Bölöni László: Akkor edzősködöm, ha megtalálom a feladatban a motivációt, az élvezetet

– Olyan sikeres játékpályafutás után és olyan eredményes edzői karrier közepette, amilyen az öné, melyik polcra kerül a trófeagyűjteményében a Magyar Sportújságírók Szövetségének Életműdíja?
– Az otthonomban van egy helyiség, ahol az évtizedek során kapott elismerések gyűlnek. Külön a futballistaként kiérdemelt kupák és érmek, és külön az edzői pályafutásom emlékei. Ezeken a polcokon és falakon éppúgy fellelhetők például a legjobb játékosként kiérdemelt kupák, vázák, mint a Portugáliában és Belgiumban az év edzőjeként kapott különdíjak, valamint azok a kitüntetések, amelyeket államférfiaktól vehettem át. A skála meglehetősen széles, hiszen annak idején Nicolae Ceausescu éppúgy kitüntetett a BEK-győzelmet követően, mint később az új Románia elnöke, de kaptam elismerést Portugália államfőjétől és őrzöm azt a gratuláló levelet is, amelyet 2023-ban Orbán Viktor miniszterelnök úr küldött a hetvenedik születésnapomra. Ide kerül az MSÚSZ Életműdíja is.

– A díjátadás közben – az operaházi nézőtérről úgy tűnt – előhúzott az öltönyzsebéből egy papírt, de végül nem előre megírt köszönetnyilvánítást olvasott fel, hanem szabadon beszélt, csak időnként vetve egy pillantást a cédulára.
– Jól látta, valóban elővettem egy papír. Szeretem, ha van „mankóm”, amikor olyan terepen járok, amelyen kevésbé mozgok otthonosan. Ilyen volt például az is, amikor először kampányoltam Kelemen Hunorék, vagyis az RMDSZ mellett. Ilyenkor előzetesen átgondolom a mondandómat, sőt vázlatot is írok magamnak, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy kevésbé hatásos, ha valaki papírról olvas fel. Rögtönzött beszéd esetén persze elsodorhatja, magával ragadhatja az embert a rendezvény hangulata, a hallgatóság tetszésnyilvánítása, tapsa, közbeszólása.

– Érzelmes pillanatokból nem volt hiány az Operaházban sem, például amikor a kamerák közvetítésével üzent az édesanyjának. Vajon kettejük közül melyikük lehetett jobban meghatódva?
– Azt természetesen nem tudhatom, hogy a díjátadás perceiben mit érezhetett, hiszen otthonról, televízión követte figyelemmel az ünnepséget. Ő rendkívül erős asszony, hosszú élete során sok viharos korszakot élt át, de amikor a gálát követően meglátogattam, elárulta: amikor átvettem a díjat, neki is könny szökött a szemébe.

– Az egyik díjátadó Miodrag Belodedici volt, akivel együtt nyert Bajnokcsapatok Európa-kupáját 1986-ban a Steaua együttesével, és aki csapattársa volt a román válogatottban is. Mikor találkoztak legutóbb?
– Tartjuk a kapcsolatot, évente egyszer-kétszer beszélünk is, de igencsak régen láttam „Belót”. Mindig is kedveltem őt, annak idején hosszasan kampányoltam az edzőnknél, Jenei Imrénél – akivel egy folyosón laktam, és gyakran beszélgettünk –, hogy ha már sérülés miatt meg kell bolygatnia a védelmet, bátran tegye be Belodedici-et a csapatba. Végül megkapta a lehetőséget, és élt is az eséllyel: stabil pontja lett a Steauának, s 53 alkalommal a román válogatottban is szerepelt. Mindössze 21 éves volt, amikor Sevillából hazavittük a BEK-trófeát, majd 1991-ben még a Crvena zvezdával is Bajnokcsapatok Európa-kupáját nyert. A szurkolók többsége talán nem is tudja, milyen nagyszerű futballista. A játékát a szerb elegancia jellemezte, gyors volt és védő létére gólveszélyes – véleményem szerint a román futball történetének kiemelkedően legjobb hátvédje.

