Kivívta az amerikaiak elismerését is – interjú az olimpiai bronzérmes Muhari Eszterrel

Amikor az ember elhagyja az I-90-es autópálya 77-es lehajtóját Indiana államban, hirtelen hatalmas kocsisor torlódik fel. Szombat délelőtt van még, de néhány óra múlva a Notre Dame Egyetem amerikaifutball-csapata, a Fighting Irish idény-nyitó mérkőzést játszik. Nyolcvanezer szurkoló zsúfolódik a lelátókra, hiszen az egyetemi sportban is hatalmas sztároknak számítanak az amerikai futballisták, akik néhány év múlva dollár tízmilliókat keresnek majd az NFL-ben. Azonban ezen a napon van még egy sportoló, akit szintén hatalmas figyelem, kiemelt lelkesedés övez, menjen bármerre a campuson. Muhari Eszter, a mi bajnokunk!

– Sikerült már visszarázódnia az egyetemi életbe?
– Próbálkozom vele, bár sok választásom nem volt. Ha szeretném, ha nem, gyorsan vissza kellett zökkennem a rendes kerékvágásba. Augusztus végén érkeztem vissza South Bendbe, és másnap már az iskolapadban ültem. Az asztronómiaóra kihagyhatatlan.

– Tudott pihenni kicsit az olimpia után? Azért csak sikerült megünnepelnie a sikert…
– Párizs után egy hét pihenőt szorítottam be a sűrű menetrendbe, elmentem nyaralni, bár akkor is folyamatosan kerestek. Ez édes teher, ami az elért eredménnyel együtt jár. A családom ünnepi ebéddel lepett meg, az egész éttermet feldíszítették magyar zászlókkal és az olimpiai öt karikával. Nagypapámék pedig készítettek erre az alkalomra egy különleges tortát. Megható volt.

– Az első magyar érmet szerezte rögtön az első napon Párizsban, és négy napig az öné volt a magyar csapat egyetlen érme. Hogyan élte meg?
– Először észre sem vettem, annyira gyorsan történt minden körülöttem. Néhány nap elteltével aztán persze szóltak, hogy mi is az oka a sok hívásnak, megkeresésnek. Különös volt ez a kiemelt figyelem, de jólesett.

– Milyen volt az első reggel, amikor felébredt az olimpiai bronzérem mellett?
– Szerettem volna megélni a különleges pillanatot, ezért előző este már elmentünk kettesben vacsorázni. Csak én és az érem. A szállásra hajnali fél kettő körül jutottam vissza, de olyan későn már nem akartam zavarni a szobatársamat, Pásztor Flórát, akinek másnap volt a versenye. Ezért úgy döntöttem, hogy a kanapén alszom, az előszobában. Ezt követően az Eiffel-toronynál, a Bajnokok Parkjában gyakorlatilag a miénk volt az első dobogós társaság, amely felvonult a szurkolók előtt. Hallottam magyar hangokat a nézőtérről, felemelő érzés volt.

– Hogy érezte magát Párizsban? Át tudta adni magát az olimpiai hangulatnak a verseny után?
– Két nappal a játékok rajtja előtt érkeztem csak Párizsba, ami hasznos is volt, mert itthon jobban rá tudtam hangolódni a feladatra. Mivel az első nap már jelenésem volt a páston, a megnyitóünnepségen nem is vettem részt. Nagyon sok tapasztalattal gazdagodtam az olimpia során. Hatalmas megkönnyebbülés, hogy eddig eljutottam és ilyen eredményt értem el, de közben tudom, hogy ez csak az első lépcsőfok volt, és nincs megállás! Nem elég a sikert elérni, meg is kell tartani.

– Hány gratuláló sms, levél érkezett a postafiókjába?
– Legalább ezer üzenetre válaszoltam az elmúlt időszakban, de még mindig nem értem a végére.

