Kulcsember láthatatlan pozícióban – interjú a válogatott középpályásával, Nikitscher Tamással

– Az Instagram-oldalán a következő, angol nyelvű idézet olvasható: „All you can control in life… is how you respond to life.” Mit üzen vele?
– Nem sok idézetet szoktam megosztani, bár számos kedvencem van. Lényegében arról szól, hogy az életben az számít, miképpen reagálsz azokra a jó vagy rossz dolgokra, amelyek veled történnek. Ezek határoznak meg téged.

– Erre gondolt akkor is, amikor 2023 nyarán keresztszalag-szakadást szenvedett? Sokaktól hallani, hogy a súlyos sérülés ellenére pozitív maradt, nem látta borúsan a helyzetét.
– Nyilván a sérülés mindig borzasztó, és ilyenkor hajlamos az ember keresni az okokat, hogy miért éppen vele történt a baj. De ha így állsz hozzá, sokkal jobban elhúzódhat a felépülés, és a végkimenetele sem olyan lesz, amilyet szeretnél. Én világéletemben próbáltam a dolgok pozitív oldalát nézni. Noha még csak huszonöt éves vagyok, ami rossz megtörténhet a futballban egy játékossal, velem már megesett. Viszont sok visszajelzést kapok, legyen szó játékhiányról, elutasításról, sérülésről, hogy a példámból más labdarúgók erőt tudnak meríteni. Mindig úgy fogtam fel, hogy ennél sokkal nagyobb léptékű események is vannak az életben, én meg egészséges vagyok és tudok azért tenni, hogy erősebben térjek vissza. A lehetőségek pedig jönni fognak.

– Konkrétan volt valaki, aki megkereste azzal, hogy labdarúgóként az ön példája lebeg a szeme előtt, aki egy súlyos sérülésből felépülve a válogatott kezdőjátékosa lett?
– Nagyon sok ilyen érdeklődés volt. Fiatal labdarúgók, kisgyerekek, idősebb játékosok is fordultak hozzám, és ez nagyon jólesik, ez az, ami nekem erőt ad. Mindig azt mondom az érdeklődőknek, hogy ha nekem sikerült, nekik miért ne sikerülne?! Miért ne jutnának még annál is magasabb szintre, amit elképzeltek maguknak?!

– A válogatottbeli szereplésével kapcsolatban milyen visszajelzéseket kapott?
– Pozitívakat, bár én sohasem vagyok elégedett magammal, mert bőven tudok – és ha lehetőséget kapok a jövőben, szeretnék is – magamból még többet megmutatni. A védekező középpályás poszt sokszor láthatatlan, nem feltétlenül kerül előtérbe az ember, de én nem bánom, szívesen elvégzem a piszkos munkát, hogy a csapat sikeres legyen. A nemzeti tizenegyben futballozni a legcsodálatosabb egy labdarúgó életében, mindennél előrébb kell helyezni. Jó szívvel gondolok azokra a mérkőzésekre, amelyeken ősszel pályára léptem a Nemzetek Ligájában. Ezekből merítek erőt a jövőre nézve is.

Született: 1999. november 3., Zalaegerszeg Sportága:  labdarúgás Posztja: védekező középpályás Klubjai: DVSC II (2018–2021), DEAC (2020–2021), Makó (2021–2022), Pécsi MFC (2022–2023), Kecskeméti TE (2023–) NB I-es meccs/gól: 37/3 Válogatottság:  6 Kiemelkedő eredménye: magyar bajnoki ezüstérmes (2023)

– Úgy fogalmazott, hogy a posztja „láthatatlan”, az idén azonban Rodri vehette át az Aranylabdát. Lehetséges, hogy a védekező középpályások nagyobb figyelmet kapnak, mint gondolnák?
– Engem nem ért meglepetésként Rodri sikere, de a szurkoló nyilván a gól-, gólpasszstatisztikát látja – ezek fekete-fehér tények. A mai modern labdarúgás azonban már rendkívül összetett és fizikailag igénybe vevő sportág, még ha meg is maradt a világ legegyszerűbb játékának, amelyben a fő cél, hogy gólt szerezz. Egy-egy meccsen rengeteg a taktikai utasítás, az ellenfél felállására, játékára is reagálni kell, milliónyi apróság van, amit szem előtt kell tartani. Különösen igaz ez a válogatottra, amelybe én az NB I-ből érkezem, s világklasszis játékosok ellen kell bizonyítanom – bár emiatt nincs rajtam nyomás. De a kérdésre visszatérve: ritka, hogy egy védekező középpályás kapja meg az Aranylabdát, hiszen elsősorban azok kerülnek reflektorfénybe, akik eldöntik a meccseket, akik gólt lőnek; talán nem is baj, hogy ez így van.