– Az operaházi gálán videóüzenetben is gratuláltak önnek, mégpedig az Arsenal korábbi legendás edzője, Arsene Wenger. Ott helyben úgy reagált, próbálja majd telefonon elérni a manapság a FIFA globális futballfejlesztési igazgatójaként dolgozó jeles szakembert. Sikerült már beszélniük?
– Még nem, egyelőre próbálom utolérni magam. Rengeteg gratuláció, érzelmes üzenet érkezett és érkezik, első lépésben ezekre igyekszem reagálni. Természetesen nem feledkezem el Arsene Wenger kedves szavairól, ahogy azokról a kollégáimról, munkatársaimról sem, akik az edzői munkám során ott álltak mellettem, mögöttem, akikkel különböző szerepkörökben együtt dolgoztunk a sikerekért.

– Az életműdíj akár azt is sugallhatná, hogy lezárult karrierjének edzői fejezete is, valójában azonban erről szó sincs. A gálát követően úgy nyilatkozott a Székely Sport munkatársának, hogy ereje teljében van, és csak a megfelelő ajánlatra vár. Milyen lenne ez a bizonyos megfelelő ajánlat?
– Anélkül, hogy a részletekbe belemennék, annyit elárulhatok, hogy minap mondtam nemet egy válogatott technikai igazgatói állására. Valóban úgy érzem, hogy jócskán van még bennem energia, lendület, bőven hasznára lehetnék egy csapatnak. Pályája elején egy ifjú tréner rengeteg tervvel vág bele a karrierjébe, minden elképzelését meg akarja valósítani. Néha olyasmihez is hozzányúl, amit teljesen fölösleges bolygatni, de hajtja a lendület. Az évek múlásával sok minden leülepedik az edzőben, képes megkülönböztetni a lényegest a szemfényvesztéstől – én itt tartok a karrieremben. Sok mindenről tudom, hogy noha eladható ebben a médiaközpontú világban, valójában nem több puszta látványosságnál. Legyen szó akár edzésről, edzésmunkáról, tesztelésekről, taktikáról, szakmai elemzésről. Mostanra a futball a szórakoztatóipar része lett, remek, eladható termék, sokakat magához vonz, hiszen rengeteg pénzt mozgat meg, de azért érdemes szem előtt tartani, hogy régebben is voltak korszakos egyéniségei a futballnak.

– Nem is akármilyenek!
– Három idényt dolgoztam a Rennes csapatánál, amelynél volt két olyan játékosom, akik a mai mércével mérve nem felelnének meg a követelményeknek. Az egyikük, egy svéd középpályás csak támaszkodott a jobb lábára, nem volt gyors, a másikuk, egy középcsatár nem volt éppen kirobbanó erőben, nem voltak hálót szaggató lövései sem, mégis gólkirály lett – kettejük nélkül nem tudtam meccset nyerni. Ma már van annyi tapasztalatom, rutinom, hogy tudjam, mi az, amire egy csapatnál valóban szükség van, s mi az, ami csak azért fontos, hogy el lehessen adni az árut. Visszatérve az eredeti kérdésre: ennyi év edzősködéssel a hátam mögött akkor fogadok el egy ajánlatot, ha az adott országban jók az életkörülmények, a klubnál minőségi az infrastruktúra, nem kell kontinensnyi távolságot utazni fordulóról fordulóra, és persze én is megtalálom a feladatban a motivációt, az élvezetet.

– Több mint harminc éve kezdett edzősködni, a Nancy gárdájánál. Sokszor az a kívülálló érzése, mintha már nem is ugyanarról a sportágról lenne szó; manapság a szeme sem rebben senkinek, ha egy Premier League-együttes kezdőcsapatában nincs angol, de még brit futballista sem – ez korábban elképzelhetetlen volt.
– Az egész világ rohamtempóban változik. Hogy a másik szakmámból, a gyógyításból hozzak egy példát: az orvosok manapság már képesek egy daganatot kivetíteni, megmérni, elemezni – hajdanán legfeljebb kitapogatták. Emlékszünk rá, milyen idegenkedés fogadta az első hordozható telefonokat – mostanság nem lehet létezni nélkülük. A hőskorban nem okozott problémát, hogy a mobilokat kitiltsam az öltözőből, mert a kerettagoknak együttvéve volt egy-két készüléke. Manapság egy-egy játékos zsebében lapul akár három is, próbálna most tiltást bevezetni egy edző – nincs az a klub, amelynél sikerrel járna. Tudomásul kell venni, hogy ez a világ rendje, ezzel kell együtt élnünk. Amikor elkezdtem futballozni, akkor is egészen más volt a labdarúgás, mint amit az előttem lévő generációk játszottak, pedig azok a korosztályok is tele voltak kiváló labdarúgókkal.   