– Ha jól tudom, a családja is jelen volt a nagy napon…
– Igen. Hálás vagyok, hogy ott szurkoltak nekem a lelátón. Van egy procedúra a sportolóknak a jegyigényléshez, azonban én babonából nem nyitottam meg az első hivatalos e-mailt. Csak hónapokkal később, júniusban kattintottam rá, amikor biztossá vált az indulásom. A szüleimet viszont nem volt könnyű meggyőznöm az utazásról. Apukám nagyon izgulós típus, azonban az európai helyszín, a különleges alkalom és a rábeszélésem végül megtette a hatását. Szerencsére az edzőm, László István közbenjárásával sikerült belépőkhöz jutniuk a szüleimnek. Csakhogy az elődöntőkre és az érmes meccsekre más jegy kellett, így volt egy kis ijedtség, sikerül-e szerezniük. Apukám a stadion előtt mesélte valakinek, hogy a lánya hamarosan elődöntőt vív, de még nem tudja, hogyan jut be a csarnokba. Ezt meghallotta véletlenül két arra járó magyar szurkoló és önzetlenül odaadták a szüleimnek a saját belépőjüket. Mint kiderült, a jegyek a legjobb helyekre szóltak, így az első sorból nézhették az esti mérkőzéseimet. Ezúton is köszönöm a két ismeretlen úriembernek a segítséget!

– Gondolta a verseny reggelén, hogy ez az ön napja lesz?
– Nyugodt voltam, nem éreztem különösebb izgalmat. Nagyon sokat dolgoztam rajta az elmúlt időszakban, hogy mentálisan erős legyek. Mivel három ázsiaival vívtam az első mérkőzéseimet, ezért a stílusuk kicsit hasonló volt. A legszűkebb elit tudásban nagyon közel áll egymáshoz, a legjobb tíz párbajtőröző közül szerintem bárki megnyerhette volna az olimpiát. Mindhárom elődöntőst jól ismertem, tisztában voltam a technikájukkal, a stílusukkal, mindegyikük ellen győztem már. A bronzmeccsen sem éreztem egy pillanatig sem, hogy kikaphatok. Minden jó, ha a vége jó!

– Mi volt a célkitűzése az olimpiára?
– Nem gondolkodtam ezen különösebben, hiszen minden olyan gyorsan zajlott a felkészülés alatt. Az edzőm, László István remekül felkészített, neki rengeteget köszönhetek. Évek óta mellettem van, figyel rám, oktat és mindenben támogat. Szinte már családtag. Nélküle nem sikerülhetett volna ez az eredmény. A világranglista kilencedik helyezettjeként vágtam neki a játékoknak, a legjobb nyolcba kerülés reális elvárás volt. Viszont éppen azt az ellenfelet kaptam meg az ágamra, aki ellen a legkevésbé szerettem volna vívni. Bármi előfordulhatott, csak az nem, hogy egy pillanatra is feladjam!

– „Tudom, hogy ez csak egy bronzérem, de nekem nagyon sokat jelent” – nyilatkozta a versenyt követően. Mi játszódott le önben, amikor így fogalmazott?
– A „csak” szó pozitív kifejezés számomra, hiszen kalandos volt már az egész kvalifikációs sorozat és a kijutásom. Óriási eredmény, amit elértem, karrierem legkiemelkedőbbje. Bennem volt az elődöntőben elszenvedett vereség, és éppen ezért volt rendkívül nagy lépés nekem, hogy fel tudtam állni a harmadik helyért vívott mérkőzésre.

– Hogyan fogadták a Notre Dame Egyetemen vívó csapattársai?
– Közösen az első edzés után ünnepeltünk csak, mert mindig az a legfontosabb, hogy elvégezzük az előírt feladatokat. A végén megleptek egy óriási tortával, amit névre szóló gratuláló felirat díszített. Még az arcomra is jutott belőle! Mindenki gratulált a csapattársaim közül, én pedig remélem, hogy példát tudok nekik mutatni.

– Tizenhárom évvel ezelőtt ismerkedett meg a sportággal. Miért ezt az utat választotta?
– A véletlen műve, hogy így alakult. Úgy szoktam megfogalmazni, hogy „szembejött velem” a Nagy sportágválasztó rendezvényen. Tudtam, hogy dicsőséges a magyar vívás múltja, hogy hagyományos nemzeti sikersportág. A szüleim azért is támogatták a választásomat, mert érezték, hogy a vívóknál a sportolás mellett a tanulás is fontos. Eredményes és sikeres sportolók mellett nagyszerű embereket, bajnokokat nevelt ki a sportág, akikre az ifjúság példaképként tekinthet, említhetném – a teljesség igénye nélkül – Szilágyi Áront, Nagy Tímeát vagy Szász Emesét.

