Türelmetlen, mégis végigjárta a szamárlétrát – interjú Faragó Kamillával

– Emlékszik még, hogyan kell kapitánylabdázni?
– Kapitánylabdázni? Tényleg, Kecskeméten így hívják a kidobóst…! – válaszolta némi gondolkodás után Faragó Kamilla, az UVSE 24 éves, kétszeres világbajnoki ezüstérmes szélsője. – Szóval a két csapatnak van egy-egy kapitánya, aki hátul vár a sorára, és csak akkor megy be a pályára, ha már mindenkit kidobtak a társai közül. Iskoláskoromban gyakran játszottuk a tesiórákon, nagyon élveztem.

– Már akkor is versengő típus volt?
– Maradjunk annyiban, hogy nem szerettem veszíteni. Akkor is nyerni akartam, amikor otthon kártyáztunk a családdal, de a kapitánylabdázás annyiban más volt, hogy csapatban játszottunk, egymásért is küzdöttünk. Ha kiestem, legalább jó hangosan szurkolhattam a többieknek. 

– Statisztikai nyilvántartással nem szolgálhatok, de ha jók az információim, ritkán esett ki az elsők között.
– Tényleg ügyesnek tartottak, mondogatták az iskolában, hogy jó érzékem van a labdajátékokhoz. Egyébként azt is a tesitanárom javasolta, hogy próbáljam ki a vízilabdázást.

– Nocsak!
– Az igazsághoz hozzátartozik, hogy gyerekkoromban úszni jártam, de még az uszonyos úszást is untam, egyszerűen nem találtam elég izgalmasnak. Viszont a tréningeknek köszönhetően megvolt a vízbiztonságom, édesapám pedig levitt vízilabdaedzésre, mert hobbiszinten ő is űzte a sportágat. 

Született: 2000. november 22., Kecskemét Sportága: vízilabda Posztja: rosszkéz-hátsó Klubjai: Kecskeméti ESI (2013–2015), UVSE (2015–) Kiemelkedő eredményei klubszinten: Eurokupa-győztes (2023), 4x magyar bajnok (2019, 2021, 2022, 2024), 3x Magyar Kupa-győztes (2018, 2023, 2024) Kiemelkedő eredményei a válogatottal: 2x világbajnoki ezüstérmes (2022, 2024), olimpiai 5. (2024), 2x Európa-bajnoki 5. (2022, 2024)

– Egyértelmű, hogy ha valaki jól úszik és jól dob, akkor vízilabdázni is tud?
– Nem ennyire magától értetődő. Emlékszem, az első edzésemen a lányok a fiúkkal kétkapuztak, aztán egyszer csak mondta az edző, hogy nyugodtan álljak be én is. Néztem rá nagy szemekkel, mert fogalmam sem volt, mit kell csinálni, még azt sem tudtam, megfoghatom-e két kézzel a labdát.

– Mit szóltak a családtagjai az ötlethez? Nem féltették a sportággal járó testi kontaktustól?
– Édesanyámat egy idő után az őrületbe kergettem, hogy reggelente sírva mentem az úszóedzésre – mindig azzal győzött meg, hogy ha most nem megyek, soha többet nem mehetek. Persze vízilabdázóként is az életem része lett a reggeli úszás, ugyanúgy korán kellett kelni, mégsem visszakoztam, mert tudtam, hogy délután már a labda is előkerül. Egyébként sohasem éreztem, hogy féltenének, az elejétől fogva mindenben támogattak, bátorítottak.

– Azóta megszerette az úszást? 
– Nem mondhatnám… Szoktunk is beszélni róla a lányokkal, hogy az edzésnek az úszás a legnehezebb része, de amikor teljesítjük az előírt adagot, azért büszkék vagyunk magunkra.

– Két évet játszott Kecskeméten, mielőtt 2015-ben jelenlegi klubjához, az UVSE-hez került. Volt, aki mutatta az utat?
– A csapattársaim mindenben támogattak. Az egyik lány például azt mondta, hogy ha szeretnék valamit kezdeni a vízilabdázással, érdemes Budapestre költöznöm. Tizennégy éves voltam, még Kecskeméten játszottam, amikor elvittek az olimpiai reménységek korosztályos tornájára. Nagyon boldog voltam, hogy felfigyeltek rám, ráadásul az élet úgy hozta, hogy két UVSE-s játékossal kerültem egy szobába, ők is győzködtek a klubváltásról. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy hallgattam rájuk.