– A sportág elüzletiesedése sokak szemét csípi, és a futballisták is okkal érezhetik magukat kizsákmányolva, hiszen egymásba folynak az idények, és azoknak, akikre a klubfeladataik mellett válogatottbeli kötelezettségek is várnak, tényleg nincs szusszanásnyi pihenőjük sem.
– Ebben sok igazság van, ám nem szabad elfelejteni, hogy egykoron egy klubelnöknek a csapat működtetése belekerült egy garnitúra szerelés és öt labda árába – mai mércével mérve az amatőr világ volt még akkor is, ha a játékosok a státusuk szerint profinak számítottak. Mostanra a költségek az egekbe szöktek, s ennek a fedezetét ki kell termelni, amihez növekvő meccsszámra van szükség, hiszen minél több a mérkőzés, annál több pénzt lehet elkérni a közvetítési jogokért, annál feljebb lehet tornászni a szponzori díjakat. Kétségtelen, hogy ennek megvan az árnyoldala. A nagy világversenyek csoportmérkőzései engem sem hoznak lázba. Nem akarok országneveket mondani, mert nem szeretnék senkit megsérteni; ha egy válogatott kvalifikálja magát, megdolgozott az indulási jogért. De amikor fél Európa pályán van egy kontinensviadalon, az mégiscsak más minőségű torna, mint volt például az 1984-es Eb, amelyen én is futballoztam. Franciaországban nyolc csapat versenyzett két csoportban, s minden meccs élet-halál csatát hozott. Ez jót tett a futballnak, de nem tenne jót a biznisznek. Nem véletlen, hogy tavaly már 24 együttes vett részt az Európa-bajnokságon, s olyan kis országok is résztvevők lehettek, mint Albánia, Szlovénia vagy éppen Grúzia. Ha több salátát viszünk a piacra, többet tudunk eladni és több lesz a bevétel – erről szól a történet.

– A túlterhelés árát viszont a játékosoknak kell megfizetniük, például a rengeteg sérüléssel.
– Biztos vagyok benne, hogy a futballisták nagy többsége ellenzi a naptár túlzsúfolását. Csakhogy van egy másik szempont is, amivel ugyanúgy tisztában vannak. Egy profi karrier nagyjából 10-15 évig tart, ez az az időszak, ami alatt a futballistának anyagilag meg kell alapoznia az életét. A labdarúgás elüzletiesedése következtében a játékos már nem csupán futballista, hanem egy személyben egy kisvállalkozás is: ebben a jelképes cégben ő maga az igazgató, a tervező, a pénzügyes és persze a dolgozó is, aki kimegy a zöld gyepre. Ilyesmi nem volt régen, akkoriban a játékosok jó részének karrierje egyetlen klubhoz kötődött. Puskás Ferenc, amíg itthon futballozott, csakis a Honvéd mezét viselte, és Spanyolországban sem váltogatta a klubjait, végig hűséges maradt a Real Madridhoz. És volt egy másik ballábas futballista is, aki szintén két együttesben szerepelt, a Marosvásárhelyben, majd a Steauában, a nyugati évei már csak a ráadást jelentették.

– Ez a futballista éppenséggel ön volt… Ha már a pályafutása állomásai szóba kerültek: mely fázisnál tart a karrierjét feldolgozó Bölöni – Egy legenda története című dokumentumfilm elkészítése?
– Vannak még bizonyos problémák, amelyeket át kell hidalniuk az alkotóknak, de tudomásom szerint tavasszal sor kerülhet a bemutatóra. A forgatás során bejártuk Európát Svédországtól Portugáliáig, Nagy-Britanniától Görögországig, s természetesen Magyarországon és Romániában is megfordultunk.

