Embernek maradni – Ballai Attila publicisztikája

A ma véget érő horvátországi férfi kézilabda Európa-bajnokságon már-már üdítő végkifejletnek számított, ha mindkét fél a bírókat szidta. Ez ugyanis azt feltételezte, hogy nem vezették tendenciózusan és látványosan a mérkőzést az egyik irányba, hanem elkerülhetetlen – és elkerülhető – tévedéseik nagyjából kiegyenlítették, kioltották egymást. Ettől persze még mindenki az őt ért méltánytalanságot, sérelmet rögzíti, fájlalja inkább, Csank János örökbecsű aforizmájával, a lesgólt soha nem rúgjuk, mindig kapjuk.

A szlovénok első két meccsükön mindjárt kettőt is beszedtek, szerintük a macedónok és a németek elleni végjátékot is elcsalták a rovásukra, ezért a hazautazást fontolgatták. Alaphelyzetben is igen zilált szövetségi kapitányuk, Veszelin Vujovics kijelentette, a román Din, Dinu páros minimum 19 ítélettel sújtotta csapatát, majd azzal folytatta: „A játékvezetők a nézőknél, a játékosoknál vagy az edzőknél is fontosabbak. Sokat harcoltam ellenük, és mindig veszítettem. Egészségkárosodás nélkül ezt nem lehet kibírni.”

Kollégái is számos kockázatnak, mellékhatásnak tették ki magukat. A horvát–fehérorosz középdöntő utolsó percében, 24–23-nál Lino Cervar horvát szövetségi kapitány a pályára benyúlva karolta át hátulról az ellenfél jobbátlövőjét, Karvackijt, de ezt senki sem észlelte. „Teljesen őrült. Piros lappal kellett volna büntetni” – jelentette ki a dán televízió szakértője, ehelyett pillanatok múltán elvették a labdát a beloruszoktól, a hazaiak pedig lőttek még egy gólt, és 25–23-ra nyertek. Néhány napra rá a macedónok őrjöngtek egy sort, mert a dudaszó pillanatában dobott, szabályosnak tetsző góljukat érvénytelenítették, azaz visszafújták hetesre, amelyet kihagytak.

A vízilabdában az az idegőrlő, hogy nem látjuk, mi történik. A kézilabdában az, hogy olykor az egész csarnok kiválóan látja, kivéve két embert. Nem volt ez mindig így, de egyre gyorsabb a játék, egyre több és ádázabb a test test elleni harc, és ezzel párhuzamosan nem egyre gyorsabbak, nem egyre élesebb szeműek a játékvezetők. Az egyik oldalon a fizika határait feszegetik, a másikon a fizika (is) korlátokat állít.

Elképesztő kihívás manapság szinte minden csapatsportban bíráskodni, ezt meg is érti, el is fogadja a sportoló, a néző. A normálisabbja mindenképpen. Azt már kevésbé, ha a hiba esetleg nem véletlen, nem az érzékszervek csalása. Ráadásul azzal tetéződik, hogy az esendő ember nem hajlandó esendőnek mutatkozni, éppen ellenkezőleg, a tévedhetetlenség és az érinthetetlenség pózában tetszeleg, Vujovics szavaival mindenkinél fontosabbnak érzi, érezteti magát.

Ilyenkor visszatérő mentegetőzés, hogy a bíró a pálya tartozéka, mindig is az volt. Nos, a második állítás nem igaz, csupán 1891 óta érvényes. Ez persze nem kézilabdás időszámítás, a brit futball hőskorát idézzük. A játékvezető angol megfelelője, a referee erről gyönyörűen árulkodó kifejezés. Nem túlnyelvészkedve a témát, az „ee” tipikus főnévképző, a szótő a refer (to) ige, és az a jelentése, hogy átutalni valamit valakinek. (Nyugalom, nem pénzt, a referee szó keletkezésekor még nem bundáztak, és amikor elkezdték, akkor is készpénzben vagy „természetben” fizettek.) A refer to ezúttal azt jelenti, hogy a döntés jogát utalták át – a pálya szélén ácsorgó személynek. Aki nem akart főszereplő lenni, csupán szolgált. A játékot, a játékosokat. A felvetődő vitás helyzetekben a két csapatkapitány egyeztetett egymással, és ha nem jutottak dűlőre, akkor következhetett és határozhatott a referee. Akinek átutalták a döntés jogát.

A latin nyelvekben az arbitro, a németben a Schiedsrichter, a magyarban a játékvezető, a bíró már megnevezéséből adódóan is jóval erősebb jogosítványokkal bír, az eredeti, a háttérben, az oldalvonal mellett álló, észrevétlen kiegészítő figurát csupán a referee őrzi.

