Még fényesebb érmekre vágyik – interjú Halász Bencével

– Elfogta valamikor euforikus érzés az olimpiai ezüstérem miatt?
– Tavaly, a budapesti világbajnokság után öntött el a legnagyobb örömhullám, ami még a mostani olimpiánál is nagyobb izgalommal járt, de a párizsi élmények is közel álltak hozzá. Ezzel összefügghet, hogy a külső nyomás mintha kisebb lett volna idén. Persze nagyon boldog voltam az olimpiai ezüstérmem után, de továbbra is két lábbal a földön állok, szeretnék ugyanaz maradni, aki eddig is voltam. Inkább visszafogottan viselkedtem mindig is, és ez nem fog változni.

– A férfi kalapácsvetés döntője után volt egy hete. Mennyit látott Párizsból?
– Terveztem, hogy több nevezetességet megnézek, de végül annyira fáradt voltam, hogy inkább pihentem, és nem tartottam a többiekkel. Az olimpikonok köszöntése a Bajnokok Parkjában, az Eiffel-torony lábánál szerintem nagyon menő volt, remek hangulatban zajlott, nagyszerű ötlet volt a szervezőktől. Ezen kívül sokat buszoztunk Párizsban a helyszínek között, és közben sok mindent láttunk, de külön csak azért nem használtam a tömegközlekedést, hogy a látványosságokhoz elmenjek.

Született: 1997. augusztus 4., Kiskunhalas Magassága/testsúlya: 188 cm/116 kg Sportága/versenyszáma: atlétika, kalapácsvetés Klubja: Szombathelyi Dobó SE (2012–) Edzői: Németh László, Németh Zsolt Egyéni csúcs: 80.92 (2022)  Kiemelkedő eredményei: olimpiai ezüstérmes (2024), 2x világbajnoki bronzérmes (2019, 2023), 2x Európa-bajnoki ezüstérmes (2022, 2024), Európa-bajnoki bronzérmes (2018), 7x magyar bajnok (2017–2023), 2x téli dobó Európa-kupa-győztes (2022, 2023), junior-világbajnok (2016), junior Európa-bajnok (2015), U23-as Európa-bajnok (2017), 5x az év magyar atlétája (2018, 2019, 2020, 2022, 2023)

– Néhány hete még nem volt olimpiai ezüstérmes, most viszont már az. Érez bármilyen változást?
– Igen, egyrészt azért, mert Magyarország nagyon olimpiaközpontú, mi is így nőttünk fel és így szocializálódtunk, majd lettünk sportolók, és ilyenkor érezni igazán, hogy beérett a rengeteg munka gyümölcse. Remélem, sokszor érezhetem még ezt. Másrészt a környezetemben is látok változást, amikor például néhány napja itthon Szombathelyen lementem a boltba, az utcán sok ismeretlen jött oda hozzám és gratulált. Ez azért elég jó érzés!

– Másnap már tényleg edzett, ahogy hazatért Párizsból?
– Hétfő este tíz órakor értünk haza Szombathelyre, másnap reggel fél tízkor már menni kellett edzésre, sőt, rögtön kettőbe csaptunk bele, mert délután is tartottunk egyet. Bevallom, így egyből a hazatérés után szörnyű volt, még akkor is, ha az olimpiai döntő után viszonylag sokat tudtam pihenni, bár az is igaz, hogy rengeteg feladatom volt az interjúktól kezdve a megjelenésekig. Mentálisan még most is fáradtnak tartom magam, és a testem is érzi, hogy jó lenne egy egész napot itthon feküdni. De hiába vagyok álmos és érzem úgy, hogy bármikor el tudnék aludni, ez nehezen megy, mert állandóan kavarognak a gondolataim. Ehhez képest, mondjuk, érdekes, hogy a keddi edzésen megleptem magam, mert nem gondoltam volna, hogy ilyen nagyokat tudok dobni rögtön az olimpia után.

– Miért kell folytatniuk a munkát? Hol versenyeznek még az idén?
– Még két versenyem biztosan van: az egyik augusztus huszonötödikén Lengyelországban a sziléziai Gyémánt Liga-verseny, valamint a magyar csapatbajnokság szeptember tizennegyedikén és tizenötödikén. Ez a két viadal viszont már nem „vérre megy”, legalábbis az olimpiához képest nem, én inkább amolyan „örömversenyzésként” fogom fel. Valószínűleg azért nem készülök rájuk olyan szigorúan, mint az olimpiára, illetve most így gondolom, de ez az időszak egyelőre a visszarázódásról és túlélésről szól, később biztos változni fog.