– Mindig ennyire tudatos volt? Gyerekként csak álmodott valamiről…
– Idővel alakult ki bennem, hogy mik a céljaim. Az egyik lépcsőfokot a másik után akartam megtenni, a következő lépést láttam magam előtt. Napról napra, edzésről edzésre többet akartam tudni, jobb akartam lenni és új dolgokat megtanulni. Ezt a szintet, amelyen most vagyok, szeretném megtartani, s a jövőben még feljebb lépni.

– Hogyan választott amerikai egyetemet?
– Két tényezőt vettem figyelembe, amikor eldöntöttem, hol folytatom a tanulmányaimat. Az egyik szempont az volt, hogy a vívást a lehető legmagasabb színvonalon űzhessem. A Notre Dame Egyetemnek van a legjobb vívóprogramja az Egyesült Államokban, ez volt a prioritás. A másik szempont természetesen a tanulás volt. Üzleti elemzést tanulok és franciát. Azért jöttem ki Amerikába, hogy mind a két vonalon még jobb lehessek, viszont egyik se menjen a másik rovására. A Notre Dame egyébként katolikus egyetem, de más vallásúaknak is nyitott intézmény, mindenkit szívesen lát. Nem az a lényeg, honnan jöttél, a hit a fontos, és az, hogy bízzunk egymásban!

– Az élsportolóknak különösen lényeges a megfelelő táplálkozás. Mi a helyzet az amerikai konyhával?
– Alapvetően a magyar ételeket szeretem, sokszor hiányoznak a hazai ízek. Az itteni barátnőimmel szoktunk néha főzni és tanítgatom őket a magyar gasztronómiára. A kedvencük a nokedli, de készítettünk már közösen pörköltet is.

– Kikapcsolódásra azért jut ideje a sportolás és a tanulás mellett?
– Sajnos nem sok, hiszen a szabadidőmben is tanulnom kell. Könyvtárba járás, beadandók elkészítése, vizsgára készülés. A tananyag elég terjedelmes, mire végigrágja magát rajta az ember angolul, rengeteg idő elmegy. Házi feladatot írni és tanulni nyilvánvalóan időigényes, de egy jól megtervezett napi rutin segíthet benne, hogy ne érezd túlterheltnek magad. South Bend kisváros, sok szórakozási lehetőség nincs – ez is segít a koncentrációban. A legnagyobb esemény, amikor amerikaifutball-mérkőzés van az egyetemen, és nyolcvanezer szurkoló tölti meg a stadiont. Hihetetlen hangulatot varázsolnak a lelátókra.

– És hogyan állnak a tanárok egy olimpiai bronzérmeshez?
– Semmivel sem engedékenyebbek, nincs kivételezés. Próbálom is titokban tartani, nem szeretnék visszaélni vele. Amikor a válogatott programja miatt utaznom kell valamelyik versenyre és hiányzom az órákról, azért megbeszélem az oktatókkal, hogy mennyire fontos nekem a vívás, és nem arról van szó, hogy lógni szeretnék az iskolából. Ilyenkor ők is szurkolnak nekem.

– Mik a tervei a jövőre nézve?
– Szeretnék most kissé a tanulásra fókuszálni, bár lassan kezdődik a nemzetközi versenyszezon. Az egyetemen szintén helyt kell állnom, mert nem elég egy jó eredményt elérni, most már az olimpiai érem kötelezettségekkel is jár. Folytatni szeretném a mentális tréningeket is, véleményem szerint a győzelmet sokkal nehezebb feldolgozni, mint a vereséget. A kudarc megedzi a lelket, a győzelem pedig megerősíti a jellemet.

