Telesírta a párnáját a La Masián – Andrés Iniesta-sorozat, 1. rész

„Mennyi esélye van egy kis srácnak Fuentealbillából arra, hogy profi futballista legyen?” – tette fel a kérdést Andrés Iniesta október 8-án, amikor egy barcelonai gálán elbúcsúzott a profi futballtól. Nos, nyilvánvalóan nem sok. Arra meg végképp, hogy egy kis spanyol faluból indulva valaki a spanyol válogatott történetének egyik legnagyobb hőse legyen, aki győztes gólt szerez a világbajnokság döntőjében. De ne szaladjunk ennyire előre.

Az Albacete tartományban található Fuentealbillának a 2023-as adatok szerint alig több mint 1800 lakosa van. Innen jutott el Andrés Iniesta a futballvilág csúcsára, noha a kezdet neki sem volt egyszerű. Barátai visszaemlékezései alapján már egészen kicsi korában „tapadt” hozzá a labda, sokkal ügyesebb volt, mint a nála idősebb társai. Iskola után nem létezett számára más, csak a foci, minden nap késő estig rúgta a labdát a barátaival. Szendvics és labda. Julián nevű barátja szerint mindig ezek voltak a kis Andrésnél, amikor suli után becsöngetett hozzá. De nem bőrlabdáról volt szó, hanem egy megfakult gumilabdáról, aminek már az eredeti színére sem emlékszik senki. A célnak azonban tökéletesen megfelelt. Ám a kis Iniesta annyira alacsony és vézna volt, hogy hétévesen hiába vitte az édesapja próbajátékra az Albacetéhez, a termete és a kora miatt egyből elküldték. Apukája azonban ismerte José Antonio Camacho (a spanyol futball és Real Madrid egyik legendája, korábbi szövetségi kapitány, akinek játékoskarrierje az Albacete csapatánál indult) testvérét, Pedro Camachót, és rajta keresztül elérte, hogy a fiát megnézzék egy próbajátékon. A teszten Iniesta azonnal meggyőzte Albacete képviselőit. Mindössze öt perc után lehívták a pályáról, méghozzá azért, hogy a többi gyerekről is eldönthessék, mennyire jó. Andrés Iniesta esetében ez egy pillanatig sem volt kérdés; az alacsony, csendes fiútól szinte lehetetlen volt elvenni a labdát. Mehetett az Albacetéhez! Az edzésekről azonban rendre elkésett, igaz, erre volt mentsége. A tréningek délben kezdődtek, mivel később már nem volt szabad pálya, ő viszont a társaival ellentétben nem Albacetében élt, hanem a 40 kilométerre fekvő Fuentealbillából vitte át az édesapja, José Antonio Iniesta a gyakorlásokra, majd az edzésről vissza az iskolába. Ebből is látszik, hogy a kezdeti évek számos lemondást és áldozatot kívántak a család részéről is. Nem véletlen, hogy a visszavonulása napján Iniesta kiemelte, mennyire hálás azért, hogy még mindig ott lehetnek vele azok, akik a kezdetektől mellette álltak: a szülei és a nagypapája. Annak ellenére támogatták a pályafutása során, hogy Fuentealbillában sokan összesúgtak a család háta mögött, mondván, teljesen felesleges és értelmetlen ennyi áldozatot hozni a kis Andrés futballkarrierje érdekében, úgysem viszi sokra.

Nem nekik lett igazuk.

„Talán furcsának tűnhet, de egyesek kimondottan hülyének vagy őrültnek néztek bennünket – idézte fel a világbajnok középpályás az Életem játéka című önéletrajzi könyvében. – Természetesen azok is voltunk. Őrültség volt az apám részéről, hogy azt hitte, a fiából egy nap neves focista lehet. Anyámtól pedig rendre azt kérdezgették: »Hogy bírod ezt elviselni?« Ez persze teljesen értelmetlen kérdés volt. Ugyan mit számít, ha végül nem sikerül? Mit veszíthetünk? Mi lesz, ha azzal térek haza, hogy nem volt szerencsém, nem lett belőlem profi futballista? Legalább azt csináltam, amit akartam, amiről úgy éreztem, hogy csinálnom kell, őszinte hittel és lelkesedéssel… Ami történt, azt nagyrészt a szüleimnek köszönhetem… Aki faluról származik, az tudja, hogy mennek ott a dolgok. A szüleimnek sok mindent el kellett viselniük. Nehezebb dolguk volt, mint azt sokan képzelnék. Nem könnyű elviselni, hogy mindenki rólad beszél, méreget, ítélkezik.”

