Nálunk minden nap olimpia – interjú Virányi Zsolttal, a Nemzeti Sportrádió főszerkesztő-helyettesével

– Mozgalmas nyarunk volt – rádiósként hányadik futballvilágversenyén és olimpiáján dolgozott?
– Bemutatkozásként, még a Bródy Sándor utcában, a 2000-es sydney-i olimpia idején telefonos voltam: hallgatói hívásokat kellett fogadnom. Volt néhány furcsa telefon. Valaki például azt reklamálta, miért Kovács Ágnes úszóaranyérmét közvetíti Török László ahelyett, hogy a Daráló című magazin ismétlése hangzana el. Egy rutinos kolléganőmtől azt a tanácsot kaptam, hogy a hallgatónak mindig igaza van, ezzel együtt kissé sokkolt, hogy a nyári játékok idején ilyen kérdés felvetődhetett, de ez is csak azt bizonyítja, milyen színes a hallgatóság. Az első helyszíni nyári olimpiai tudósításaimat Pekingből küldhettem, majd Londonba is eljutottam, s összesen négyszer dolgoztam a budapesti stúdióban. A 2018-as történelmi, első magyar téli olimpiai aranyérmet a helyszínről közvetíthettem, s ott voltam a 2004-es és a 2016-os riói paralimpián is. Ami pedig a futballt illeti, harmincnégy napon át tudósíthattam Dél-Afrikából.

– Azaz végigjárta a szamárlétrát a telefonostól a kommentátori pozícióig.
– Mindig is élveztem a sokoldalúságot. A nagy öregek a Rádióban arra nevelték a fiatalokat, hogy lehetőleg ne csak a sporton belül mozogjanak. Nekem is megadatott, hogy bedolgozhattam a Délelőtt című műsor mellett éjszakai adásokba is. Történelemtanárként, művelődésszervezőként fogékony vagyok a kultúrára – volt rá példa, hogy a Szépművészeti Múzeumból jelentkeztem be. Ez volt az én klasszikus rádiós iskolám.

– Miképp került egy történelemtanár a Magyar Rádióba?
– Még 1995-ben levelet küldtem Török Lászlónak. Megírtam, hogy lehetőségem van eljutni a bécsi vizes Eb-re, és lelkes rádióhallgatóként szívesen segítenék, amiben tudok. A legendás riporter válaszolt – nem tudom, miként alakul a sorsom, ha nem fűzi be a papírt az írógépébe… Azt felelte, nem egy Eb az ideális esemény a szakma elsajátítására, de azért keressem meg az uszodában. Ha pedig érdekel a rádiózás, járjak be a Bródy Sándor utcában, ott mindig van mit tanulni. Érdekelt, persze, ám akkor még a szombathelyi főiskolára jártam, így hol felbukkantam, hol eltűntem. S bár 1997-ben egy teljes nyarat lehúztam a Rádióban, egy évvel később elkezdtem tanítani.

– Meggondolta magát?
– Török Laci a diplomázás után megkérdezte, van-e állásom, mivel külsősként annyi munkára nem számíthatok, amennyiből meg lehetne élni. Elmentem a Fővárosi Pedagógiai Intézetbe, s az utolsó megmaradt állások közül Pestszentimrét választottam. Két és fél évet dolgoztam ott. A pályakorrekcióm első lépéseként 1999-ben a tanítás mellett beszéd­órákra jártam; mikrofon-engedély nélkül nem lehetett megszólalni a közrádióban. Annak az évnek a végén Radnóti László elküldött egy váci kézilabdatornára. A 2000-es olimpia után, egy kolléganő távozását követően két belsősnek is asszisztense lettem, ami kiszámítható javadalmazással járt. Aztán 2006. szeptember 1-jén, a római nászutam után lettem belsős.

– Még elcsípte a sportosztály Bródy Sándor utcai időszakának aranykorát.
– A Novotny Zoltán, Vass István Zoltán, Török László, Radnóti László, Molnár Dániel, Deák Horváth Péter, valamint Siklós Erik, Lantos Gábor fémjelezte korszakról van szó. A 2000-es és a 2004-es olimpia még mindenképpen e kategóriába sorolható.

– Vannak kedvenc sportágai, amelyeket különösen szívesen közvetít?
– A szívemhez legközelebb a jégkorong áll, a téli olimpia számomra legalább olyan becses esemény, mint a nyári. Hogy miért épp a hokiba szerettem bele, nem tudom. Valószínűleg a dinamikája ragadott meg, és ami fontos: képes vagyok követni a korong útját. Tízévesen, 1984-ben előbb sírtam a kanadaiak – magas bot miatt – meg nem adott gólja miatt, mint bármilyen magyar siker láttán. Egy moszkvai tornán szerepelt a fiatalokból álló kanadai együttes, amely a bírói ítéletet követően összeomlott. A dzsúdóba beletanultam, de olimpiáról sosem közvetíthettem, ellentétben az asztalitenisszel, amelyről Pekingből és Londonból is tudósíthattam. Ez utóbbi játékot, ha kőasztalon, kopogós faütővel, magam is kipróbáltam.