– Nem volt nehéz ilyen fiatalon elköltöznie a családjától, kiszakadnia a megszokott környezetéből?
– Az elején tartottam tőle, hogy nehéz lesz, mert nagyon családcentrikus vagyok – ha tehetem, a mai napig meglátogatom a szüleimet hétvégente. A gimnáziumot már Budapesten kezdtem el, mindenki új volt egymásnak, nem volt gond az ismerkedéssel. Ami a csapatot illeti, a két lányon kívül senkit sem ismertem, de az edzőim sokat segítettek a beilleszkedésben, utána pedig már minden gördülékenyen ment. Az első nyáron a Margitszigeten laktam, mert még nem volt szállásom a kollégiumban, de legalább megszoktam a környezetet.

– Akkoriban kezdődött az UVSE sikerkorszaka, a felnőttcsapat sorozatban hétszer nyerte meg a magyar bajnokságot, és a nemzetközi porondon is kitett magáért. Hogyan tudta kiharcolnia a helyét a „nagyok” között?
– Úgy, hogy addigra már végigjártam a szamárlétrát, nem hagytam ki lépcsőfokot. A serdülőben kezdtem, aztán az ifi kettőben és a második számú felnőttcsapatban is játszottam. Amikor az első csapatot irányító Benczur Márton szólt, hogy „feljátszhatnék”, az akkori edzőmmel, Áts Bertalannal megbeszéltük a dolgot – nem tudtam, mennyi lehetőséget kapok, de szerencsére már az elején viszonylag sok időt tölthettem a vízben.

– És hirtelen egy öltözőben találta magát a példaképeivel. Milyen érzés volt?
– Őszintén? Az elején nagyon féltem.

– Mitől?
– Ugyanezt kérdezte Keszthelyi Rita is, mert látta rajtam a riadalmat… Visszagondolva biztosan a tisztelet miatt voltam megszeppenve, mert annyira felnéztem, sőt még mindig felnézek rájuk, hogy eleinte felfoghatatlan volt egy csapatban játszani velük. Az ifjúsági és a felnőttbajnokik tempója között egyébként is nagy a különbség, kis túlzással olyan, mintha két külön sportág lenne, de nekem elsősorban mentálisan jelentett kihívást a szintlépés. Aztán tapasztaltam, hogy bármivel fordulhatok a lányokhoz és Marcihoz, mindig biztattak a meccsek előtt, és akkor is támogattak, amikor nem ment jól a játék. Rengeteget tanultam abból az időszakból.

– „Lépésről lépésre, napról napra” – magyarra fordítva ezt jelenti a közösségi oldalán olvasható mottója. Türelmes típusnak tartja magát?
– Egyáltalán nem.

– Pedig fokozatosan halad előre a karrierjében, kívülről úgy tűnik, semmit sem akar siettetni, mert mindennek eljön az ideje.
– Lehet, hogy így érződik, mindenesetre nagyon sokat küzdöttem magammal, a saját elvárásaimmal. Meg kellett tanulnom elérhető, reális célokat megfogalmazni, hogy ne vegyek feleslegesen túl nagy terhet a vállamra. Igyekszem türelmesebb lenni, de ezen a téren még sokat kell fejlődnöm – ha bízom az elvégzett munkában, mindig megvan az eredménye.

– Ha már türelem: a tokiói olimpiára utazó keretből még kimaradt, vagyis három évet kellett várnia rá, hogy valóra váljon az álma. Hogy kezelte ezt az időszakot?
– Nézze, akkor még nagyon fiatal voltam, mindössze húszéves, és az egy rendkívül erős, összeszokott csapat volt. Sejtettem, hogy nem utazhatok, de már annak is örültem, hogy a válogatottal készülhettem, rengeteget fejlődtem abban az időszakban. Utána mindennap úgy keltem fel, hogy a következő világversenyre, a 2022-es budapesti vébére szeretnék bekerülni a keretbe – sikerült, ráadásul hazai közönség előtt döntőbe jutottunk. 

– A környezetével is megosztja a céljait, vagy csak magában fogalmazza meg?
– A hozzám közel állók ismernek annyira, hogy tudják, mik a céljaim. Inkább azt szoktam hangoztatni, ha valami nem sikerül, szeretem elpanaszolni a családomnak, mert utána könnyebb továbblépni. Talán nem meglepő, hogy sok vízilabdás barátom van, akik pontosan tudják, miről beszélek, mert ők is átéltek már ezt-azt a versenysportban.

– Még mindig csak huszonnégy éves, de már rutinosnak számít, nem véletlenül csapatkapitány a klubjában. Mennyiben változott meg a játéka azzal, hogy vezérré lépett elő?
– Eleinte valamiért nem hallattam a hangom, de mostanában egyre többet kommunikálok a vízben, ami védekezésben különösen fontos. Amolyan összekötő kapocs vagyok a csapattársaim és az edzők között, bizonyos kérdésekben talán nekem bátrabban mondják el a lányok a véleményüket. Szerencsére szó sincs arról, hogy folyamatosan fegyelmezni kellene, mindenki tudja, mi a dolga. Ha kicsit idegesebb vagyok, már érzik a többiek, hogy baj van, mert amúgy ez nem jellemző rám.