– A németek ellen öt nullás hátránynál lépett pályára és mutatkozott be a válogatottban, a mérkőzés után mégis arról beszélt, hogy az eredmény ellenére ez a meccs önnek örök emlék marad. Miképp értesült arról, hogy Marco Rossi szövetségi kapitány meghívta a keretbe?
– Elképesztően meglepett a kerettagság! Bár én őszintén hittem magamban, hogy ha keményen és alázatosan dolgozom, akkor eljön ez a nap, ám a kétely mindig ott van az emberben. És azt sem gondoltam, hogy ilyen rövid idővel a sérülésem után érkezik a meghívó. Ehhez rengeteg munka, hit és alázat kellett. Leírhatatlan érzés volt, amikor megkaptam az értesítést, meg is könnyeztem. Abban a pillanatban lepörgött előttem az a nem éppen sima út, amíg a válogatottig eljutottam.

– Úgy tartják, valamit elérni könnyebb, mint megtartani. Felteszem, a válogatott mérkőzései után úgy tért vissza Kecskemétre, hogy innentől még keményebben kell dolgoznia.
– Így van, de azért nem volt ez ilyen egyszerű, mert a KTE-vel éppen akkor kerültünk a gödör aljára, amikor az első meccseimet játszottam a válogatottban. Az élet már csak ilyen: próbára tesz, hogy valóban olyan erős vagy-e mentálisan, ahogy gondolod. A pozitív és a negatív élményeket összevetve úgy érzem, ebből az időszakból mindenképpen tanultam, és rengeteget fejlődtem.

– Forgassuk vissza az idő kerekét egészen a gyerekkoráig! Már akkor labdarúgó szeretett volna lenni?
– Őszintén szólva már nem tudom megmondani. Sohasem volt rajtam nyomás, hogy fociznom kell, hogy legyek labdarúgó. De amióta az eszünket tudjuk az öcsémmel, mindig futballoztunk, teljesen mindegy volt, hogy betonon, füvön, lejtőn, homokon vagy egy tónál. Versenyt csináltunk mindenből, legyen az dekázás, egy az egy elleni játék vagy kapura lövés. A testvérem zseniális labdarúgó volt, csak éppen két keresztszalag-szakadás után másfelé vitte az élet. Három évvel fiatalabb nálam, de óriási szerepe van abban, hogy odáig jutottam. Éles versenyhelyzet alakult ki köztünk, amivel egymást húztuk felfelé, és ezáltal mindketten jobbá váltunk. Elképesztően jó volt, hogy a pályafutásomat vele tudtam elkezdeni.

– Tizenéves korukban együtt kerültek Debrecenbe, ami nagyon messze van Zalaegerszegtől. Optimista számítás szerint is hat és fél órányi vonatútra, ráadásul Dobronhegy autóval még húsz perc a zalai vármegyeszékhelytől. Milyen sűrűn tudtak akkoriban hazajárni?
– Erről sokat tudnék mesélni. Nem mondok újdonságot, hogy az anyagi helyzetünkből adódóan autó nem mindig állt rendelkezésünkre. Debrecenből vonattal mentünk haza – három és fél óra Budapest, egy óra várakozás az átszállásra, majd újabb három és fél óra hazáig – jobb esetben. Szóval, hét-nyolc óra telt el az utazással, télen pedig volt ez tíz is a sínek állapota miatt. De mi szerettünk vonatozni, mindketten jól alkalmazkodtunk az ilyen helyzetekhez. Noha fiatalon kerültünk el otthonról, merész terveink voltak, csakhogy anyagilag nem tudott támogatni minket a családunk. Szeretném ezt is példaként állítani a hasonló helyzetben lévő gyerekek elé: nemcsak akkor építhetnek futballkarriert, ha az anyagi háttér adva van! A szüleink érzelmileg minden támogatást megadtak nekünk, amit csak egy gyerek megkaphat. Csodálatos gyerekkorunk volt, nagyon hálásak vagyunk a szüleinknek, hogy hittek bennünk, viszont semmit sem erőltettek. Mindig azt mondták, csináljuk, ami boldoggá tesz minket. Mindegy, hogy abból pénz tudunk-e szerezni vagy sem; ha szegényen is, de maradjunk mindig jó emberek, ez a legfontosabb. 