Az igazán nagy ugrást és áldozatot azonban az jelentette, amikor Iniesta 12 évesen bekerült a Barcelona legendás utánpótlásbázisára, a La Masiára. Egy Brunetében rendezett, hétfős csapatoknak kiírt tornán figyeltek fel rá. Az akkor készült felvételek a mai napig megtalálhatók az interneten. Ezeken is látszik, hogy az ötös számú piros mezt viselő fiú milyen ügyesen bánik a labdával, játszi könnyedséggel cselezte ki az ellenfelek játékosait. Kinyílt tehát előtte a La Masia kapuja, de eleinte nem akart belépni rajta. Inkább maradt volna Fuentealbillában a családja és a barátai társaságában. Az édesapja viszont meggyőzte, hogy ez a soha vissza nem térő alkalom. Eleinte így sem volt könnyű dolga; utóbb sokszor felidézte, mennyire megviselte a kezdeti időszak. Egyedül érezte magát, folyton sírt, enni is alig tudott. Hiányoztak a szülei, és ez az érzés kölcsönös volt. Olyannyira, hogy az édesapja az első nap után érte akart menni, hogy hazavigye. Az édesanyja, Mari azonban közbelépett, mondván, ha most elhozza, akkor nem Andrés hosszú távú érdekeit tartja szem előtt. Miközben persze Mari asszonyt is nagyon megviselte, hogy évekig alig látja majd a fiát. Rendkívül lassan és nehezen teltek az első hetek-hónapok, de Andrés szép lassan hozzászokott a szülei hiányához, és ahhoz, hogy új helyen kell boldogulnia, teljesen kiszakadva az addig megszokott környezetéből. A szüleit eleinte csak havonta látta, és akkoriban mindössze 12 éves volt. Tegyük hozzá: Lionel Messi sohasem lakott a La Masián, a szüleivel előbb szállodában, majd saját lakásban élt, Carles Puyolt pedig, bár szintén akadémista volt, ez egyáltalán nem viselte meg. Andrés Iniesta azonban más alkat.

„Hetek vagy talán hónapok kellettek hozzá, mire végre megszoktam a helyzetet – idézte fel az önéletrajzi könyvében. – Nem szívesen beszéltem a szüleimmel telefonon, mert olyankor elkezdtem sírni, és képtelen voltam abbahagyni. De végül hozzászoktam. Arra gondoltam, miért vagyok ott és mit akarok elérni. Ott akartam maradni. És bármilyen rosszul éreztem magam néha, meg sem fordult a fejemben, hogy hazamenjek. A La Masián kellett maradnom ahhoz, hogy elérhessem az álmomat, és a Barca játékosa legyek.”

Harminc évvel később, a visszavonulásakor így emlékezett vissza a hőskorszakra: „Nagyon sok munkát, lemondást, alázatot és erőfeszítést igényelt az az időszak, de a La Masia örökre megváltoztatta az életemet. Ez a legjobb hely a világon arra, hogy valaki elsajátítsa azokat az értékeket, amelyekre szükség van az életben. Nem tudom szavakkal kifejezni, mennyire hálás vagyok, hogy ott nevelkedhettem.”

Ez kétségtelenül igaz, bár a visszaemlékezések szerint Andrés Iniesta mindig is csendes gyerek volt, aki rendre maga elé helyezte a többieket, és tisztelte a tekintélyt – az édesapja szerint néha túlságosan is. De a tehetsége mellett végső soron a karakterének is köszönheti, hogy olyan messzire jutott.

A Brunetében rendezett torna mellett a kezdeti időszak másik fontos állomása az 1999-es Nike-kupa volt, amelyen a Barcelona U15-ös csapatával vett részt, s amelyen aranygólt szerzett a Rosario Central elleni döntőben, ráadásul a torna legjobbjának is megválasztották. A díjat Josep Guardiolától vehette át. Mondanunk sem kell, a díjátadónak is egyből feltűnt, mekkora tehetségről van szó.

„Egy nap majd ott ülök fenn a tribünön, és téged nézlek, ahogy a Barcában játszol, mint most én” – mondta neki akkor Guardiola. Nos, nemcsak nézte, de az edzője is lett Iniestának, aki 2002-ben mutatkozott be a Barcelona nagycsapatában.

(Következik: A Barcelonával a világ tetején)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. november 16-i lapszámában jelent meg)