– Ez a bronzérem nagyon szépen csillog. De valóban szépen csillog? Mikor fogják kicserélni?
– Igen, sajnos a díjátadás óta eltelt időben eléggé megkopott. Még nincs semmiféle információm a cseréjéről, de már nagyon várom. Az új érmet viszont nem fogom körbeadni, hátha így nem kopik el. Vigyáznom kell rá, hiszen csak négy év múlva lesz újabb lehetőségem pótolni. Talán egy csillogóbbal…

Beszélgetésünk után olimpiai bronzérmesünket egy pillanat alatt elnyeli a stadionba igyekvő tömeg. A Notre Dame Egyetem amerikaifutball-meccsén a VIP-szektorba van meghívása – kiemelt teljesítményért kiemelt elbánás jár. Muhari Eszter kivívta az emberek elismerését csodálatos olimpiai szereplésével Magyarországon, Franciaországban – és az Egyesült Államokban is!

Belépve a Notre Dame Egyetem vívócsarnokába, felirat fogadja a látogatót. Néhány lépés után pedig elénk tárul a hatalmas kupolás teremben többtucatnyi vívópást. A folyosó falán tabló emlékeztet a vívócsapat olimpikonjaira, rajta a legfrissebb eredményekkel Párizsból. Az egyik sor szívünknek különösen kedves: Eszter Muhari (Hungary) Bronze Medal. Egy mosolygós úr már messziről üdvözli Esztert, David Stabrawa, a vívószakosztály csapatvezetője. Ő felel a háttérmunkáért, az utazásokért, a felszerelésekért, a sportruházatért, a szervezésért. Önkéntesként részt vett az 1996-os atlantai olimpián. „Eszter fantasztikus vívó – mondja bajnokunkról. – Minden tulajdonság megvan benne ahhoz, hogy a sportág kiválósága legyen. Magas, technikás, fizikailag és mentálisan erős, gyors, szorgalmas sportoló. Mindamellett rendkívül kedves személyiség. Az országban a Notre Dame Egyetemen van a legjobb vívóprogram, kiváló feltételekkel. Természetesen követtük Eszter szereplését az olimpián, korán felkeltünk miatta. Én a számítógépen néztem streamen keresztül a versenyt. Ahogy sikerrel vette az egyes akadályokat, úgy izgultam érte egyre jobban. Nagyon szurkoltam, hogy a bronzmérkőzés sikerüljön, és amikor megjelent a monitoron, hogy az aranytust ő vitte be, elmondhatatlanul büszke voltam rá!” És hogy mi áll a bejáratnál lévő köszöntő feliratban? „Vívj ma úgy, mint egy bajnok!” Muhari Eszter megfogadta a tanácsot.

Fotózáshoz készülődünk az egyetem aranykupolás főépülete előtt, amikor előkerül a bronzérem. Eszter mosolyog, a gép kattog, kisvártatva tisztes sor alakul ki mögöttünk. Az addig az épületet fényképező szurkolók mind a magyar olimpikonnal akarnak közös képet. Gratulációk, szelfik, dicséretek sokasága zúdul hirtelen a párbajtőröző klasszisra. Később a sziklakápolnában gyújt gyertyát, így mond hálát az égieknek a segítségért. Mielőtt az olimpiai kvalifikációs versenyre hazautazott volna Magyarországra, egyetemi barátnői ehhez a kápolnához hívták el. Megható meglepetéssel készültek neki: mindannyian gyertyát gyújtottak Eszter sikeréért, amire jókívánságokat, üzeneteket, imákat írtak. Természetesen a sorban állás közben itt is felnőttek és gyerekek sokasága kér közös képet, sőt valaki még a Nemzeti Sport oldalát is feljegyzi a telefonjába. A mérkőzésre hangolódva számos rezesbanda zenél az egyetemi parkban. Egy fotó erejéig közéjük is beáll olimpikonunk. Szürreális jelenet, amikor észreveszik a zenészek a medáliát, és hangos sikoltozásban törnek ki. Egy pillanat alatt megáll az élet, és mindenki Muhari Eszterrel szeretne kezet fogni. Ezt követően újabb kultikus helyszínhez érkezünk a campuson. Az egyetemi könyvtár falán 41 méter magas, hatalmas Krisztus-freskó látható, amint két karját a magasba emeli. Az itteni futballőrületre jellemző, ahogy a köznyelv a képet elnevezte: Touchdown Jézus. A szurkolók hatalmas tapssal fejezik ki elismerésüket, amikor Eszter a festmény elé áll az éremmel a nyakában. Ha Isten velünk, ki ellenünk?

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. szeptember 21-i lapszámában jelent meg.)