– A hosszú vonatutak során lett élete része a könyvolvasás, az irodalom?
– Nem, már általános iskolás koromtól a mindennapjaim része volt a vers- és mesemondás, rengeteg megyei versenyen vettem részt. Nemrég beszéltem az egyik volt tanárnőmmel arról, hogy ezek milyen szép emlékek. Gyerekkoromtól megvan bennem az olvasás szeretete; van, amikor kevesebbet, máskor rengeteget olvasok, de mindig próbálok időt szakítani rá.

– Melyik a kedvenc verse, ki a kedvenc költője?
– Nehéz válaszolni erre a kérdésre. Legutóbb épp a páromnak mondtam el az Anyeginből egy részletet, most ez ugrik be hirtelen. Erősen kellene gondolkodnom, hogy melyik a kedvencem, hiszen annyi jó verset ismerek, annyi remek könyvet olvastam. Az adott lelkiállapotomtól függ, hogy melyik a kedvencem, egyet sohasem tudok kiemelni.

– Az aktuális lelkiállapotának megfelelően most mit olvas?
– Éppen befejeztem David Goggins tengerészgyalogos, ultramaratoni futó életrajzi ihletésű motivációs könyvét. Lehet, hogy egy újabb életrajzi kötetbe fogok bele, bár el vagyok maradva egy fantasy regénnyel is. Nagyon sűrű volt az ősz, sok minden mással kellett foglalkoznom, így mostanság kevesebb időm jutott az olvasásra.

– Az irodalmi kitérőt követően elevenítsük fel azt az utat, amely Debrecenből Makón és Pécsen keresztül Kecskemétre vezetett.
– Debrecenben négy évet töltöttem. Nem számoltak velem az első csapatnál, én pedig lépni szerettem volna. Vártam egy NB II-es ajánlatra, hiszen akkoriban kölcsönben a DEAC-nál is a másodosztályban játszottam, de nagyon elhúzódott az átigazolás, és kicsúsztam az időből. A menyasszonyom a Makó melletti Kiszomborra való, a menedzserem pedig azt mondta, a Makóhoz el tudok menni edzeni, az NB III-as csapatoknál szívesen látják azokat, akik szeretnének fejlődni. Vicces sztori: úgy mentem oda, hogy az NB II-ben akarok játszani, Makón csak edzenék, ám olyan jó közösség alakult ki remek szakmai stábbal, hogy végül maradtam négy hónapot. Ezért a mai napig hálás vagyok, Makón tudtam magam olyan szintre felhozni, hogy később próbajátékra mehettem a PMFC-hez. Pécsen is szép évet töltöttem, a város mindig a szívemben lesz, megszerettem a szurkolókat és a csapatot is.

– Aztán 2023 januárjában szerződtette az NB I akkori újonca, a Kecskemét.
– Beteljesült az álmom, a KTE megvásárolta a játékjogomat. Ez olyan lépcsőfok volt, amire mindig is vágytam – az élvonalban futballozhattam. Rengeteg edzőmet dicsérhetném, ám NB I-es és válogatott játékos Szabó István keze alatt lettem. Elképesztően sokat köszönhetek neki, és ezért mindig hálás leszek. Bár már nem ő a vezetőedző, a mai napig beszélünk, van, hogy ő hív, van, hogy én.

