A vb, amely eltakarta és megmutatta Mexikót

Amikor a Mexikó–Dél-Afrika világbajnoki nyitó mérkőzés után nem sokkal leszakadt az ég, a helyi szurkolók bőrig ázva is énekeltek az Azték Stadion körül. Mi, újságírók eközben egyre türelmetlenebbül vártuk a több mint két órát késő sajtóbuszt: körülöttünk lezárt utcák, mozdulni képtelen tömeg, mindenütt hömpölygő víz, az ünneplés azonban a felhőszakadásban sem csillapodott. Néhány órába sűrűsödött mindaz, amit az öt, Mexikóban töltött hét során tapasztaltam: eufória és káosz, büszkeség és improvizáció, történelmi díszlet és nagyon is hétköznapi nehézségek.

Már órákkal korábban, amikor elfoglaltam a helyem a sajtótribünön, percekig csak álltam, és némán pásztáztam a stadiont. Szinte tapintható volt a hely szelleme: ezen a gyepen emelhette magasba a világbajnoki trófeát Pelé, itt szerezte Diego Maradona a futballtörténet két legtöbbet emlegetett gólját, ezúttal pedig nyolcvanezer ember várta, hogy Mexikó útjára indítsa hazai világbajnokságát. Elfogott egy furcsa érzés: tudatosult bennem, hogy olyan helyen vagyok, amely a sportág történelmének egyik legfontosabb színhelye, jelentőségteljesebbnek tűnt bármely stadionnál, amelyben eddig jártam.

Nagyon picinek éreztem magam. Szinte jelentéktelennek a sok száz, netán ezer újságíró és a mintegy nyolcvanezer szurkoló között. Aztán lassan visszazökkentem a tudósítói szerepbe: elvégre azért utaztam Mexikóba, hogy a világbajnokságról írjak. A torna végére azonban már nemcsak az foglalkoztatott, mi történik a pályán, hanem az is, mennyit érthetek meg az országból azáltal, hogy egy hónapon át a futballt követem.

Az érkezésem másnapján „elkövetett”, Mexikóvárosból küldött Nemzeti Sport-címlapsztorimra visszagondolva, be kell vallanom: túlságosan optimista voltam, elsősorban a szépet és a jót kerestem – és végül ezt is írtam meg. Azt akartam belelátni a városba, hogy a vb-rajt közeledtével mindenki félreteszi a problémáit, a zöld válogatott mezek, a Panini-albumok és a fokozódó várakozás pedig közös eufóriává áll össze. Hamar kiderült azonban, hogy a valóság ennél sokkalta összetettebb. Rengetegen éppen a vb kínálta figyelmet használták fel arra, hogy látványos akciókkal irányítsák rá a világ tekintetét azokra a gondokra, amelyeket a világbajnokság sem tudott palástolni.

Akadt olyan hétvége, amikor – tudomásom szerint – huszonötnél is több demonstrációt tartottak Mexikóvárosban, és szinte nem múlt el nap anélkül, hogy ne futottam volna bele tüntetésbe, útlezárásba vagy valamilyen figyelemfelkeltő akcióba. Tanárok, eltűnt szeretteiket kereső családok, lakhatási aktivisták és más közösségek próbálták hallatni a hangjukat. A futball néhány órára túlharsoghatta a tiltakozókat, elnémítani azonban nem tudta őket.

Ennek az ellentmondásnak a legerősebb jelképe lett a Zócalo, a főváros főtere. Az utazásom elején mintegy tizenkétezer tanár táborozott a történelmi belváros szívében, sátraik hosszú szakaszokon foglalták el a tér környéki utcákat. Többükkel beszélgettem, és e találkozások erősen hatottak rám. Már eleve úgy terveztem, hogy a futball mellett társadalmi kérdésekkel is szeretnék foglalkozni, ám alighanem az első napok élményei tereltek még határozottabban ebbe az irányba. Később a közbiztonságtól a lakhatási válságon át a vízhiányig számos témához nyúltam – abban bízva, hogy kellő érzékenységgel közelítek hozzájuk, és mások nehézségei nem pusztán egzotikus díszletként jelennek meg a világbajnokságról szóló tudósításaimban.

Néhány nappal később ugyanazon a téren már tízezres tömeg nézte a torna nyitó mérkőzését. A sátrak helyét válogatott mezbe öltözött szurkolók, műfüves pályák, ügyességi játékok, koncertek és szponzori kitelepülések vették át. A Zócalo szinte tökéletes családi programhelyszínnek tűnt: a gyerekek labdát rúgtak, a szülők a kivetítő előtt kerestek helyet, mindenütt nemzeti színek és jókedv fogadott. Csupán az árak jelezték, hogy a világbajnokság ünnepe nem mindenkinek egyformán elérhető – a helyi fizetésekhez mérten elszomorítóan sokat kértek az ételekért, italokért.