– És mi a helyzet a hosszú évek óta íródó önéletrajzi könyvével?
– A számítógépemen, amelyet mindig magammal hordozok, ott vannak az elkészült fejezetek. A problémát az jelenti, hogy amikor edzősködöm, minden más háttérbe szorul, így természetesen a könyvírás is. Persze azért mondogatom magamnak ilyenkor is, hogy „na, majd folytatom”, de amikor nyer a csapat, az ember örvendezik, ha meg kikap, bosszankodik és egész máshol járnak a gondolatai. Ez az oka, hogy meglehetősen lassan haladok. Késésben vagyok, de azzal nyugtatom magam, hogy ezt a könyvet elsősorban magamnak és a lányomnak írom. A tartalmáról annyit elmondhatok, hogy hatvan százalékban a futballista Bölöni László emlékeit gyűjti kötetbe. Lesz benne egy dicsőszentmártoni fejezet az ifiválogatottsággal kiegészítve, egy marosvásárhelyi a felnőttválogatottal megtoldva, és persze egy bukaresti rész, egészen addig, hogy 1987-ben Belgiumba szerződtem. Ugyanakkor nem maradhat ki a családi szál sem: a nagyszüleim tragikus története, az egyetem, a szerelem, a találkozások olyan emberekkel, akikkel manapság is tartom a kapcsolatot. Ami a készültségi szintet illeti: most nyerem meg majd a Steauával a BEK-et. Ha igazán nekifeküdnék, két hónap alatt befejezném. 

– Az életrajza tavaly kiegészült azzal, hogy Marosvásárhelyen, ahol érettségizett, egyetemre járt, élvonalbeli futballista lett, s ahol a lánya megszületett, díszpolgárrá választották. Korábban, még 2018-ban arról szóltak a hírek, hogy foglalkoztatja a polgármesterség gondolata, de végül nem indult a választáson. Elképzelhető, hogy egyszer még ringbe száll a városvezetői posztért?
– Azt hiszem, akkor vagyok a helyemen és azzal tudok igazán segíteni, hogy ha szükség van a szavaimra, elmondom a véleményemet, megosztom a tapasztalataimat. Átéltem a kommunista rendszert, szembesültem a kisebbségi léttel járó megpróbáltatásokkal, tanúja voltam gazember népszavazásnak és jónak is, beilleszkedtem a nyugati világba; egész más kihívás lakbért és rezsit fizetni, mint egy hetet turistáskodni arrafelé. Az elmúlt évtizedekben Nyugat-Európa is sokat változott, igaz rá a közmondás, miszerint „a kutya is jó dolgában veszik meg”. Visszatérve a kérdésre: nem készülök polgármesteri szerepvállalásra, de ha tehetek a városért azzal, hogy például segítek összefogni az embereket, örömmel megteszem. Úgy vélem, erre megvan a képességem, aminek hasznát vettem az edzősködésem során is, amikor francia, arab vagy éppen afrikai játékosokat kellett egy közös cél érdekében beállítani a sorba.

– Ha már utalt a 2004-es népszavazásra, az volt az a voksolás, amely előtt a balliberális kormánypártok a külhoni magyarok kettős állampolgársága ellen kampányoltak. Ahogy sok-sok határon túli magyar, ön is cserbehagyásként élte meg a történteket, két éven át a magyar sajtó kérdéseire románul kezdett válaszolni. Ezért is volt különösen szívhez szóló, hogy az életműdíj átvételét követő beszédét azzal zárta: „egy vérből valók vagyunk”.
– Azért választottam az operaházi bevonulásomhoz az Ismerős Arcok zenekar ikonikus dalát, a Nélküledet, mert üzenni szerettem volna. Megtisztelő, hogy engem is számon tart a magyar sport és a magyar futball világa, noha sem játékosként, sem edzőként nem képviselhettem sohasem a magyar színeket. Nekem ezt dobta a sors, én pedig igyekeztem mindig a legjobb tudásom szerint elvégezni a munkámat. Akkor sem volt ez másképp, amikor a sorsolás úgy hozta, hogy magyar klubcsapattal vagy a magyar válogatottal kerültem szembe ellenfélként. Egy időben tudtam így becsületes magyar és korrekt román állampolgár lenni. Az, hogy most Budapest egyik legszebb palotájában vehettem át ezt a megtisztelő díjat a közönség tapsa közepette, kétszeresen is aláhúzta nekem, hogy valóban egy vérből valók vagyunk. Szeretek erős embernek mutatkozni, de nehéz meghatottság nélkül hallgatnom a Nélküledet.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. január 18-i lapszámában jelent meg.)