– Nagyon vékony a mezsgye a felszabadult hangulat és a komolytalanság között. Megtalálják az egyensúlyt?
– Szerintem igen. Persze előfordul, hogy azt érzem, átlépünk egy határt, ilyenkor szoktam is szólni, de aztán mindig visszatalálunk a helyes útra, az eredményeink is ezt igazolják.

– Mi az UVSE titka, mitől működik ilyen jól a klubmodell?
– Elsősorban az edzőknek köszönhetően, akik már az utánpótlásban megalapozzák a pályafutásunkat – hiába teszünk meg mi is mindent a fejlődésünkért, nélkülük sehol sem lennénk. A szakmai tudásuk mellett a pedagógiai érzékük is kimagasló, nekem például sokat segítettek, hogy megküzdjek az önbizalomhiánnyal.

– Sikerült?
– Mostanra igen, de azért nem ment egyik napról a másikra. Az is sokat jelentett, amikor téthelyzetben rám jött ki egy-egy figura, és góllal fejeztem be a támadást, de igazán akkor kezdtem el hinni magamban, amikor a lányok megválasztottak csapatkapitánynak. 

– Sűrű volt a múlt év, a válogatottal három világversenyen is járt, a vébéezüst mellett két ötödik hely a mérleg. Az eredmények mennyire befolyásolják az önbizalmát?
– Nagyon szeretek nyerni, mert akkor érzem, hogy kifizetődik az elvégzett munka, de néha hiába játszunk jól, az ellenfél örülhet a végén. Ilyen volt az amerikaiak elleni olimpiai negyeddöntő is, mondanom sem kell, mennyire csalódottak voltunk utána, viszont összetartottunk a bajban, ami megmutatta a csapat erejét.

– Az összetartásnak köszönhetően az utolsó két helyosztót megnyerték, az olaszok elleni szétlövés után érem nélkül is tudtak mosolyogni. Milyen emlék marad élete első olimpiája?
– Nagy élmény volt, de ha belegondolok, hogy mi lett volna, ha eggyel többet blokkolunk vagy több gólt lövünk a negyeddöntőben, még mindig legörbül a szám. Persze kár ezen agyalni, tanulni viszont lehet és kell is belőle.

– Minden mondatából sugárzik, mennyire motivált, ráadásul élete formájában játszik és a legjobb korban van. Mi lehet a következő lépcsőfok a pályafutásában?
– Nem szeretnék belefásulni abba, hogy kilenc éve az UVSE-ben játszom, de nagyon jól érzem magam a klubomban. Szeretem a kihívásokat, úgyhogy izgalmas lenne, ha egyszer kipróbálhatnám magam külföldön – meglátjuk, mit hoz a jövő, mindenesetre nyitva hagyom az ajtót. 

A görögök elleni első mérkőzés még nem a tervek szerint alakult, a folytatásban viszont nem tudták lefékezni női vízilabda-válogatottunkat a múlt heti világkupa-selejtezőn.      Cseh Sándor      együttese hat nap alatt hat mérkőzést játszott, és bár a faramuci lebonyolításból adódóan öt győzelemmel is csak az ötödik helyen végzett, a lényeg, hogy bejutott a sorozat nyolcas döntőjébe. A mieinknél mindössze öt játékos maradt hírmondónak az olimpiai csapatból, köztük Faragó Kamilla, aki a rutinosabb játékosok közé tartozott a jelentősen megfiatalított keretben. A 24 éves szélső érezhetően jól bírta a sorozatterhelést, bátran és hatékonyan játszott, 12 gólja mellett 11 gólpasszal zárta a tornát. „Védekezésben csak a folyamatos munka vezet eredményre, támadásban viszont a megfelelő hozzáállás és a gyors gondolkodás a legfontosabb. Közhely, hogy lövésből lesz a gól, de muszáj hangoztatni, mert szeretném, hogy mindenki bízzon magában, és bátran vállalkozzanak a játékosok” – értékelt a Nemzeti Sportnak női válogatottunk szövetségi kapitánya, Cseh Sándor. Ami Párizsban nem sikerült, Alexandrupoliban kétszer is: „oda-vissza” legyőztük a világbajnok amerikaiakat, akik nagyon fiatal kerettel érkeztek a selejtezőre. A spanyoloknál viszont nyolc olimpiai bajnok is játszott, mégis elkaptuk őket, méghozzá úgy, hogy nálunk Keszthelyi Rita és Leimeter Dóra is pihent – Faragó Kamilla szerint a türelmes játék és a vállalkozó kedv volt a kulcs.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. január 18-i lapszámában jelent meg.)