Az indulás előtt szinte mindenki figyelmeztetett a biztonsági kockázatokra. Mivel ez volt a harmadik mexikói utazásom, volt némi tapasztalatom arról, mire érdemes figyelni, hogyan célszerű közlekedni, mikor jobb zsebre tenni a telefont, és miként kerülhetem el, hogy fölöslegesen magamra vonjam a figyelmet – ami 196 centiméteres, szakállas európaiként nem mindig könnyű. Nem dramatizáltam túl a veszélyt, de mindvégig körültekintő maradtam és igyekeztem betartani minden ajánlást. Előfordult ugyan, hogy a környéket nem ismerve véletlenül drogkereskedők felségterületén kötöttem ki, végül azonban semmilyen kellemetlenség nem ért – még Cuernavacában sem, amelyet a legutóbbi rangsorok a világ huszonharmadik legveszélyesebb városaként tartanak számon.

A téma megértéséhez sokat adott az Ernesto López Portillóval folytatott beszélgetésem. Az Iberoamericana Egyetem professzora érzékletesen magyarázta el, mennyiben különbözik a turisták által a világbajnokság idején tapasztalt megerősített biztonsági környezet az ország hétköznapi valóságától. Több egyetemi oktatóval is szót válthattam, ők összefüggéseket tártak fel előttem, és akadémiai nézőpontból segítettek értelmezni az erőszak, a dzsentrifikáció és a vízügyi válság hátterét.

Újságíróként különös kihívást jelentett mérlegelni, mit és hogyan mutassak meg a mexikói mindennapokból. Harmadszor jártam az országban, ezért már nem minden hatott rám az újdonság erejével, miközben pontosan tudtam, hogy az olvasók többsége alighanem még nem jutott el Latin-Amerikába. Hogy csak egy dilemmát említsek: ami nekem már ismerős utcaképnek tűnt, másnak magyarázatra szorulhatott, ha viszont túlságosan egzotikusnak ábrázoltam, könnyen torz képet festhettem róla. Folyamatosan egyensúlyoznom kellett tehát, hogy a részletek érzékletesek legyenek, de ne váljanak öncélúvá.

A mexikói valóság árnyaltabb bemutatásához leginkább azok a találkozások vittek közelebb, amelyeket kizárólag a futballnak köszönhettem. A helyiekkel folytatott eszmecserékből rengeteget merítettem, de a vb olyan helyekre is ajtót nyitott, ahová másként aligha jutottam volna el: többek között bejárhattam a Cruz Azul La Noria-i edzőközpontját, betekinthettem a Pumas mindennapjaiba, és olyan emberekkel beszélgethettem, akik személyes történeteiken és nézőpontjukon keresztül tették kézzelfoghatóvá a mexikói labdarúgás múltját.

Különösen sokat jelentett a találkozás Leonardo Cuéllarral. Nem gondoltam volna, hogy Mexikóvárosban egyszer leülhetek egy korábbi válogatott labdarúgóval, aki a hetvenes években szerzett személyes emlékein keresztül idézi fel Marik György – ahogyan arrafelé mindenki ismeri, Jorge Marik – és Fekete Árpád alakját. Pályafutása első két edzője ugyanis magyar volt a Pumasnál: beszélt a szigorukról, a szakmai felkészültségükről, arról, hogyan illeszkedtek be a mexikói közegbe, és milyen szerepet játszottak a klub felemelkedésében. Tízezer kilométerre Magyarországtól egyszer csak személyes történetekben elevenedett meg előttem a magyar futball egy kevéssé ismert fejezete, néhány nappal később pedig már a Budapest Cukrászdában kanalaztam a mexikói ízvilághoz igazított gulyáslevest – visszagondolva mindez egészen szürreálisnak hat.

Fekete Árpád neve Guadalajarában is elkísért. A Chivasnál tett látogatásomról készült cikk megjelenése még várat magára, így egyelőre csak annyit árulhatok el: ajándékkal érkeztem a klubhoz, és a gesztusnak láthatóan nagyon örültek. Az ilyen pillanatokban éreztem igazán, milyen messzire érhet egy sportember öröksége, és hogy a mexikói tudósítás nemcsak az ottani labdarúgás megismeréséről, hanem elfeledett magyar történetek hazahozataláról is szólhat. Furcsamód számomra eltörpült emellett az az élmény, hogy Guadalajarában a harmincadik születésnapomon láthattam a világbajnok Spanyolországot játszani egy kevéssé izgalmas meccsen a csalódáskeltően teljesítő Uruguay ellen.

Monterreyben magyar vonatkozású témát bánatomra nem találtam, és a helyszín sem igazán fogott meg, amihez alighanem a napközben tapasztalt, 38 fokig emelkedő hőmérséklet is hozzájárult: a perzselő hőségben kevés kedvem maradt „kolbászolni” a városban. Az utazás mégsem maradt felejthetetlen pillanat nélkül: bakancslistás élmény volt az Estadio BBVA lelátójáról, a háttérben magasodó, Monterrey jelképének számító Cerro de la Silla lenyűgöző sziluettjével követni a fordulatos, tizenegyespárbajba torkolló Marokkó–Hollandia mérkőzést.