Ő is a XIX. századból. Igaz, nem kell ennyire mélyre merülnünk a múltba, elég feleleveníteni gyermekkorunk grundmeccseit, amelyek sohasem fulladtak botrányba – részben azért, mert több szem többet lát, részben azért, mert két csapatnyi, aránylag romlatlan srác ösztönös és közös igazságérzete szinte automatikusan megszüli a helyes, legalábbis elfogadható megoldást.

A játékvezető természetesen nem tarthat minden szabadrúgás vagy -dobás előtt konzultációt, de a játékhoz, a játékosokhoz fűződő viszonyát, alapállását megválaszthatja. Ha nem a saját igazának, hanem az igazságnak akar érvényt szerezni, és a mérkőzés tisztaságát, a sportolók testi és lelki épségét jobban óvja saját tekintélyénél, már szinte nyert ügye van. Olyan szélsőséges gesztusokat azért nem feltétlenül kell gyakorolnia, mint egykori kiváló nemzetközi bírónknak, aki a népszerűségét firtató kérdésemre egyszer kibökte: „Én, kérem, ha rájöttem, hogy hibáztam, ott, a pályán, mindenki szeme láttára felköptem és aláálltam.” Napjaink ítésze csupán habitusában közelíthet azokhoz a daliás időkhöz, amikor még valóban a pálya tartozéka, a főszereplők szerény partnere volt. A sportnapilap egy 1928-as kézilabdás tudósításában – a sportág akkor nálunk négy-öt éve létezett – erről bájos képet rajzol. Egy nyilvánvaló szabálytalanságot e párbeszéd követ: „Bíró, nem lát? – Nem én! – mondja az kedélyesen nevetve. – Várjanak, lányok, valami beleesett a szemembe. A lányok kíváncsian állják körül és nézegetik a szemét.”

Ilyen családias hangulat a modern élsportban, ahol vagyonok, egzisztenciák, sorsok forognak kockán, természetesen elképzelhetetlen. Maradona 1986-ban kézzel ütött „fejeséért” vagy Lampard 2010-ben tévesen meg nem adott bombagóljáért a mindkétszer áldozat angolokat képtelenség visszamenőleges hatállyal kárpótolni, de a rosszul ítélőket nem kíséri életfogytig tartó megvetés. Hibáztak, mint minden földi halandó, és balszerencséjükre ezt különleges téthelyzetben követték el. A 2002-es vb kieséses szakaszában a társházigazda dél-koreaiak „menetelését”, az olaszok és a spanyolok kivégzését azonban örökké pironkodva hurcolja a kollektív futballtudat, mert a két „gyilkost”, az ecuadori Morenót és az egyiptomi al-Gandúrt egyszerre jellemezte a galádság és az arcátlanság.

Az embertelenség.

Mi, magyarok is több traumát átéltünk, vb-döntőt és negyeddöntőt is számon kérünk a sorson, illetve annak alakítóin, de a legfelháborítóbb méltánytalanságot talán a 2007. szeptemberi, isztambuli Eb-selejtezőn szenvedtük el. A 63. percben Hakan Arikan kapus a tizenhatoson belül elkaszálta az őt kicselező Gera Zoltánt, a skót Stuart Dougal viszont tizenegyes és piros lap helyett a szerinte szimuláló Gerát küldte le második sárga lappal a pályáról. Azért kaptunk dupla büntetést, mert a játékvezető nem tartotta fenn magának a tévedés jogát, hanem tévedhetetlenségét akarta bizonyítani. Addig 0–0-ra állt a meccs, aztán 3–0-ra győztek a törökök.

Hogy ne ilyen keservesen fejezzük be, az egyetemes kézilabda-história egyik legmegkapóbb, legemberközelibb, mégis szinte ismeretlen története is a miénk. Férfiválogatottunk az 1999-es egyiptomi vb nyolcaddöntőjében úgy búcsúzott, hogy az utolsó másodpercben középkezdésből üres kapus gólt kapott a franciáktól, majd női csapatunkat a 2000-es sydneyi olimpia negyeddöntőjében ugyanígy ejtették volna ki az osztrákok, de a játékvezetők érvénytelenítették a találatot. A cseh Václav Kohout, Ivan Dolejs kettősnek köszönhettük az ítéletet – tizenöt hónappal korábban, Port Szaídban ugyanők adták meg a franciák gólját, és szilárd meggyőződésem, hogy nem volt szívük kétszer elbánni a magyarokkal. Hivatalos példaképek, fair play díjasok ettől persze nem lehetnek, de esendő lelkek annál inkább.

A harmadik évezred anyagi alapú (sport)világában szinte minden pénzzé tehető. Megindító és megnyugtató lenne azzal zárni, hogy csak a tisztesség és az emberség nem – de az is. Csakhogy e kettőt milliárdokért is lehetetlen visszavásárolni.

Ezért is érdemes megőrizni.