– Az olimpiai döntőben valamennyi kísérlete érvényes volt, pedig régen rendszeresen problémái voltak a sikertelen dobásokkal. Mikor fordult meg ez a tendencia?
– Volt egy emlékezetes eset a kétezer-tizenhetes U23-as Európa-bajnokságon, amikor a döntőben annyira izgultam, hogy alig bírtam mozogni a dobókörben. A hetvenkét métert sem bírtam megdobni. A fizioterapeutánk, Igaz Bálint egyszer csak lesétált hozzám a lelátóról, és felelevenítette velem együtt, hogy milyen mozgást végeztem nem sokkal korábban Ostravában, amikor 78.85-öt dobtam. Sikerült visszabillentenie, s meg is nyertem a viadalt. Mentálisan azóta sokat készültem arra, hogy érvényes dobásaim legyenek, és hogy az ellenfelek videósai a lelátóról még véletlenül se tudjanak belekötni a kísérleteimbe, mint erre már többször volt példa az elmúlt években. Idén alakítottunk a technikán, kicsit elállva indulok, hasonlóan, mint egykor Pars Krisztián, így stabilak lettek a dobásaim, és nincs meg a kilépés veszélye.

– Az olimpiai ezüstérem megszerzése után azt nyilatkozta, hogy ez önnek még nem elég. Hogyan értsük ezt?
– Szeretnék szintet lépni, és minden színből érmet szerezni: a bronzok és az ezüstök után jöhet az arany! Már van három ezüst- és három bronzérmem, ha lenne, mondjuk, három arany is, meg is lennénk! Az odáig rendben, hogy Pars Krisztián csak egy éremmel szerzett többet nálam világversenyeken, de neki abból a hétből három arany! Remélem, lesz több lehetőségem is a pályafutásom során, hogy felzárkózzak hozzá, de most örülök ennek az ezüstnek, remélem, mindenki büszke rá, mert én az vagyok.

– Hogyan látja a férfi kalapácsvetés jelenlegi mezőnyét?
– A kanadai Ethan Katzberg kiemelkedik, de utána elég sűrű a mezőny. A következő esztendőkben érdemes lesz figyelni az ukrán Mihajlo Kohanra, aki idén két világversenyen is érmet szerzett, valamint a görög Hrisztosz Franceszkakiszra is. Neki voltak gondjai a térdével, de az elmúlt években sokat fejlődött, és a legnagyobbakat mindig a nagy versenyeken dobta. Az amerikaiak most nem teljesítettek olyan jól, nekik valamiért csak a saját kontinensükön megy igazán, de bennük van a nagy eredmény.

– És a lengyelek? Pawel Fajdek csak ötödik, a címvédő Wojciech Nowicki hetedik lett a párizsi olimpián.
– Ez soktényezős kérdés. Én is csak Párizsban tudtam meg, hogy Fajdeknek az Európa-bajnokság előtt halt meg az édesapja, óriási lelkierőről tett tanúbizonyságot, hogy mégis oda tudott állni a dobókörbe Rómában és Párizsban, és nem is teljesített rosszul. Ez nagyon kemény helyzet, egy hónapig alig tudott edzeni. Másrészt az is számít, hogy mindketten harmincöt évesek – a kor senkit sem kímél, a gyorsaság megkopik.

– Teljesen felépült már a térdsérüléseiből?
– Szerencsére igen, a műtét óta az idei volt az első olyan évem, amikor semmi baja nem volt a térdemnek. Tavaly még nem tudtam rendes futó- és szökdelő munkát végezni, idén viszont végre rendesen oda tudtam tenni magam. Ha visszaszerzem azt a robbanékonyságomat, ami az operáció előtt volt, sokat számít majd méterben is. Idén ráadásul a betegségek és a sérülések elkerültek, valamint rutinná vált a nyújtás, a gyógytorna, a regeneráció és a karbantartás.

– Rengeteget edzenek, de ön mindig nagyon motiváltnak tűnik. Azért előfordult már olyan, hogy az edzés nyűg volt?
– Persze, nem is egyszer… Ezt senki sem ússza meg, a lényeg az, ki hogyan tudja leküzdeni. Az olimpia előtt, mondjuk, nemigen éreztem így, annyira motivált voltam. Ez inkább a téli és a tavaszi időszakban környékezi meg az embert, amikor rengeteget kell dolgozni, sajog az egész tested, és reggelenként alig bírsz felkelni. Nagy szerencse, hogy Szombathelyen, a Dobó SE-nél remek a társaság, és egyrészt szerintem mindannyian úgy gondoljuk, ha már lejöttünk, csináljuk végig rendesen az edzést, másrészt a hangulat mindenkire átragad, és jó kedvvel tudunk dolgozni, ami nagyon nem mindegy.

