Giro helyett Békeverseny – magyar menők, akiknek nem adatott meg az Olasz körverseny

Joggal hihettük azt hosszú évtizedeken át, hogy az Olasz körverseny és a magyar országúti kerékpározás képzeletbeli egyenesei majd csak a végtelenben találkoznak. Aztán az ezredfordulót követően mégis reménykedni kezdtünk, nem is ok nélkül, hiszen Bodrogi László 2007-ben végre átléphette a Rubicont (az első magyar Giro-résztvevővel keretes írásunkban foglalkozunk), ám a kocka még így sem lett elvetve, mivel közel másfél évtizedet kellett várni a magyar újrázásra.

Akkor viszont szintet is lépett a kapcsolat. Ha nincs a Covid-járvány, 2022 helyett már 2020-ban Magyarországról indult volna a Giro d'Italia (két évvel ezelőtt májusról októberre halasztották a versenyt, s Budapest helyett a szicíliai Monreale városában volt a „Grande Partenza”). Ráadásul ma már ott tartunk, hogy a tavalyelőtti Giro egy (Valter Attila), és a tavalyi viadal két (Valter és Dina Márton) magyar résztvevőjének száma idén május hatodikára, a Budapest–Visegrád első szakasz kezdetére (Fetter Erikkel és Peák Barnabással kiegészülve) négyre is hízhat. Mi ez, ha nem kegyelmi állapot?

És éppen ennek a kegyelmi állapotnak a fényé­ben igazán izgalmas eljátszani a gondolattal (mert játék lehet ez csupán), hogy a múlt árnyába vesző magyar országúti kerekesek közül ki lehetett volna – a jelenkor „nagy generációjának” tagjaihoz hasonlóan – Giro-résztvevő, de legalábbis aktív tagja a rangos nemzetközi versenyek vérkeringésének, ha…

…ha azok a kerékpározók nem oly' korba születnek, amelyikben a történelem ingájának kilengése következtében lakóhelyük földrajzi koordinátái determinálják a lehetőségeiket, függetlenül attól, hogy képességeik alapján egyébként alkalmasak lennének bizonyos feladatok elvégzésére és végrehajtására. Így aztán amikor az ötvenes évek elejétől a Giro d'Italiákon egyre változatosabb nemzetközi mezőny tekert a hőn áhított rózsaszín trikóért és az előkelő helyezésekért, a keleti blokkba kényszerült népek kerékpározóinak a rájuk kényszerített (ál)amatőr státus miatt csak a vágyakozás maradt – vagy legfeljebb a tartós béke.

Utóbbi szó szerinti értelmezésben is, hiszen amíg a kapitalista nyugat profi versenyzői a Tour de France-on, az Olasz körversenyen vagy majd a spanyolok egyre izmosabb háromhetesén, a Vueltán koptatták a kerekeket, addig a szocialista tömb „hobbistáinak” (és persze a versengést vállaló nyugat-európai amatőröknek) az 1948-ban létrehozott Békeverseny kínált részvételi lehetőséget egy nívós országúti körversenyen, lényegében egyedüliként. S ez a verseny kínál most nekünk is fő összehasonlítási alapot.

A „keleti blokk Tour de France-a” 1963-tól minden évben május 8–9-én, a második világháború európai befejezésének évfordulóján kezdődött, és nem csapatok, hanem az egyes országok válogatottjai versengtek egymással, olyannyira, hogy az egyéni győztesek (a Francia körversenyhez hasonlóan ugyancsak sárga megkülönböztető trikót viselt az összetettben élen álló) mellett rendre csapatbajnokot is avattak. Magyarország csupán egyszer, 1951-ben zárt dobogós helyen (a Bartusek, Kiss, Kiss-Dala, Ötvös, Sere, Vida összeállítású együttesünk harmadik lett), s ugyanebből az esztendőből való a legjobb magyar egyéni összetett eredmény is – a két évvel későbbi Tour de Hongrie-győztes Kiss-Dala József negyedik helyezése.

Abból a hatosból talán többen is helytállhattak volna az Olasz körversenyen, akárcsak az ötvenes-hatvanas évek másik meghatározó magyar versenyzője, a vasutasból kétszeres Tour de Hongrie-győztessé (másodjára a forradalom évében) avanzsáló Török Győző. Az életének 51. évében korában önkezével véget vető miskolci születésű sportoló részt vett, bár célba nem ért az 1960-as római olimpia mezőnyversenyén, hétszer szerepelt a Békeversenyen (1958-ban és 1960-ban is 21. lett), 1963-ban világbajnoki nyolcadik helyet szerzett csapatban. A hatvanas évek igazán jelentős nemzetközi sikereiben viszont már nem kapott szerepet, így a – sorozatunk első részében már alaposan kitárgyalt – Mexikói körversenyen 1966-ban aratott magyar csapatgyőzelemben sem. Nem úgy, mint Juszkó János és Megyerdi Antal, akikről szintén esett már szó a Giro d'Italia magyarországi rajtját felvezető cikksorozatunk „első etapján”, ám mivel a magyar kerékpárosok közül elsőként ők nyertek szakaszt az 1966-os Békeversenyen (ráadásul egymás után, az ötödik és a hatodik etapon), újbóli említésük, mondhatni, kötelező.

