizenegyese miatt, a futball megint nem tért haza… Viszont már tényleg csak egy hajszálra volt tőle.

Aztán a 2021 szeptembere és 2022 júniusa közötti kilenc hónapban nekünk, magyaroknak is bőven jutott a Southgate-csapatból, négyszer is megmérkőzött vele válogatottunk, előbb két vb-selejtezőn, majd két Nemzetek Ligája-találkozón. Szinte mindegyik meccs emlékezetes valamiről. A Puskás Arénában a 0–4-es vb-selejtező meglehetősen botrányosra sikeredett, az angol sajtó rasszizmust kiáltott (az egyik újság Anglia–Rasszisták 4–0 címmel jelent meg), a FIFA vizsgálatot indított. Talán az egyetlen korrekt megnyilvánulás éppen Southgate-é volt, aki így nyilatkozott:      „Igaz­ságtalan minden magyar rajongót kritizálni. Sokan nagyon tisztelettudóak voltak és kifejezetten jól viselkedtek. A felelősökkel kell foglalkozni.”      Az októberi, londoni 1–1 bravúr volt, az 1953-as 6:3 óta először nem kaptunk ki Angliában. A 2022-es NL-re pedig aligha gondol vissza jó szájízzel a szakember. A Puskás Arénában az UEFA büntetése miatt nem lehettek nézők, csak 14 éven aluli gyerekek, de a harmincezer lurkó belehajszolta Szoboszlai Dominikékat a győzelembe (1–0). Az angol sajtó megint hőbörgött – és megint az angol kapitányé volt az egyetlen józan hang. Nem mintha nagyon megköszöntük volna ezt neki azzal, hogy tíz nappal később Wolverhamptonban 4–0-ra győztünk, ami Anglia legnagyobb hazai veresége volt 1928 óta…

Persze Southgate és az angol szurkolók szeme előtt nem az NL, hanem a katari világbajnokság lebegett 2022-ben. A torna előtt Anglia a harmadik helyen állt a FIFA világranglistáján, sohasem jegyezték ilyen magasan a ranglista bevezetése óta. Ám hiába az Iránnak lőtt hatos (6–2) vagy a walesi szomszéd megregulázása (3–0) a csoportkörben, nem sikerült megismételni még az oroszországi eredményt sem, a negyeddöntőben a franciák kiverték Angliát (2–1). Pedig jobbak voltak az angolok a címvédőnél, de megint egy tizenegyes miatt lehetett szomorú a szakvezető, Harry Kane egyenlítés helyett csúnyán a kapu fölé lőtt a hajrában.

A kiesés után Southgate arról beszélt, alaposan át kell gondolnia, kívánja-e folytatni a válogatott élén. Aztán december 18-án az FA megerősítette, hogy a 2016 óta irányító szakemberrel vág neki a 2024-es Eb-selejtezőnek. És a döntés helyességét csaknem fényesen igazolta a németországi torna, újfent egy aprócska lépés választotta el Angliát a történelmi tettől. Ismét döntőbe jutott, egymás után a második Eb-n, és könnyen el lehetett képzelni, hogy megint tizenegyesek döntenek a végén, miután a kapitány remek cseréje, Cole Palmer a 73. percben 1–1-re alakította az állást. A 86. percben azonban bedobta magát Mikel Oyarzabal, és megnyerte Spanyolországnak a kontinensbajnokság aranyérmét.

Southgate-nek megint nem sikerült… De hozzá kell tenni, ezen a tornán a korábbiakkal ellentétben már végig kemény kritikát kapott mind a szurkolóktól, mind a szakemberektől a minden korábbinál defenzívebb játékfelfogása miatt. Merev pragmatizmusa 2024-ben Németországban lépte át a „fogyaszthatóság” határát. Az angol válogatott minimális kockázatot vállalt minden meccsen, és lényegében csak akkor volt „hajlandó” futballozni, amikor muszáj volt – és csak addig, amíg muszáj volt. Nekünk is jól jött volna, ha a szlovénok elleni utolsó csoportmeccsen megerőltetik magukat, de nekik az még belefért. A szlovákok elleni nyolcaddöntőben viszont tényleg az utolsó szalmaszálat jeletette Jude Bellingham ollózása, Svájc ellen is égett a ház, végül tizenegyesekkel sikerült a továbbjutás, és Hollandiával szemben is az utolsó percben jött össze a fordítás. Spanyolország viszont már nem kegyelmezett.

Ennek ellenére meglepetés volt a javából július 16-i lemondása – minden hibája és tévedése ellenére bárkinek nehéz örökség lesz átvennie a helyét az angol válogatott élén.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. augusztus 17-i lapszámában jelent meg.)