– Az olimpia előtt változtattak valamit a felkészülésen, ami specifikus volt?
– Igen, és amit idén az olimpiára megkockáztattuk, be is jött. Annyi történt, hogy finomhangoltunk a téli időszakon, kevesebb futómunkát végeztem, helyette olyan feladatok kerültek be az edzéstervbe, amelyek kevesebb helyváltoztatással jártak, de fel tudták vinni a pulzusomat, ami megalapozta az állóképességemet.

– Szokott még számítógépes játékokkal kikapcsolódni a barátaival?
– A szabadidőmtől függ, és attól, hogy most már egyre inkább muszáj igényesebbnek lennem és figyelnem a fekvő pihenésre, ami nyilván sokkal egészségesebb, mint ülni a számítógép előtt. Utóbbi viszont teljesen kikapcsolja az agyamat, így az is egyfajta pihenés. És nemcsak játék, sok ismerősöm van, aki nem szombathelyi, lyenkor mikrofonon beszélgetünk egymással, kivel mi történt, így olyan, mint egy társasági összejövetel. Előfordult, hogy több mint húszan gyűltünk össze a virtuális térben. Az olimpia előtt nem volt erre időm, másra kellett fókuszálnom, igyekeztem minél többet ágyban, fekve pihenni, de amúgy hetente, havonta szervezünk ilyet. És nemcsak virtuálisan ismerjük egymást, tavaly, a hazai rendezésű világbajnokságon sokan személyesen is eljöttek nekem szurkolni.

– Az olimpiai döntő napján lett huszonhét éves. Hány évet érez még magában?
– Ha négyéves olimpiai ciklusokban gondolkozunk, a következőre azt mondom, száz százalék, hogy végigcsinálom, és ott leszek Los Angelesben. Szeretnék kijutni 2032-ben Brisbane-be is, és ha rajtam múlik, biztosan végigcsinálom a felkészülést, de már harmincöt éves leszek, így a részvételem attól is függ, mennyire bírja majd a testem, mennyire tudunk rá vigyázni. Ha olyan felkészülésen leszek túl nyolc év múlva is, mint az idén, és a sérülések is elkerülnek, akkor nem kérdés, ott leszek, de utána már minden év ajándék.

A párizsi olimpián négy kalapácsvető volt a magyar atlétikai csapatban, valamennyi a Szombathelyi Dobó SE tagja: Gyurátz Réka, Halász Bence, Rába Dániel és Varga Donát edzéseit Németh Zsolt és Németh László irányítja. Az edzők közel járnak édesapjuk, a legendás Németh Pál teljesítményéhez, akinek a 2000-es nyári játékokon ugyancsak négy kalapácsvetője szerepelt (Gécsek Tibor, Annus Adrián, Németh Zsolt, Divós Katalin), igaz, még két másik tanítványa, a diszkoszvető Fazekas Róbert és a súlylökő Kiss Szilárd is versenyzett Sydney-ben. A férfi kalapácsvetés mezőnyében ráadásul ott volt az akkor már horvát színekben versenyző Haklits András, aki Szombathelyen edzett. „A munka gerincét és a módszertan nagy részét most is az a rendszer adja, amit apu rakott le, ami viszont inkább mennyiségi munka volt, ezt kellett kissé minőségi munkává alakítani, a terjedelmet csökkentettük, az intenzitást viszont növeltük – mondta Németh Zsolt. – Mivel a sporttudomány sokat fejődött, új edzésmódszereket vezettünk be, főleg a prevenció és a regeneráció területén tudtunk hozzátenni ahhoz, amit apu létrehozott.” A 2014 óta mesteredző Németh Zsolt szerint a szombathelyi dobóműhely titka a szisztematikus, megalkuvás nélküli kemény munka, hogy „nem lehet gyenge nap”, amire ráerősít, hogy csapatban edzenek. Nincs egyéni foglalkozás, ha valakinek nehezebb napja van, a többiek átsegítik a holtponton, és csapatként együttműködve mindig felhúzzák egymást. „Az is számít, hogy a versenyzőink nagy része sohasem szombathelyi születésű volt, vagyis valamit fel kellett adniuk az otthonból, amikor idejöttek. És ha már meghozták ezt az áldozatot, teljes odaadással csinálták – tette hozzá Németh, aki nagyon büszke a sportolóira. – Nagyon jó érzés, amikor egy edzőnek négy tanítványa van az olimpián, miközben egyre nehezebb kijutni az erősödő konkurencia és kvalifikáció miatt. Bencének megvolt a szintje, de a többieknek az utolsó leheletükig kellett küzdeniük, és nem adták fel. Némiképpen olyan ez, mint egy sokgyermekes család, amelyben mindenkire próbálunk egyformán figyelni, mert másra és másra van szükségük, hiszen más és más egyéniségek.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. augusztus 17-i lapszámában jelent meg.)