És ha már Megyerdi! Klasszisunk már 1964-ben is nagyon közel járt a Békeversenyen a szakaszelsőséghez, ám egy sikeres szökés végén a mögötte 56 kilométeren át „utazó” belga Michael Jacquemin a prágai befutó hajrájában megelőzte. Vagy ahogy Peterdi Pál a maga fantasztikus stílusában megírta a Képes Sportban: „A cél előtt húsz méterrel köszöni szépen és – tíz centivel győz. Könny és ölelkezés, mosoly és indiántánc, aztán Megyerdi elcsukló hangon kérdi: »Nincs egy fésűd? Menni kell a dobogóra.«”

Juszkón és Megyerdin kívül egyébként mind­össze két másik magyar kerékpározó nyert szakaszt a Békeversenyen: 1972-ben Takács András tette meg a leggyorsabban a nyitó etap „étvágygerjesztő” kilenc kilométeres távját Berlinben, így aztán másnap rajta feszült az összetett elsőt illető sárga felső. Takács végül nem tudta megtartani vezető pozícióját, ám a verseny végi 19. helyezésével így sem lehetett elégedetlen. És három évvel később is magyar tekert a leggyorsabban a rangsoroló csapat­időfutamon! Szlipcsevics István a magyar staféta harmadik embereként robogott végig a hét kilométeres távon, mindenkinél jobb, 9:28.6 perces idővel, így a prológ végén „nagy taps közepette húzták rá a győzelmi emelvényen a sárga trikót: az első nap rajtjánál a 21 éves magyar kerékpáros viselheti ezt a megtisztelő mezt” – írta a Heti Híradó.

De térjünk még vissza néhány mondat erejéig Takács Andráshoz, akit Megyerdi Antal mellett a múlt század legjobb magyar országúti kerékpározójaként szokás emlegetni. Három olimpián (1968, 1972, 1980) vett részt, rajta kívül csak Bodrogi László mondhatja el magáról ezt a szakág magyar ötkarikás indulói közül. Egyéniben a müncheni mezőnyversenye sikerült a legjobban, amelyen úgy lett 23., hogy csupán 36 másodperccel maradt le a győztestől, ám ez is „smafu” az 1972-es 100 kilométeres csapatidőfutamon véghezvitt bravúrhoz képest, amelyen (a harmadik hollandok utólagos kizárása után) a pontszerző hatodik helyre sorolt be a Debreczeni, Géra, Peterman, Takács összeállítású magyar kvartett. A 2015-ben elhunyt egykori versenyző 24 országúti magyar bajnoki címére lehetett büszke.

A hetvenes évek meghatározó versenyzői közül kiemelkedik a Sárkánynak becézett, kétszeres olimpikon Géra Imre, aki 1970-ben hetedik lett összetettben a Békeversenyen, és kifejezetten jól szerepelt a kelet-európai körversenyeken. Kiemelendő Sipos János is, aki mielőtt (Knézy Jenővel „tandemben”) színvonalasan szórakoztató közvetítéseivel megszerettette és megértette a magyarokkal a kerékpáros körversenyek – de főként a Tour de France – mibenlétét, maga is sikeres országúti menőként gyűjtötte a kilométereket. Nyolc Békeversenyen vett részt, legjobb eredménye a 36. helyezés volt 1976-ban. 1971-ben a svájci Mendrisióban az országúti vb csapatidőfutamán társaival a hetedik helynek örülhetett. A hetvenes-nyolcvanas évekből a kilencszeres Békeverseny-induló, a moszkvai olimpián 51. helyen végző Szuromi György, a nyolcvanas-kilencvenes évekből főképpen a Tour de Hongrie-t újjáélesztő Eisenkrammer Károly és Steig Csaba neve említendő. Nélkülük most aligha van jelenkori sikerkorszak, magyar rózsaszín trikós Giro-menő, országos és nemzetközi érdeklődésre egyaránt számot tartó Nagy Rajt. És ők azok, akiknek köszönhetően – ahogyan Cseh Tamás énekelte – „cseréppel borított tetőink fölött mégis felkelt a nap”.

(A következő részben: Határtalan Olaszország – a Giro külföldi rajtjai)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. április 16-i lapszámában jelent meg.)