Örökre fájó csalódás marad a bojkott – Beloberk Éva 70 éves

– Böngészve az önnel készült korábbi interjúkat szemet szúrt, hogy ahány írás, annyi válogatottságot tüntetnek fel a neve mellett; az eltérés kis híján százas nagyságrendű. Hol lehet az igazság?     
– Ami biztos: a 350. válogatottságom alkalmából felköszöntöttek. Eltérőek a vélemények arról, melyik meccseket kell figyelembe venni. Én úgy számolom, hogy 375 alkalommal szerepeltem a válogatottban.

– Legalább a bemutatkozás időpontja nem kétséges.     
– Az 1974-es olaszországi Európa-bajnokságon debütáltam a szovjetekkel vívott mérkőzésen. Csereként léptem pályára Sassariban, két pontot dobtam.

– Gulyásné neve már a jugoszlávokkal vívott nyitómeccsen szerepelt a jegyzőkönyvben.     
– Akit ön említ, az Gulyás Zoltánné Szabics Magdolna; én akkor csak a 19. évemben jártam, még nem voltam férjnél. Killik László szövetségi kapitány nemcsak engem lepett meg azzal, hogy kerettag lehettem, abban az időben nem volt jellemző, hogy tizenévesek meghívót kapjanak a nemzeti csapatba. Czirákyné Rátvay Katalin, Hegedűsné Thuróczy Nóra, Verbőcziné Horváth Zsuzsanna számított kulcsembernek, ők hat–tíz évvel voltak idősebbek nálam. Ez nyilván nem volt könnyű helyzet, de engem természetesen boldoggá tett, hogy csapattag lehettem. S nem is szerepeltünk rosszul, 
a negyedik helyen végeztünk. Talán a bronzérmet is megszerezhettük volna, de az olaszok elleni meccsen a hazai közönség mindent bevetett, hogy ez ne sikerüljön; a büntetődobásoknál például a fényképezőgépeik vakujával a szemünkbe villogtak… Jó csapatunk volt, a legerősebbnek mégis az 1984-es társulatot mondanám, amely kivívta az olimpiai szereplés jogát.

– Még mielőtt e szomorú fejezetet felidéznénk, ugorjunk vissza a kezdetekhez! Egyértelmű volt, hogy kosárlabdázó lesz?     
– Tehetséges atlétának, jó futónak és magasugrónak számítottam, csakhogy az iskolánkban a kosárlabda volt a kiemelt sport, s mivel a labdaérzékemre nem lehetett panasz, belecsöppentem a sportágba. A szakmai beilleszkedésemet azonban kezdetben megnehezítette, hogy lemaradásban voltam a többiekkel szemben. A KSI-ben kezdtem Bátor Vilmosnál, igazi családias közegbe kerültem. Egészen más olyan társasággal edzeni és játszani, amelynek a tagjai azonos korúak; egy felnőttcsapathoz meg kell érni. A KSI 18 éves korig nevelte a játékosokat, ám én még nem voltam végzős, amikor Hercze Andor elhívott az MTK-ba.

– Abban az időben nem volt ritka, hogy egy játékos teljes felnőttkarrierje egyazon kluboz kötődjön, ön viszont az MTK után a Vasas Izzóban és a Spartacusban is kosárlabdázott, majd légiósnak állt.     
– Ebből a szempontból az úttörők közé tartoztam. A váltásaimat szakmai megfontolások motiválták, amikor például az MTK megtorpant, úgy éreztem, azzal kaphat új lendületet a pályafutásom, ha átigazolok Újpestre. Az már a személyes pechem, hogy noha remek csapatokban játszottam, bajnokságot csak egyszer, a Budapesti Spartacusszal nyertem. Abban az időben a pénznek messze nem volt olyan szerepe, mint a mai világban. Én még kosárlabdáztam salakos pályán, futottam a Népstadion körül és szökdeltem a stadion betonlépcsőjén. Kínai tornacipőben játszottunk – a kezdők kék színűben, a menők fehérben –, s amikor először kaptunk a válogatottban Adidast, hozzá kellett szoktatni a lábunkat, mert ismeretlen érzés volt, milyen erősen fogta a bokánkat. Nem véletlen, hogy amikor összejövünk a régi játékostársakkal, egyik is, másik is arról mesél, milyen az új csípő- vagy térdprotézise – mindez a pocsék cipők s a betonkemény pályák öröksége.

– Köztudott, hogy férje a kiváló televíziós riporter, Gulyás László, aki számos kosárlabda-mérkőzést is kommentált. Arra azonban nem emlékszem, hogy az ön meccseit közvetítette volna.     
– Nem tagadom, átéltem nehéz pillanatokat a kapcsolatunk miatt. Sok igaztalan vád ért, a szememre hányták például, hogy azért szerepel csupa nagybetűvel a nevem a Népsport meccstudósításaiban, mert a férjem elintézte. Mai fejjel az efféle piszkálódás nem zavarna, akkoriban azonban bántott. Persze egy női csapatnak speciális a lélektana. A férfiak a nézeteltéréseiket kemény szavakkal rendezik le, aztán mindenki megy tovább. Mi hisztisebbek vagyunk, duzzogósabbak – minden tiszteletem a női csapatot irányító edzőké… Lacival kínosan ügyletünk rá, hogy ne kelljen az én meccsemen mikrofonhoz ülnie. Egy eset akadt, amikor ezt nem sikerült kivédeni. Szolnokon játszottunk a válogatottal, s persze förtelmesen teljesítettem az első félidőben. Mindketten azért fohászkodtunk, hogy mielőbb kerüljek a kispadra…