– Nem hátrány, ha a riporter otthonosan mozog a sportágában…
– A Rádió már említett aranykorszakában a kollégák felosztották a sportágakat, s végigjárták a vb-ket, Eb-ket, tökéletesen képben voltak, bennfentesnek számítottak. Hogy ez milyen nagy előny, saját bőrömön tapasztalhattam meg. Londonban az öttusadöntő előtt megjósoltam Petur András kollégámnak, hogy ha nem lövi el magát, akkor a nőknél Laura Asadauskaité lesz az olimpiai bajnok. A litván remek futónak számított, képes volt 30-40 másodperces hátrányt ledolgozni – a döntőben is ez történt. Akkor már ötödik éve nyomon követtem az öttusa történéseit, ilyen háttérrel egy olimpia sem jelentett megugorhatatlan kihívást. Persze nincs mindig ilyen ihletett pillanat. Pályafutásom első olimpiáján Pekingben 10-12 sportág jutott rám. Közte a kalapácsvetés selejtezője; korábban nemigen jártam nyolcvanezres atlétikai stadionban. Természetesen azt tudtam, hogy Pars Krisztián riválisai között ott van a fehérorosz Ivan Tyihon is, de bárhogy böngésztem, sehogy sem találtam a rajtlistán. Végül a tévés kolléga segített ki: kiderült, hogy a Tsikhan név mögött valójában a belorusz atléta rejtőzik.

– Sajtótörténeti pillanat részese lehetett 2022. január 17-én: ekkor szólalt meg a Sportrádió.
– Abban az időben bedolgoztam a Karc FM-ben, ahol Vobeczky Zoltán volt a főnököm, aki aztán az induló Sportrádió főszerkesztője lett. Ő beszélt először az új projektről, és jelezte, számítana rám műsorvezetőként, szerkesztőként, hírolvasóként. Erre a hívásra nem lehetett nemet mondani. Majdnem két és fél évig működött a Sportrádió, és szakmailag közel az ötvenhez is sokat tanultam ezen időszakban: az olimpiáktól eltekintve korábban sosem kellett olyan sűrűn műsort vezetnem és olyan sokat beszélnem élőben, mint a Sportrádióban. Sőt, a műszaki dolgokba is beletanultam, hiszen mi magunk kezeltük a keverőpultot. A Sportrádióból szinte egyenes út vezetett a Nemzeti Sportrádióba.

– Ahol a nyáron újabb szerep várta: megbízott főszerkesztőként kellett levezényelnie az év két nagy világversenyét.
– Június 13-án még szólt a Sportrádió, másnap reggel pedig a Nemzeti Sportrádió köszöntötte a hallgatókat. Rögtön az első napon a futball Eb nyitó mérkőzésével, a Németország–Skócia találkozóval mutatkoztunk be, másnap pedig már pályán volt a magyar válogatott is. Ez a hullám, ez a lendület elvitt minket az olimpia zárásáig.

– Tegyük hozzá: a sok hasonlóság, mondhatni rokon szál ellenére két önálló rádióról van szó, ráadásul az „idősebb” Budán, a Bécsi úton működött, az új pedig az MTVA Kunigunda úti központjából szól.
– Ez a harcedzett kollégák mellett az MTVA műszaki és szakmai csapatát is dicséri. Ritkán indult annyira zökkenőmentesen egy új adó, mint a Nemzeti Sportrádió. Persze a kezdést megelőzte egy kéthetes, folyamatos tesztüzemmód, amelyet arra használtunk fel, hogy minden olyan hibát igyekezzünk kiküszöbölni, amely ebben a helyzetben felmerülhet. A felkészülés közepette még szólt a Sportrádió, így ingáztunk a két telephely között.

– Mégis mi jelentette a legnagyobb kihívást?
– Talán az, hogy itt, a Kunigunda útján három stúdió és két adó, illetve két turnus munkáját kellett összehangolni. Az volt ugyanis a párizsi olimpia különlegessége – erre korábban nem volt példa –, hogy miközben a Nemzeti Sportrádióban minden magyar vonatkozású eseményről helyszíni beszámolók, interjúk hangzottak el, tizenhat napon át időről időre összekapcsolódtunk a Kossuth Rádióval. Ilyenkor nemcsak a hagyományos hallgatóságunkat, a sportrajongókat kellett kiszolgálnunk, hanem azokat is, akik kevésbé jártasak a sport világában. A számos pozitív visszajelzés arra utal, hogy ezt az akadályt is sikerült megugranunk.

– Nem voltak álmatlan éjszakái?
– Nem agyaltam túl, miként oldjuk meg a feladatokat, hiszen nálunk minden nap olimpia! Reggel hattól éjjel tizenegyig rengeteg élő tartalmat gyártunk, beleértve a szombati és vasárnapi műsorokat is. Bíztam a csapatunkban, s azt is tudtam, hogy az MTVA biztos és magas színvonalú szakmai és műszaki hátteret jelent számunkra is. Noha Ballai Attila szeptember elsején lép hivatalba a Nemzeti Sportrádió főszerkesztőjeként, eddig is folyamatosan segítette a munkámat; telefonon, személyesen, e-mailben rendre egyeztettünk.

– Mi várható a váltást követően?
– Attila jön, én maradok, de nem borítunk fel mindent. Tervezzük a magazinjaink frissítését, igyekszünk minél többet szemezgetni a Rádió archívumából, amely valóságos kincsesbánya. S persze várjuk a mikrofonhoz az újabb sikerek után is a sportolókat. Büszkék vagyunk rá, hogy csapatmunkával, a Nemzeti Sport-os kollégák segítségével a játékok befejezése után egy héten belül – Milák Kristóf kivételével – minden olimpiai bajnok ellátogatott hozzánk. Töretlen optimistaként hiszek benne, hogy egy nap majd őt is köszönthetjük a Nemzeti Sportrádió szépen felújított stúdiójában.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. augusztus 31-i lapszámában jelent meg.)