– Kimondottan sikeres időszakot élhetett át akkor Kecskeméten, hiszen az idény végén újoncként ezüstérmet ünnepelhetett a csapat.
– Leírhatatlan boldogság volt, hogy a Ferencváros mögött másodikok lettünk az NB I-ben. Ugyanúgy, ahogy most, akkor is kiváló volt a csapatkohézió, jöttek is az eredmények. Fent voltunk a hullám tetején, nekem is jól ment a játék, indulhattunk a Konferencialiga selejtezőjében is. Egy héttel az első nemzetközi mérkőzés előtt azonban elszakadt a keresztszalagom…

– Korábban már volt egy hasonlóan súlyos sérülése. Segített, hogy már tisztában volt vele, miként kell kezelni egy ilyen helyzetet?
– Tizenkilenc évesen porcszakadásom volt, akkoriban a Debrecen első csapatával edzettem. Nagyon hosszú időt kellett kihagynom, talán egy év is volt, mert nem szedték ki a porcot, hanem visszavarrták – ráadásul akkor robbant ki a koronavírus-járvány is. Bonyolult műtét volt, Székesfehérváron operáltak, Abkarovits Géza doktor úr azt mondta, hetven-harminc százalék az esély, hogy nem fog visszaépülni, mert akkora rész szakadt le. Ha tényleg nem gyógyul meg, huszonöt évesen be kellett volna fejezem a profi labdarúgást.

– Tehát mostanában érne véget a karrierje.
– Így van, de a doktor úr kiváló munkát végzett, és lekopogom, a rehabilitáció is remekül sikerült. A szalagszakadásom nem ezzel volt összefüggésben, mert bár ugyanaz a lábam sérült meg, a porcnak nem lett baja; ez a ritkább. A szalag viszont középen szakadt el, ebből kellett újra felépítenem magam. Ki kell emelnem Varró Tina gyógytornászt, nagyon hálás vagyok neki, nélküle nem tartanék itt. Bár mindig mondja, én kellettem hozzá, hogy tökéletes legyen a rehabilitáció, de ő mindig mellettem állt, amikor szükségem volt rá. Nagy százalékban neki köszönhetem, hogy most ilyen egészségi állapotban vagyok.

– Míg a rehabilitációját töltötte, a Kecskemétből sorra kerültek be a játékosok a válogatottba. Gondolt rá, hogy ha visszatér, önnek is elérhető közelségbe kerül a kerettagság?
– Éppen a műtétem után voltak a válogatott mérkőzései, ültem az ágyon, és mondtam a páromnak, remélem, egyszer én is játszom majd a nemzeti együttesben. Vágytam rá, de akkoriban mindez nagyon távolinak tűnt, és nem is a válogatottság gondolata foglalkoztatott elsősorban. Ahogy említettem, öt bajnoki után váratlanul ért a kapitányi meghívó, de a lehetőséggel élni is kellett, semmit sem adnak ingyen.

– Nem titok, a menedzsere is beszélt róla, hogy külföldön is felfigyeltek a teljesítményére, Angliából, Spanyolországból és Németországból is érdeklődnek ön iránt. Huszonöt éves, talán a legjobb korban van, hogy kipróbálja magát egy nívósabb ligában. Ha úgy adódna, hogy a télen kap egy visszautasíthatatlan ajánlatot, készen állna a váltásra?
– Nem zárkózom el tőle, főleg olyan lehetőségtől nem, amely a fejlődésemet szolgálja. Mindig ezt tartottam szem előtt, és ha lesz ilyen megkeresés, szeretnék élni vele. De igyekszem a mában élni, és nem azt tervezgetni, hogy hová megyek, majd úgyis eljön a döntés ideje.

– Mi az, amiben a közeljövőben szeretne még fejlődni?
– A gyorsabb gondolkodás mindenképpen ezek között van, ahogyan – mivel Kecskeméten most feljebb játszom, a középpályán – a támadásbefejezések, a fejesek és az előkészítés is. A KTE-ben és a válogatottban más-más a feladatom – abban a szerepkörben próbálok minél jobban teljesíteni, amelyben számítanak rám.

– Pontrúgásoknál előny lehet a magassága: akár egy válogatott gólt is kitűzhet célként maga elé 2025-ben.
– Az még odébb van, azon még dolgozom.

– A 2024-es évre jó szívvel gondolhat vissza. Mit vár a jövő esztendőtől?
– Egészséget kívánok magamnak és a családomnak, mert ha ez megvan, akkor a Jóisten úgyis adja majd azokat a lehetőségeket, amelyekkel élnem kell. A többi pedig rajtam múlik.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. december 21-i lapszámában jelent meg.)