Kézivezér – Ballai Attila jegyzete

Korszakos sportoló, művész, közéleti személyiség méltatásakor különösen illik ügyelnünk arra, hogy mindenki fölé emelve az idolt, egy-egy kizárólagos jelzőnkkel, felsőfokunkkal kit és hogyan bánthatunk meg. Ha például a válogatottságtól hétfőn elköszönt Nagy Lászlóról jelentenénk ki, hogy ő minden idők legkiválóbb magyar kézilabdázója, mit mondjunk Varga Pistáról, a szabaddobások géniuszáról, aki, ha csak belépett a debreceni Arany Bika éttermébe, a prímás „ácsit” kiáltva leintette a zenekart, és tust húzott a tiszteletére; Kovács Péterről, az előző évszázad legjobbnak választott játékosáról, aki törött kézzel játszott világbajnoki döntőt; Kökény Beatrixról és Görbicz Anitáról, akiket hosszú éveken át a világ bármely csapata hatlovas aranyhintóval vitt volna, de ők mindvégig itthon maradtak a hazai közönség üdvére és örömére.

Ezért érjük be annyival: Nagy László minden idők egyik legjobb és legnagyobb hatású magyar kézilabdázója. Ez utóbbihoz persze különleges képességein túl hozzásegítette a harmadik évezred hírközlése, informatikája, tizenkét évi barcelonai légióskodása.

Sőt részben az is, hogy két olimpiai elődöntős szereplése, 2004 és 2012 között volt három olyan esztendő, amikor azt hittük, végleg elveszítettük, aztán egyszer csak, egészen váratlanul, mégis visszakaptuk. Sohasem derült ki egyértelműen, abban a három évben merre járt, hol bolyongott a lelke Szeged, Budapest, Veszprém, Barcelona, valamint a magyar és a spanyol válogatottság között, amikor azonban 2012 tavaszán ismét piros-fehér-zöld mezbe öltözött, azzal közel olyan hatást ért el, mintha Puskás Öcsi vagy – maradva a barcelonai szálnál – Kocsis „Kocka” az 1962-es labdarúgó világbajnokságra visszatért volna a magyar csapatba. Egyik játékostársa roppant találóan jegyezte meg: úgy érezte, mintha egy régen halottnak hitt nagy királyunk támadt volna fel.

Nagy Laci e pillanattól kezdve pályán belül és kívül is úgy „uralkodott”, hogy nem alattvalókat gyűjtött, hanem híveket. A nemzetközi porondon is egyedi tekintélyt vívott ki magának; világsztárok keresték meccs közben a lehetőségét, hogy csak felsegítsék, megbúbolják, a játékvezetőknél sem reklamált, hanem konzultatív viszonyt ápolt velük, elemezte a teljesítményüket, amiért ők szinte még hálásnak is tűntek.

Fentebb akaratlanul is múlt időben fogalmazunk, pedig Nagy László veszprémi színekben még folytatja. Jól hangzana, hogy csak a válogatottnál adta át a stafétát – de ehhez azt is meg kellene tudnunk jelölni, kinek.