– Ha néhány klubarany hiányzik is a gyűjteményéből, a válogatottal két jeles sikernek részese lehetett: az 1980-as moszkvai olimpiai negyedik helyezésnek és az 1983-as Eb-bronzéremnek.     
– Az első eredmény azért értékes, mert mindmáig ez az egyetlen alkalom, hogy a válogatott részt vehetett a nyári játékokon, az Európa-bajnokságon pedig 27 év szünet után állhatott újra dobogón a magyar csapat, ráadásul hazai rendezésű tornán. Nekem ez utóbbi emlék különösen kedves, mert márciusban született meg Ábel fiunk, szeptemberben pedig már pályára léptem az Eb-n. Erre a társulatra épült az 1984-es olimpiára kvalifikáló együttes.

–  …amelyik hiába harcolta ki a Los Angeles-i részvétel jogát, a szocialista országok bojkottja miatt nem vehetett részt a játékokon…     
– Hetvenévesen vannak ráncaim, nem is kevés. Mindegyikért megdolgoztam, mindegyiknek megvan a története; az egyik legmélyebbet 1984-nek köszönhetem. Havannában selejteztünk, a kubai pártvezér, Fidel Castro is megjelent a lelátón. Vért izzadtunk a kvalifikációért, miközben itthon már döntöttek a bojkottról. Nekünk ez lett volna életünk lehetősége. 
Utólag könnyű azt mondani, hogy éremesélyesek voltunk, de ezt nemcsak mi állítottuk, a nemzetközi szakemberek is dobogóra vártak minket. A vezetőség és a szakmai stáb tagjai már a sorsdöntő, jugoszlávok elleni meccs előtt értesültek a MOB határozatáról, ám nem szóltak – szerintem korrektül jártak el. Ugyanakkor a bojkott nekünk drámával ért fel, a kényszerű távolmaradás okozta csalódást szerintem egyikünk sem tudta feldolgozni. A távol maradóknak megrendezett Barátság versenyre tisztességből elutaztunk, de az már egy „zombitársaság” volt, két jó passzt nem sikerült adni. A sors nagy rendező: belenyúltam egy labdába, a bal gyűrűs ujjam csúnyán megsérült, össze kellett drótozni. Az írástól eltekintve – mert kisdiákként muszáj volt jobb kézbe fognom a tollat – abszolút balkezes vagyok, így ezt a sérülést jeladásnak fogtam fel, és elköszöntem a válogatottól. Ausztriában klubszinten még folytattam.

– Noha a TF-en szakedzői diplomát szerzett, mégsem edzősködött sohasem.     
– Nem könnyű a sportolói pályafutás után átállni a civil életre. Amikor hazajöttem Ausztriából, én is eltöprengtem azon, mihez kezdjek. Egy edző élete nem különbözik a játékosétól, 
csak az egyik adja, a másik pedig végrehajtja az utasításokat. Kosárlabdázóként sok mindenből kimaradtam a gyerekem életében, úgy éreztem, ideje ezen változtatni. Tanítottam, ami lehetőséget teremtett rá, hogy hétvégenként a fiam meccsein szurkoljak. Ábel pólósként ifjúsági Európa-bajnok, junior Eb-ezüstérmes volt, játszott az ob I-ben a BVSC-ben, s amire nagyon büszkék vagyunk, a vízilabdázás mellett nappalin végezte el a jogi egyetemet. Ma már két tündéri kislány, az ötéves Léna és a kétéves Lili apukája.

– S milyen nagymama Beloberk Éva?     
– Imádom az unokáinkat, s noha mozgásnak bőven elég a jóga és az úszás, ha a lányok úgy akarják, együtt ugrálunk a trambulinon s futunk végig az akadálypályán. Egyébként sem unatkozom. Noha szerettük az ürömi otthonunkat, kettőnknek már túl nagy volt, ezért decemberben beköltöztünk egy kisebb házba Pesthidegkúton. Az évem nem indult jól, nagyon agresszív melanomát diagnosztizáltak nálam. Kétszer műtöttek, az orvosok szerint immár egészséges vagyok. A baj úgy derült ki, hogy Laci, aki évek óta jár szűrésre, az idén addig nem hagyott békén, amíg vele nem tartottam. Kiderült, amit öregkori pigmentfoltnak gondoltam, rosszindulatú bőrdaganat volt; kezeletlenül másfél év alatt elvitt volna.

– Akkor duplán lesz mit ünnepelnie.      
– Hétfőn, október 27-én töltöm be a hetvenet, s noha a kosárlabdasporttal már nincs kapcsolatom, a válogatott csapattársakkal megmaradt a barátság, én például évente szervezek lecsópartit. A születésnapom apropóján kedden Kiss Lenkénél lesz találkozó, ez alkalommal ő vállalta a főzést, Szuchy Kati hozza a tortát, vele tart a húga, Márti és jön Dalnoki Ildikó is. Régebben kártyáztunk, manapság elmeséljük, kinek milyen az egészsége. Mire a végére érünk, be is esteledik…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. október 25-i lapszámában jelent meg.)