A nagyobb városokban szerzett benyomásokból azonban nem lehetett egész Mexikóra következtetni – erre Cuernavaca emlékeztetett a leginkább. Az „örök tavasz városa” kellemes meglepetést jelentett: a biztonsági statisztikák alapján egészen másra számíthat az ember, én mégis nyugodt főteret, ebédelő családokat, árnyas utcákat és ráérős vasárnapi hangulatot találtam. A városháza előtt felállított alkalmi műfüves focipályán fiatalok futballoztak, és még engem is hívtak játszani. Közben szinte semmi sem jelezte, hogy az ország világbajnokságot rendez. Nem állítottak hatalmas kivetítőket, és címeres mezben is talán ha egy családot láttam – pedig Mexikó gyönyörű szerelésekkel készült a tornára, a hamisítványok pedig néhány ezer forintnak megfelelő pesóért elérhetők voltak. Éppen ez szolgáltatta az egyik legizgalmasabb riporttémát: a fővárostól mindössze kilencven kilométerre már egészen más világbajnokság zajlott – pontosabban szinte mintha egyáltalán nem zajlott volna.
A helyi (futball)kultúra előtt elismeréssel adóztam, de a konyha nyűgözött le igazán: becsülettel végigkóstoltam, amit csak lehetett. Öt hét alatt négy-öt kilót szedtem fel a habzsolás és az ülőmunka következtében, de ez nem ért váratlanul: tavasszal szánt szándékkal adtam le nyolcat, hogy legyen miből „gazdálkodnom”. Taco, torta, quesadilla és zamatos gyümölcsök – mindig akadt új íz, amely miatt a mértékletességet inkább másnapra halasztottam.

A mexikóiak azonban nemcsak főzni, hanem ünnepelni is páratlanul tudnak. Az egyik legemlékezetesebb meccsélményemet éppen egy olyan találkozó adta, amelyet nem a stadionban, hanem egy kisebb mexikóvárosi szurkolói zónában követtem. A Mexikó–Dél-Korea csoportmérkőzés alatt szakadt az eső, együtt bosszankodott és reménykedett a tömeg, a győzelmet jelentő pillanatban pedig esernyők és söröspoharak repültek a levegőbe. Bőrig áztam és a cipőm is maradandó sérülést szenvedett, cserébe testközelből élhettem át, milyen az, amikor a válogatott sikere felszabadít egy egész közösséget – és még tüdőgyulladást sem kaptam.

A Mexikóban rendezett mérkőzések többsége ugyan nem tartozott a torna legmagasabb színvonalú összecsapásai közé, mégis hálás vagyok valamennyiért. Indulás előtt négy-öt helyszíni meccsélménnyel is elégedett lettem volna, ehhez képest mind a hét találkozóra megkaptam az akkreditációt – négyszer még asztal, konnektor és többé-kevésbé működő internetkapcsolat is jutott. A nyitány katartikus élményt adott, Guillermo Ochoa búcsúja különleges maradt, a Mexikó–Anglia nyolcaddöntő pedig minden korábbi hiányérzetért kárpótolt.

A torna végére kissé Mexikó-szurkolóvá váltam. Öt hét alatt egyszerűen rám ragadt a helyiek reménye, és mire a válogatott négy, kapott gól nélküli győzelemmel eljutott az angolok elleni nyolcaddöntőig, már én is azt figyeltem, képes-e végre átlépni saját történelmi korlátain. Az Azték Stadion azon az estén pontosan olyan volt, amilyennek előzetesen elképzeltem: hangos, feszült és minden pillanatában kiszámíthatatlan. Nem tagadom, Mexikó kiesése után valamelyest szomorkodtam, közben azonban tudtam, hogy éppen azt a meccsélményt kaptam meg, amely a leginkább megmarad ebből az utazásból. A lefújás után a stadion lassan elcsendesedett, a szurkolók pedig könnyeikkel küszködve indultak kifelé. Nekik véget ért a torna, és valamilyen értelemben az én mexikói világbajnokságom is azon az estén zárult le.

Öt hét és harminchárom egymást követő munkanap elteltével már egészen más kép élt bennem Mexikóról, mint amelyet az első cikkemben – a valóságot túlságosan leegyszerűsítve, szakmailag elhibázottan – próbáltam megmutatni. A világbajnokság nem oldotta meg az ország gondjait, sokszor inkább még élesebben láthatóvá tette őket. Egymás mellé került a Zócalón táborozó tanárok sokasága és a méregdrága szurkolói fesztivál, az Azték Stadiont övező megerősített biztonsági gyűrű és a hétköznapi erőszak, a Reforma sugárúton összegyűlt másfél millió ember eufóriája és az Ecuador elleni győzelmet követő ünneplés négy halálos áldozata, valamint a futball-lázban égő főváros és a világbajnokságot szinte észre sem vevő Cuernavaca.

Mondhatnám, hogy azért érkeztem Mexikóba, hogy egy futballtornát lássak az országban, végül azonban egy országot láttam meg a futballtornában.

És ezért mérhetetlenül hálás vagyok.

 (A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. július 25-i lapszámában jelent meg.)